Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 3. szám - JELENÜNK - Tóth Árpád: A falusi életvitel és művelődés változásai Borsod megyében
irodisták állnak. A másik lépcsőt alkotják az ipari jellegű munkások, szerelők, traktorosok. Harmadikat a fogatosok. Negyediket az állattenyésztők, ötödiket a „gyalogosok". Ez utóbbin belül: vegyszeresek, növényápolók. A termelő- szövetkezetek termelési eredményétől függ, hogy hol az a határ, ami már vonzó a bejáró munkás előtt. A termelőszövetkezetek nagyobb része komoly és elismert üzemmé, munkahellyé vált. A tsz-ek vezetése, irányítása jelentős szellemi munkát igényel. Közgazdasági, technikai, társadalmi ismereteket. Ennek a „szellemi” kapacitásnak egy részét a községek maguk „termelték ki". Az e munkakörbe dolgozóknak azonban egy jelentős része a városból jár ki a községbe. A termelőszövetkezetek megbecsülése fokozódott a faluról bejáró munkások körében is, mert a legtöbb helyen részes művelésre földet ad. Továbbá azért, mert mindazok az ipari munkások, bányászok, akik nyugdíjba mennek, a tsz-ben kaphatnak — nyugdíjuk mellett — munkát. A termelőszövetkezetek megerősödése Borsod megyében lényegében megállította a falusi lakosok tömeges iparba áramlását. Ugyanakkor többirányú mozgást indított el. Ma már nemcsak bejáró munkásokkal, de kijárókkal, sőt átjárókkal (az ipari körzeten belül) is számolnunk kell. A mezőgazdaságban dolgozók jövedelme tehát emelkedett a termelőszövetkezetek többségében. Ezenkívül azonban az életszínvonalat más tényezők is lényegesen befolyásolták. Az ipari körzetben túlnyomórészt feleslegessé váltak a gazdasági épületek (csűrök, istállók, pajták stb.) mindenekelőtt a bejáró munkások, de számottevő háztájival nem foglalkozó tsz-tagok számára is. A régi ház, valamint a gazdasági épületek lebontása után rendelkezésre állt az építkezés alapvető feltétele, a telek, a kő, a tégla, a cserép és a tetőszerkezet. Az építkezéshez szükséges munkaerőt a család — gyakran a rokonok, barátok összefogásával és segítségével — biztosítja és mint „építési költséget” nem veszik figyelembe. A munkásszállások jelentősége csökkent, illetve megváltozott. A 30—40 km-en belül lakó munkások minden esetben, de gyakran még a távolabb lakók is vállalják a napi bejárást, hogy az ipari munka után néhány órát dolgozhassanak a földeken, az építkezéseken és az új házhoz szükséges anyagokat hazavihessék. Ma már az ipari körzetben, és annak határán fekvő községekben az új összkomfortos kertes házak a meghatározók. Az emeletes ház építése mint új, „magasabb igény" még csak szórványosan jelentkezik. Itt jutottunk el egy olyan ponthoz, amely nemcsak az utóbbi 25 év, de a paraszti életmód és gondolkodás szempontjából is alapvető és döntő fordulatot hozott. A föld, mint a vagyon évszázados szemlélete lényegét tekintve megszűnt. Helyét a ház, a korszerű berendezés és az autó vette át. Ezek határozzák meg ma a falun élő családok tekintélyét. Az építkezésért legtöbbször példátlan erőfeszítéseket tesznek. A vagyonszerzésnek tehát új formája alakult ki. A „vagyon” szemlélete azonban megmaradt, s ez döntően befolyásolja az életmódot, művelődést, életkörülményeket. A földhöz való ragaszkodás érzése a legidősebb (50— 60 év felett) korosztálynál maradt meg elsősorban. A 30— 50 évesek jobban megtalálják számításukat az iparban és korszerű mezőgazdaságban. Sőt azt is világosan látják, hogy gyermekeik, nem vállalják szüleik régi életmódját. A földhöz való görcsös ragaszkodás egyszer s mindenkorra megszűnt. A régi értelemben vett paraszti életforma eltűnt. A szokások, hagyományok, az életmód bizonyos elemei azonban tovább élnek mint az egyes emberek. S a falun élő lakosság gondolkodásának vizsgálatánál ezek feltárása lényeges. A FALUSI EMBEREK GONDOLKODÁSÁNAK NÉHÁNY MEGHATÁROZÓ TÉNYEZŐJE A falun élő emberek gondolkodásában kiemelt szerepe van a családnak. A falusi