Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakó Ferenc: Kőbe vájt lakások, építmények

BAKÓ FERENC

| =

Kőbe vájt lakások, építmények

z x

= i

z s

I S

= x

iiiiiiiiiiiiiitiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiimiiHiMiuiniiHiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiimiiitmmiiiiiiiiiiiiiiiiiui

iiimiiiiiHiiiiiiimimiitimiiiiii iiiiiiiiiiiiniiiiiiiiniMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMirniriiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiHiuiiiiiiiiiiiimiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiimmmiiiiiiiiiiiiHimmmiiiiuiiimiiiiiiiiiiiimiiiiHiiiiiiiiiimiiiiiiiiii

Az építészet igen távolba nyúló törtétenében a társadalmi és gazdasági körülmények mellett jelentős szerepet kell tulajdonítani a természeti környezetnek. A földrajzi — földtani, növényföldrajzi — körülményeknek a klimatikus viszonyok hatása alatt, meghatározott anyagokat kínáltak az ember építő tevékenységének, és ezek az építő anyagok már önmagukban befolyásolták, esetleg meghatározták az épület formáját, szerkezetét, de főleg élettartamát. A Kárpát-medence középső területein az őskor óta elsősorban földből építkeztek, de az anyag gyengesége miatt ezeknek az épületeknek alig maradt nyoma. A földből vert, vagy sárból rakott falakat az idő teljesen elpusztította, csak a földbe mélyített típusok formáira lehet a maradványokból következtetni.

A természetes építőanyagok között a legnemesebb, a legtartósabb a kő. Az építészettörténet legkorábbi emlékei kőből vannak, Egyiptom, Anatólia, a Kaukázus, Kelet- Ázsia, vagy az amerikai földrész ókori építményei csak ennek köszönhetik fennmaradásukat. A kőházak, -kastélyok

vagy várak nagyobb sikerrel álltak ellen a feudalizmus mindenfajta erőszakának, a főúri villongások, vagy éppen hódító hadjáratok idején.

Épp ezért a kő nem is állt mindenkinek rendelkezésére, mert törvények, rendeletek szabályozták — tiltották, vagy engedélyezték — felhasználását, építészeti alkalmazását. A magyar történelem sokak előtt ismert példájára hivatkozhatunk, arra, hogy a királyi hatalom a XIII. századig tiltotta kővárak és -kastélyok építését nemcsak az esetleges hatalomra törő főuraknak, hanem még az egyházi méltóságoknak is. A tatárjárás mérhetetlen pusztításainak kellett bekövetkezniök ahhoz, hogy a király feloldja ezt a tilalmat. A kő azonban még később is a kiváltságosok építőanyaga marad, mert lakóházat csak nemesek építhettek sokáig kőből, de ők is csak külön engedéllyel. Az eddigiekből az következik, hogy népi lakóházak építőanyagaként csak az újkorban lép előtérbe, még azokon a tájakon belül is, ahol a követ a természet nagy bőségben kínálta fel.

Van azonban a kőnek még egy másik alkalmazási módja, a felszín alá vájt üreg formájában, ahol az építmény oldalait, padlóját és mennyezetét a természetes kő, a szikla képezi. Az ilyen barlang-építmények a XX. században többnyire paraszti lakások és a hozzájuk tartozó gazdasági építmények — kamra, pince, istálló — formájában ismertek, de az uradalmak is éltek a kő kínálta ilyen lehetőséggel és a borospincék mellett istállókat, hodályokat, sőt cselédlakásokat is vájtak a hegyek, dombok oldalába.

Eltekintve attól, hogy a természetes barlangokat már az ősember is szinte átalakítás, módosítás nélkül lakta, a barlangépítkezés számos nép építő tevékenységeként csaknem minden földrészen és már igen korai időkben kimutatható, A kínai, indiai és észak-amerikai példák több évezred építő gyakorlatát igazolják, de hasonló kőbe, löszbe vájt lakások, közösségi építmények — elsősorban templomok — vannak használatban, vagy már csak romokban a hozzánk közelebb fekvő Földközi-tenger medencéjében is. Észak-Afrika, a Közel-Kelet, Kisázsia, a Kaukázus, a Krím félsziget, a Balkán, Dél-Olaszország, Franciaország egyes részei és az Ibériai félsziget a barlang-építmények klasszikus otthona igen hosszú idők óta és sok esetben még ma is az. A néprajzi és földrajzi szakkönyvek révén közismertek a tuniszi, a palesztínai, anatóliai, vagy nyugatabbra a francia, a Loire-menti barlang- lakások, a kaukázusi és a kími, sziklába vájt monostorok templommal és szerzetesi cellákkal.

Ennek a sajátos építészeti régiónak része hazánk is, pontosabban a Kárpát-medence, ahol a kőbe és löszbe vájt lakások több kisebb-nagyobb foltban ismertek, közöttük Észak-Magyarországon és pontosabban a Bükk hegység déli környezetében azonban tömegesen fordulnak elő. Számuk pontosabb adatok hiányában nem állapítható meg, mert a különféle összeírások, statisztikai adatközlések ezeket alig vették figyelembe. Főként saját helyszínen végzett kutatásaink, a terület bejárásával szerzett ismeretek nyomón azonban ennek a lakásformának és mondhatjuk életmódnak — a XX. század elején — a Bükk hegység déli, délnyugati lejtőin széles körű elterjedése rajzolódik ki. Századunk szociográfiai leírásaiban a barlanglakás a gazdasági-társadalmi elesettségnek, a lakáskultúra szinte ősemberi szintjének, a higiénia teljes hiányának szomorú példájaként kapott szerepet. Felszámolására már az 1920-as években történtek erőfeszítések, majd 1945 után folyamatosan történnek és ezek eredményeként a kőbe vájt lakások száma napjainkra erősen lecsökkent. A kormány célkitűzései a negyedik ötéves terv lakásépítési programjában valószínűvé teszi ennek a háztípusnak és életmódnak teljes megszűnését.

Észak-Magyarországon a Miskolctól Sírokig húzódó riolittufa vonulat mentén az 1970—71. években tizenöt település területén mintegy 270 barlanglakás volt még használható állapotban, de ezek egy részét már egyáltalán nem lakták, vagy csak részlegesen. Számuk a század első negyedében jóval több volt, de a pontos számadat helyett itt is csak becsült mennyiséget tudunk adni: tizennyolc településen kb. 1 200 barlanglakásról beszélhetünk ebben az időben, ami négy-ötezer barlanglakot jelent. A kőbe vájt lakások területi megoszlása egyenlőtlen volt, egyes falvakban számuk még a tizet sem érte el (Andornak, Bogács, Demjén, Kisgyőr), máshol pedig kétszáz körül volt (Tibolddaróc, Szomolya). A két véglet között a barlanglakás-együttesek számos változata mérhető még fel, amelyek a tufakő minőségével, alkalmasságával és a társadalmi struktúrával függnek össze. Ahol a falu belterületén jóminőségű tufa érhető el és ahol a nincstelen napszámos réteg a lakosság jelentős részét alkotta, ott vágták ki a legtöbb barlanglakást. A természeti feltételekből