Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 1. szám - JELENÜNK - Moldvay Győző: Boldog-e a boldogi paprika?
ami fogyasztásra, konzerválásra egyaránt alkalmas. Ahogyan dr. Varga András és a falubeli termelők szavaiból kiderül, nemcsak az országgal, hanem egymással is versengtek a boldogi paprikások. S valósággal titkolták a művelés technológiáját. Nem fogadtak el például „fentről" ajánlott magot, módszert, hanem mindenki féltve őrizte a maga kis kincsét, eljárásait. A vetőmag rejtve lapuit. A palántázás, nevelés körüli ceremóniákat fejben őrizték a gazdák. Harangoztak már a két háború között a pétisóról, hát ezt igencsak felfedezte magának mindenki. De csupán eddig jutott! Nem számolva, hogy ez a fajta tápszer a növény lombosodását gerjeszti inkább, a termés pedig marad a korábbi szinten. Beleszólás? A boldogi ember magánál okosabbat keveset ismer. Ez a bűne. Nitrogén? Ami közvetlenül a termést fejlesztené ugrásszerűen? Ugyan! Rögeszmésen ragaszkodnak mindmáig ahhoz is, hogy közvetlenül tavaszi szántásba palán- táljanak, s ne a kellően előkészített talajba. Holott az utóbbi bizonyítottan helyesebb eljárás. Esőztető öntözés? Esküszik mindegyik: átok a paprikára! Szeplős lesz tőle, mint a pulykatojás. Legjobb a régi, maradi módszer. Igaz, újabban szaporodnak a fertőző betegségek, apad is a termesztés kedve határszéliében, de akik kitartanak a paprika mellett, őrzik a régimódit, konokul befelé fordulnak. Meg lehet érteni őket? Meg. Küzdöttek, vonták hajdan az igát. Hagyják meg nekik az ősivé váló, bár embernyüvő művelést. A harc, a földdel való birkózás egyébként olymérvű individualizmust fejlesztett ki e táj lakóiban, ami hihetővé teszi a róluk elterjedt mondást: A boidogi paraszt akkor sir, amikor esik az eső...! No, persze, hiszen ez kedvez a szomszéd falvak termelőinek, akik nem fejlesztettek öntözőrendszert. Ilyenformán a piacon megnő a felhozatal, s esik a paprika ára. ★ Ezen a mentalitáson, beszűkülésen nem változtatott a szövetkezés, az 1960-ban tető alá hozott Béke Termelőszövetkezet termesztési struktúrája sem. A gazdaság vezetői hajlottak a paprikára, de részes művelésbe adták. Mégpedig felesben. Ez tűnt gazdaságosnak, ez ígért többet. Kepes János, a szövetkezet elnök- helyettese mondja, hogy az első időkben nem is volt különösebb baj a jövedelmezőséggel. Nagy Maris, Medveczki Józsefné, Zsiros Jánosné, Varga Józsefné, akik a legrámenősebbek voltak, évente 30—35 ezer forint értékű paprikát leszedtek júniustól szeptemberig egy-egy hold földről. S jutottak volna többre is, ha tekintetbe veszik a budapesti konzervgyár instrukcióit, elfogadják és felhasználják vetőmagját, korszerűen trágyáznak, továbbá legalább az öntözést rendezik közösen. — De most is a beléjük kövesedéit módi! Mintha esküdt ellenségük, s önmaguk sírásói lennének — csap öklével indulatosan a levegőbe a nagydarab, pirosképű férfi, akinek a családja egy időben szintén hódolt a paprika-kultusznak. — Elfogadják a gyári vetőmagot, csak nem arról neveinek palántát. Bizalmatlanok. A maguk esze, teóriája után mennek. A közös öntözésről hallani sem akarnak. S noha tíz esztendővel ezelőtt a gazdaság paprikája bronzérmes lett az Országos Mezőgazdasági Kiállításon, ami kollektív munka eredménye volt, tehát az agronómia mellett bizonyít, ezt az elismerést annyira se taksálták, mint valami útszéli csavargó kalaplengetését. Ezek hallatán nincs mit csodálkoznunk a legfrissebb híreken, amelyekkel már Lukács Dezső elnök szolgál. Vagyis: a belterjes, zártvilágú termesztési módszer oda juttatta, oda silányította a hajdan híres boldogi paprikát, hogy egyre kisebb a piaca A terméshozam mennyisége évről évre csökken, együtt a minőséggel, s az idén már abba is nehezen ment bele a szövetkezet vezetősége, hogy