család, ma is szilárd és tartalmas, határozott funkciókkal élő szervezet. Alapját és okát a családi munkamegosztásban dolgozó paraszti életforma adja. A családi kapcsolatok kerete, formái azonban lényegesen megváltoztak. A paraszti család régen termelési kollektíva. Ma ez a funkciója csak részben maradt meg. A múltban, egy portán több család, több generáció élt együtt, rendszerint három, esetleg négy. Ma egy, legfeljebb kettő. (Gyakran már az egészen fiatal, 12—14 éves gyerekek számára is elkezdik a vagyongyűjtést, a családi ház építését.) A két világháború között és a felszabadulás utáni másfél évtizedben a bejáró munkás a szűkebb értelemben vett családon belül maradt. Keresetét családi alapon használták fel, a földet közösen művelték. A föld biztosította elsősorban az élelmet, a megélhetést. Az ipari kereset jelentős részben felhalmozódott, s ez hozzájárult az építkezések megkezdéséhez. Később a fiatalok külön költöztek vagy a faluban épült új házba, vagy a városokba, városok környékére. A „falusi család" ma már számos esetben nagy földrajzi távolságok között él, az idősebbek falun, a fiatalok ipari körzetekben, városokban, esetleg Budapesten. De a családi kapcsolatok összekötő ereje ma is erős. Ennek legfőbb jellemzője, az idősebbek felelősségvállalása a fiatalokért. összetartó ereje pedig a közös érdek; a vagyon és a társadalmi tekintély. Falun éppen úgy rangot jelent a faluban épült új ház, mint a városból hazalátogató fiatalok autója. A „gyerekek" a szülők segítségét elfogadják. A falusi ember gondolkodásának másik lényeges eleme szoros összefüggésben van mind a hagyományokkal, mind a vagyonszerzéssel, a „piacról élni szégyen”-tudat- tal. A családnak meg kell termelni a család fenntartásához szükséges élelmiszert. Ez a felfogás általános mind a mezőgazdaságban dolgozóknál, mind a bejáró munkásoknál. Ezeket az élelmiszereket lehetőleg biztosítani kell a városban vagy város környékén lakó fiatalok számára is. A család ellátásához szükséges élelmiszerek megtermelése a falun élő mezőgazdasági dolgozóknál alapvető, természetes követelmény. A bejáró munkásoknál üzemen kívüli kereset, lényegét tekintve másodállás. BEJÁRÓK Hazánk iparosításának, a falvak társadalmi átréteg- ződésének velejárója és egyik központi kérdése a bejárás. Azok a falusi dolgozók, akik a mezőgazdasági munkájukat feladják és más munkaterületen helyezkednek el, kénytelenek vállalni a bejárást; lakóhelyükről naponta, vagy hetente munkahelyükre utazzanak. A bejárás Borsod megyében már a század elején kialakult, az elmúlt huszonöt évben egyre jobban elterjedt, a bejáró munkások száma jelentősen nőtt. Nem valószínű, hogy ezt a sok problémával terhes kérdést rövid időn belül meg lehetne oldani. A megyében kialakult helyzet ismerete azonban sok segítséget adhat. A bejárás a munkahely, az utazási idő, az utazás módja szerint rendkívül differenciált. Munkahely szerint a bejárók többsége az iparban dolgozik. De sokan helyezkedtek el a kereskedelem, a közlekedés, a különböző szolgáltatások területén is. Az egyes munkahelyeknél más és más az ingázás aránya. (Város, vagy ipari körzet.) Legtöbben vonattal, vagy menetrendszerű autóbusszal utaznak. Jelentős azonban az üzemi buszok száma is. Ezek a falusi lakosokat lakóhelyükről közvetlenül az üzembe, bányába szállítják. Az utazás ideje rendkívül változatos. 1/2—3 óra között változik. Ez egyben jelzi az utazás távolságát is. Általános tendenciaként állapíthattuk meg, hogy 1945-ig az elszegényedett falusi lakosság helyezkedik el az iparban és válik bejáró munkássá. 1945—1960 között elsősorban a fiatalok, különösen a férfiak. 1960-tól, vagyis a „földvagyon” szemléletének megváltoztatásából a migráció a falvak minden rétegére kiterjedt. Az ipari körzeten belül a nőkre is. A bejárást a dolgozók egyes korosztályai eltérően ítélik meg. Az idősebbek a bejárást a felszabadulás előtti
