Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 4. szám - LEVELESLÁDA
1944 végén, Egerben Emlékezésemet a város felszabadulásának 30. évfordulója előtt néhány hónappal írom. A feljegyzések (zonban, amelyeket közben nézek és használok, a történelem melegében, 1944 végén, 1945 elején készültek Egerben. November első napjaiban Jutott el először az ágyúdörgés a városba. Néhányon ugyan már előbb Is hallani vélték, akkor, amikor a szovjet lövegek megjelentek a Tisza Innenső partián. November 4-én még ment a vonat Budapest és Miskolc között, bár gyakorlatilag menetrend nélkül. 7-én levelet kaptam Pestről — ez volt az utolsó emberinek mondható jeladás, amely a külvlláabó! eljutott hozzám. Utána már csak a nyilasok kezére futott rádiót halgathattam volna, ha van kedvem; szerencsére egy hét vagy tíz nap múlva megkukult az áramszolgáltatási zavarok miatt. Magyar alakulatok vonultak át a városon, de nem a front felé, hanem az ellenkező irányban, északra. Elmondhatatlanul szánalmas állapotban voltak. Láttam olyan katonát, amelyiknek civil kalap volt a felén. Aki ismeri a Horthy-hadsereq hagyományait, tudja, hogy ennél groteszkebbet képzelni nem lehet — és hogy ez volt a véa legbiztosabb jele. Tartsanak embertelennek, méqis leírom: legjobban a lovakat, öszvéreket saináltam. Az ember hatalmába került állat nem tud segíteni magán, még a hatalom ösz- szeomlásának előestéjén sem. November 6-án falragaszokon katonai szolgálatra hívtak be minden 18 és 43 év között« férfit, de sokan nem vonultak be. hiába fenyegetőzött a nyilas parancsnokság. Mivel a várost többször érte kisebb légitámadás íokt. 28., 30., 31., nov. 13., 15.), s mert az ágyúzaj egyre közelebbről hallatszott, az emberek leköltöztek az óvóhelyekre. 15-e tálán már alia volt más a lakásokban, mint a bujkáló hadkötelesek; a lakók csak ennivalóért, meleg holmiért jártak haza. A villany- és vízszolgáltatás november elejétől ki-kihagyott, a hónap közepén teljesen megszűnt. 12-én újabb falragasz: a nyilasok halállal fenyegették azokat, akik megtagadják a bevonulást. Jó lesz, gondoltam, ha néhánv napig nem mutatkozom. Bezárkóztam a lakásba; úgv rendeztem el az ajtót, ablakot, mintha senki nem lenne otthon. A jó szomszéd- asszony azonban tudta, hogy ott bulkálok és fenyegetőzött, hogy Feljelent. (Azt mondta: ,,Az oroszokra vár? Azok ügyön soha nem Fognak ideérni!”) De végül is c-.ak három német katona zaklatott, azok sem hivatalosan, hanem azért, hogy a konyhában található élelmiszert elvfavék. A rend felbomlása már a nyilas hatalomátvétel pillanatában megkezdődött. November 10 után teljes zűrzavart lehetett megfigyelni. Fosztogatók járták a várost, köztük katonák, s a készültség napról napra tehetetlenebb lett velük szemben. Hírek keringtek katonaszökevények, bujkálók, garázdálkodó maqyar és német katonák nyilvános felakasztásáról, de semmilyen hírt nem lehetett ellenőrizni. A katonák már a megyei laktanyából Is tömegesen szöktek meg. A távozóknak még ,,maradó” társaik dobták le a holmijukat. Ha sok baka nem mert is megszökni, attól már egyik sem félt, hogy a többiek szökését segítse. 