Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Viktor Rozov: A szabadalom (Ford.: Hekli József)
NONNA: Velem Is komiszk»dni kezdett. Rosszul alszik, sokat forgolódik. VIKTOR: Mondtam neki: ne szaladgálj, nem kell. NONNA: Mit jelent — hogy ne szaladgálj? Szerinted, hagyjuk az egészet? Nem, kedvesem, te csak ülj és örvendezz, hogy miattad mások görnyedeznek. Anton elintézi, meg látod. VIKTOR: Hol van ő most? NONNA: Kitajevhez ment. Neki segítenie kell... Réaen elment már, gondoltam, ide benézett. (Csengetés. Pelaaeja Filatovna ajtót nvit. visszatér Antennái.) ANTON: üdvözlöm, Polja néni. PELAGEJA FILATOVNA: Miért vagy ilyen zaklatott? Teát kérsz? Pirogot sütöttem mea befőttet csináltam. ANTON: Nincs gusztusom a teára. Igv is folvik rólam a verejték. PELAGEJA FILATOVNA: S_mi van? ANTON: Nem érek a végére. (Mindenkihez.) Na, barátaim, igazén szórakoztató, Bárhová is megyek — mindenütt szívélyesen fogadnak. Távozol, köszönetét mondasz, azt aon- do'od: vége, minden megoldódott. Valóban — semmi nem változott! Minden marad a réaiben. Olyan az eaesz, mint eay szemfényvesztés, vagy érzéki csalódás. _ PELAGEJA FILATOVNA: Régebben, úav volt. hoav lehordták, és minden viláaas lett. Vagy seaítettek. ANTON: Itt az a baj, hoay minden rendben van, de nincs semmi eredmény. Bolondítanak, hitegetnek, se véae se hossza, de nincs egy szilárd pont, amelybe bele lehetne kaoasz- kodni. Ma például megvek Jáscsi- kovhoz, Iván Ivánovicshoz. Üqy fogad, mintha a fia lennék, asztalhoz vezet: ülj le, fűid ki magad. Méa a számat sem tudtam kinyitni, de ő máris mondia: tudom, miért jöttél hozzám Kooalin, reggel Nazarov már telefonált nekem. S én, tökkelütött. tegnap, mikor Nazarovval beszéltem, azt mondtam, hoay nem haqyom annyiban a dolaot. ha nem seaítenek, Jáscsikovhoz fordulok. Ő, tehát, Nazarov, szándékosan hívta fel. Tájékozhatta. . , Ostoba voltam. PELAGEJA FILATOVNA: Mit válaszolt Jáscsikov? ANTON: Rendbe hozzuk az ügyet, mondta, ne nyugtalankodj. De én ekkor már megértettem — ezen a szinten az ügy megbukott. Jól van, gondoltam, veled kár a szóért, el- meavek Kitaievhez. El is mentem. De K'talev rögtön azt kérdezi tőlem: „Voltál Jáscsikovnól?” Hát, nem kelhettem hazudozni, mondom: „Voltam.” ICtájev felveszi a kaavlót és közvetlenül a házi vonalon tárcsázza Jóscsikovot. „Ványa, mondia — látszik, hoav ió barátok — nvújts segítséget Kooalin elvtársnak ebben az Oayben. . . Inén, igen. .. Aha, aha...” És visszatette a kaqylót. Azonnal megértettem: megint semmi, fiaskó. És Kitáievet is meaharaaítottam: miért mentem hozzá, mikor Jáscsikov sem utasított el, És Jóscsikovot is kínos helyzetbe hoztam — úgy néz ki, mintha panaszt akartam volna tenni ellene. NONNA: Magadat hoztad buta helyzetbe. ANTON: Hallgass, édesem, amíg az idősebbek nem kérdeznek... Most pedig — elég! Ezekkel a kisszerű alakokkal leszámolok. Egyenesen az iaazaatóhoz megyünk. (Viktorhoz.) Készülődj, már intézkedtem. Tizennyolc óra harminckor fogad. Készülj, mór előre mosakodj jól meg?! VIKTOR: Nekem feltétlenül veled kell mennem? Nem mehetnél-e egyedül? ANTON: De igen, jobb ha te itthon maradsz a kályha mellett. Ne bosszants. VIKTOR: Mi éppen hozzád készülünk vendégségbe. ANTON: A vendégeket lemondtak. (Meglátia, hogy Viktor újságot nézeget.) ^ Tedd le az újsáaot, tedd le! Hozzád beszélek, te balaa! Mit találtál te ebben az újságban, mit? Mondd csak meq — mit? VIKTOR: félénken): Ez a heti ,,mo- ziújsáa". Holnap Tamarával moziba akarunk menni. ANTON: (kitépi kezéből az újsáaot, elhaiitia): Nem eléq, hoay miattad futkosok, már a lábamat is álig