a hajdani ötszáz hold terület egy- tizedét szabadföldi paprikára áldozzák. Ezen nincs mit csodálkozni. Ei sem ítélhetjük őket. Nincs rá igazi jogcím. Milyen mérvű az érdeklődés csáppá nása? Az 1974-es esztendő ötven holdját mindössze hetven tag vette művelésbe. Kérdéses: egyáltalán ki- tartanak-e mellette a szezon végéig, vagy áttérnek más kultúrára? Esetleg hátat fordítanak a mezőgazdaságnak. * A termesztéssel párhuzamosan nézzük meg közelebbről az értékesítés, a piac problematikáját. Ez megint- csak bizarrságával üti mellbe a paprika-ügyben tapogatózót, ha ok és okozat összefüggését szálazza, s nehezen nyugszik bele, hogy e fontos népélelmezési cikk háttérbe szoruljon több évtized múltán, nagy elődök, lelkes pionírok sikereit követően. Egy szó mint száz, a piaccal, a termék értékesítésével megint kardinális bajok vannak, hozzájárulván a munkakedv, a lendület csökkenéséhez. Mert a SZÖVTERMÉK-nek le adott egyharmadnyi termés még csak megáll. Miután érte küldenek, ez ügyben költség nem terheli a közöst. S az átvételi ár is igazodik a kereslethez, kínálathoz, a szezonális mutatókhoz. Az azonban már semmi képpen nem fér az ember fejébe, miért kötődik Boldog a fővárosi konzervgyárhoz immár ötödik évtizede, amikor hajitásnyira esik a hatvani korszerű üzem, amelyik ugyanúgy megtéríti a mázsánkénti 20—25 forintos szállítási költséget, mint a pesti? S vezetőivel az árpolitika dolgában szintén közös nevezőre lehet jutni, méghozzá kedvezőbb feltételekkel ! Kepes János, a mindent tudó és a falujával érző lelkes lokálpatrióta persze magyaráz. Elmondja, hogy a hajdani Földművelésügyi Minisztérium az országot termelő körzetekre osztotta, s ezeket egy-egy gyárhoz csatolta nyersanyagbázisként, (gy, mivel abban az időben Hatvannak nem volt még konzervgyára, Boldogot a fővároshoz csatolták. S a gyakorta* megmaradt mindmáig. Ez azt jelenti, ami idejétmúlt, ragaszkodunk hozzá? Nem! Éppen a boldogi paprikakultúra okán jelentjük ki: késve tán, de reformálni kellene ezen az elosztáson! Nem csupán hegemóniáról, hatvani érzékenységről van itt szó. Ellenben racionális és figyelmeztető gazdasági tényezőkről. Boldogtól Hatvan alig 10 kilométer, ami lényegesen kevesebb elpöfögött benzint, kisebb mérvű áruromlást, csekélyebb vezetői, kocsikísérői munkabért képvisel, mint a mostanáig gyakorolt folyamat, a megkocsonyásodott üzleti kapcsolat Boldog és Budapest között. ★ Hatvan és Boldog szakigazgatása azonban más vetületében is vizsga tárgyává tehetné a paprika-ügyet. Akár úgy, mint a kormány zöldség- programjának sarkalatos kérdését. Előttem az utóbbi évek riasztó statisztikája. Számadatok, ahogyan fogynak a holdak, a paprikatermesztők. S velük a föld hozama, a piacok keresett árucikkei. Az 1960-as év átlagtermése a Béke Termelőszövetkezetben még száz mázsa holdanként, s háromszáz a szerződött családok száma. Utóbbi tavaly már csak százötven, a termésátlag pedig mindössze hetvenöt mázsa holdanként. Átvételi ár? Fix! Az elsőosztályúnál 350, a másodiknál 280 forint. Ezi kapják primőr korában, s akkor, amikor a termést dér csípi pirosra a bokrokon. Jobb talán a SZÖVTER- MÉK, amelynél ez évre harminc vagont kötöttek le mindenkori folyóáron. De ez sem az igazi! A közös gazdaság és az egyéni termelő akkor járna jól, s a boldogi paprika úgy tudná visszaszerezni régi hírét- rangját, ha meghonosodna a községben a korszerű, öntözéses és vegyszeres nagyüzemi termesztés. A maradiság béklyója, kára illusztrálásaként hadd idézzem az itteni honos Varga Lászlót, ezt a felvilágosult, az élet és tudomány nagy sodrában élő vasutas embert! Varga mellékesként foglalkozik paprikával, de már évek óta alkalmazza a termés növekedését serkentő, káli tartalmú műtrágyákat. Gyártól kapott, egészséges tőről vett magból neveli