18-ótól a belső kerületekben, sőt a zárt lakásban is hallani lehetett a becsapódó lövedékek slvítását. Éjszakánként kimentem az udvarra és figyeltem. Átvészelem-e az utolsó néhány napot? Roclne drámáit olvastam, hogy eltereljem a figyelmemet a percenként leselkedő veszélyről. Húszadika táján — természetesen csak később értesültem róla — különös dolog történt. Amikor a magyar katonai parancsnokság már csomagolt, néhány Ismerősöm és volt iskolatársam, aki addig bátran szembeszállt a bevonulási paranccsal, feladta a harcot, és katonai szolgálatra jelentkezett. Pedig a nyilasok már beletörődtek, hogy parancsaiknak nem tudnak érvényt szerezni. Az ellenforradalmi állampolgári nevelés különös utóhatása. Mind a politikai törté- ^ net, mind a lélektan részéről alapos elemzést érdemelne. Valószí- ™ nűleg az állampolgári lojalitás és a nyilasellenesség viaskodott a lelkiismeretükben, s amikor a döntést nem lehetett tovább halogat- ra Kj ni, az állam Iránti — morálisan értelmetlen, de a nevelés követWkormányéként mégis erős — lojalitás gvőzött. Csak eav év múlva vetődtek haza, de akadt köztük olyan, aki az életével fizetett. Méq r> ma Is örömmel gondolok rá, hogv barátaim közül senki nem vonult bo (egy kivételével, de az sem Eaerből). November 21-én Indult a vasútállomásról az utolsó vonat. Menekülőket szállított Putnok felé. Nem volt sok utasa. Akinek a tolna alatt égett az egri föld, már korábban eltávozott. A menekülők vfszantagsáaafról érkező hírek senkit nem csábítottak. Ekkor már csatatér volt az egész város. Magyar katona az utolsó héten sehol, csak a németek maradtak. Lövegelk a város házalnak a fedezékéből tüzeltek, s a szovjet hadsereg természetesen Igyekezett klfüs- töfni őket. Emiatt a várost sokkal több kár érte, mint amennyi katonailag szükségszerű volt, a város környékén ugyanis nem folytak nagyméretű hadműveletek. Ha az akkori híreknek hinni lehet, 22-én jelent meg először a szovjet hadsereg a város területén. Egy szovjet harckocsi, valószí nűleg felderítés céljából, átlépte a város határát. Pár nappal később a szovjet csapatok kezére került az akkor Kanadának nevezeti déli külváros. 25-én kaptam a szabadulás első közvetlen üzenetét, igaz, eléggé félelmetes formában. A mienkkel szomszédos lakásba (az lakott benne, aki feljelentéssel fenyegetőzött) akna csapódott. A lakást majdnem teljesen szétrombolta, de a mi lakásunkban alig tett kárt, még az ablakok sem törtek be. Keveset értettem a hadtudományhoz, de a becsapódásból tudtam, hogy a szovjet katonák nem lehetnek messze. Három nappal ezután felmentem a padlásra, onnan kémleltem az utcát. Semmi kétség: a német katonák gyülekeznek, távozni akarnak a városból. Nincs már okom félni a faslzmmustól; ez a néhány, halálosan fáradt német közkatona nem hatalom. Leköltöztem tehát a Csiky Sándor utcai nagy pinceóvóhelyre, ahol több száz ember szoronaott. Szerdán, 29-én, elterjedt a hír az óvóhelyen, hogy a szovjet ka tonák már a yáros belső területén harcolnak. Éífél felé szörnyű dörrenésre ébredtünk. Méq a pince vastaq falain át Is olvan erősen hallatszott, hoqy az* hihettük volna: ágyút sütöt»«k e! a behatná*. De nem hittük; tudta mindenki, hogy mi történt: ff németek fel robbantották az Eqer-patak ártatlan hídjait. Utána nyugodtan elaludtam megint. Ma már önmagomnak Is magyaráznom kell, bo avan lehettem annyira nvuoodt a háborús események kellős köze pén, amikor körülöttem mindenki félt, szoronqott. Anélkül, hoey n dicsekvés vaay a politikai érdemszerzés vóava kísértene, és a har mine év okozta természetes feleités ellenére, le merem írni: azér* voltam nyugodt 1944 novemberében, mert vártam a szovjet hadsereget, és