érzem, mintha pata nőtt volna rajta. De méa szégyent is el Leli viselnem. PELAGEJA FILATOVNA: Milyen széavent. Anton? ANTON: Milyent? Hát, mondjuk, ilyent. (Viktorhoz.) A te átkozott ezer rubelod, például, amelyik még nincs is meg és nem is lesz — kölöncként húzza a nyakamat. Jáscsikov is tudott róla, például — s ki közölte vele! — ianat, természetesen. Jáscsikov az ajtóig kísért, vállon veregetett, és azt mondta úgy barátilag, kedvesen: „Meglesz a maga ezer ru- belia, Kopalin elvtárs, ne izqulion.” Maidnem elájultam. Azt mondtam: „Nem az ezresről van szó, Ivan Iva- novics, ezt az ezer rubelt semmi körülmények között nem fogadom el, ha selvembe és bársonyba csomagolják akkor sem. Vajon hozzákezdtem volna-e az egészhez. . .” Mire ő, Jáscsikov, elmosolvodott: „Jó! van, jó! van, mondta, nálunk mindenki önzetlen, tudiuk. . .” Mintha áramütés ért volna, elöntött az izzadtság. .. Mi az ördöanek mocskoltál be ezzel az ezer rubellel I VIKTOR (hirtelen felkiállt): Azt mondom neked: ne menj, ne menj te sehová, ostoba fráter, ne menj! ANTON: De iaen, menni foaok! Feltöröm ezt a diót. Ezeket a szálakat, ha nem tudom kiboqozni — szétszakítom! Most nem rólad és rólam van szó! Te velem jössz... (Sejön az elegánsan felöltözött Tamara.) TAMARA (vidáman): Mi van itt? Megint vitáztok. Szervusz, Anton. ANTON: Szervusz, Tamara. TAMARA: Éppen hozzátok készülődöm. ANTON: A névnapot későbbre ha- lasztottuk. Most azonnal az igazgatóhoz megyünk. TAMARA: Miért? ANTON: Dolgunk van. TAMARA: Megint dolgotok van. De miféle dolgotok? PELAGEJA FILATOVNA: Ez fontos ügy, Tamarócska. TAMARA: Vitya, ez az ügy tényleg fontos? VIKTOR: Nem, egyáltalán nem fontos... ANTON: De én azt mondom — fontos. VIKTOR: Én meg azt mondom.. . ANTON: Hát akkor én Tamarának mindent elmesélek, hogy ne hiába heavezze a fü'ét. TAMARA: Mit me'élsz el? VIKTOR: Ne merészeld! TAMARA: Mondd csak! ANTON (Viktorra mutatva): Sajnálom őt. .. PELAGEJA FILATOVNA: Jó! van. Anton, ha már kinyitottad a szádat, a tö^hi iön magától. ANTON: Nem fmok beszélni, PELAGEIA FILATOVNA (csendesen Antonnak): Beszéli csak, beszéli. Tamara most már úgyis kiszedi Vityá- ból. TAMARA: Mi történt? NONNA: A nénzetekkel. .. TAMARA: Mi? VIKTOR: Minden jóra fordul, nyu- godi mea, Tomocska minden megoldódik. Nem igaz, Anton? ANTON: Most kell neked Anton. Megoldódik, valószínű. De nem szászad ölhetett kézzel üldögélni. (Tamarához.) A mester Viktortól ezer rubelt követelt. TAMARA: Mennyit, mennyit? ANTON: Mi csipiszt mutattunk az orra alá. Ezért ő azt akarja, hogy a pénzt az összes ember között osszák meg. TAMARA: Hogy hogy az összes ember között? ANTON: Csak úgy! (Viktorhoz.) Ma a avarban semmit nem vettél észre? VIKTOR: Nem, miért? ANTON: Gyere el, barátocskám, az iaazaatóhoz, akkor értesülsz a leafrissebb hírekről. Nem akartam neked erről beszélni, a finom lelkedet felizgatni, de mégis szüksénes. Tudod, Ignát még mit eszelt ki? Észrevette, hogy csaodát készülök állítani neki, s kijelentette a fiúknak, hoqy nekik, állítólag, a te jutalmadból tíz-tíz rubelt adnak, mivel ők a segítségedre voltak, modelt csináltak. PELAGEJA FILATOVNA: Régebben mi is így tettünk, minden újítónak segítettünk. De hogy idegen pénz után nvúitottuk volna a mancsunkat, inkább száradt volna el, vagy tört volna le a kezünk. De ha méqis megjutalmaztak, akkor csak a prémiumalapból. ANTON: Na, persze, mindenki megörült. Tíz rubel — semmiség, de az is pénz. A lényeg az, hogy ez hízelgő a számukra, olyasmit jelent, hogy mindannyian feltalálók. És Ignát hozzátette még: mindenkinek jár, gyerekek, de Vitya ellenzi, nem akar,