biztosan tudtam, hoqv meq fon érkezni. Volt uavan szerepe a fiatalos könnyedségnek, pszichikus rugalmasságnak Is, de csak a fennálló rend bukásának biztos tudatával magyarázhatom, hogy a fasizmus heteken át tartó, közvetlen halálos fenveaetése el lenére, sokkal kevesebb szorongást éltem át, mint évekkel előbb, amikor a fenyeqetés inkább csak közvetett volt, és nem robbantak tüzérségi lövedékek körülöttem. Reggel egy női kiáltás ébresztett fel: ,,itt vannak az oroszok!" Kimentem. Valóban szovjet katonák Jártak az utcán — nem topron gyosan, mint a német propaganda híresztelte, hanem pufajkában (Szegény, vékonyan öltözött magyar bakák . . .) A nap sápadtan, de biztatóan mosolygott. Néhány katona bejött az óvóhelyre. Az első ve! kezet fogtam. Más kommunikációra nem volt lehetőségem, akkor még egy szót sem tudtam oroszul. Csütörtök volt, 1944. november 30. II. Már ,.aznaP délután kimentem a városba. Találkoztam volt ősz tályfőnökömmel; mesélte, hogy a szovjet parancsnokság a város lo kóihoz szóló felhívást készít. Nyomtatott szövege december 1-én. pénteken megjelent a hirdetőtáblákon. A rend helyreállításának, oz élet újraindításának programja volt. Sajnos, Eger egyelőre csak a fasizmustól szabadult meg, a hó borútól nem. A németek nem kezdtek komolyabb ,.elszakadó had mozdulatot”. Befészkelték magukat Felnémetre, és lőtték a várost. A gránátoknak, aknáknak ismerőseim között is volt halálos áldozata. A nácik ellentámadással is kísérleteztek. Egyik nap annyira éreztük a közelségüket, hogy valaki elkeseredetten így szólt az utcán. ..Reggelre itt lesznek a németek.” (Nyíregyháza szomorú példájal) Akadtak jó néhányon, akik szorongva gondoltak erre a lehetőségre de olyanok Is egypáran, akik szívesen vették volna, ha . . . A több ség azonban nem számolt Ilyen veszéllyel. December 10-én olyan hír terjedt el, hogy egy vagy több német harckocsi behatolt a vó rosba, és a Szent Vince Kórházig jutott, onnan vetették vissza őket. Pontosat nem lehetett tudni. Annyi bizonyos, hogy a szovjet csapatok támadásba lendültek, s tudomásom szerint ez a roham tisztította meg a náciktól Felnémetet. Azt hittük, megszabadultunk a fasiszta fegyverektől. A „szövet séges” legdurvább leckéié azonban még hátra volt. December 12-én délelőtt öt német repülőgép támadta meg a várost. Terrortámadás volt a javából: az Angolkisasszonyok rendházát» iskoláit rombolták, meg lakóházakat; a támadásnak számos ember esett áldozatul. Az a néhány polgártársunk, akinek addig illúziói voltak a német hadsereg civilizáltságáról, tanulhatott belőle. (Immár szomszédasszonyom Is elhitte, hogy a szovjet hadsereg eljuthat Egerig, s a „végső győzelem” zagyva beszéd , . .) A légitámadás volt a város szempontjából a kígyó utolsó marása. Előfordult ezután is olyan garázdaság, melynek elkövetői még a németektől kaptak fegyvert és biztatást, s méq január második felében Is hallottuk a hegyek felől az ágyúdörgést — de a náci hadsereg közvetlenül nem tudott többó ártani Egernek. A kövekező napokban indult meg az élet és a munka a város ban. A lakosság elhagyta a pincéket, hirdetmény szólította fel a diákokat, hogy menjenek Iskolába, szervezték a közigazgatást, s Itt- ott — majd egyre több helyen — megindult a termelés. Eaylk nap Idős ismerősöm lelkendezve mesélte: „Kofa volt a placonl” Embe rek tértek vissza a városba. Zsidók, akik bujkáltak vagy megszöktek
