Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 3. szám - JELENÜNK - Gyurkó Géza: partok, vagy gátak
I GYURKÓ GÉZA | I Partok vagy gátak | Tiiiiií i iiiimiiiiiiiuiiiiiii um iimiitiimminiiiiiiii mi m mmn m m imiii mii iiiiiHiHiiiiiii mi lummiiii ni mm min H m iiMmimimiiiiiiiiiiiiimi ii mi un üzemi demokrácia. üzem. Demokrácia. Mit jelentenek ezek a szavak? Mit értünk alattuk? Ki mit ért alattuk? Kérdések, amelyekre a válasz egyben állásfoglalás, de maga a kérdés is vélemény ugyanakkor. ÜZEM: „Olyan gazdasági vállalat, intézmény, amelyben szervezett, állandó jellegű, rendszerint gépi erővel végzett termelő, elosztó, vagy értékesítő tevékenység folyik." DEMOKRÁCIA: „Olyan politikai rendszer, államforma, amelyben a hatalmat a nép gyakorolja," Ezt mondja a Magyar Nyelv Értelmező Szótára az üzemről és a demokráciáról. Hogyan lesz azonban napjaink politikai életében e két különálló fogalomból nemcsak egységes nyelvi formula, hanem az életet tükröző tartalom is — erről természetesen nincs mondandója az Értelmező Szótárnak. Ez ugyanis nem a Szótár feladata. Az üzemi újság egy fotót közölt. A gyenge minőségű kép is hitelesen ábrázolta, mint rohanják meg az autóbuszokat a műszak után a gyár dolgozói. Akár ha az életük függne, hogy feljussanak az induló autóbuszokra és mintha az utolsó autóbuszok is indulnának, melyeket soha többé más már nem követ. Különben negyedóránként, félóránként — a napszaktól függően — rendszeresen érkeznek és indulnak innen a járatok. Negyedórát kellene várniok a következőre. Itt, ebben az üzemben ugyanis a kapukat zárják be. A másik, a várostól már nagyobb távolságra lévő üzemben, ahonnan nem indul „helyijárat" a városba, a munkásjárat sem indul. Sehová! Egyetlen busz sem. Itt ugyanis meg az a szokás, ha értekezletet tartanak —- gyári szintűt —, amíg az tart, nincs hazautazás. Senkinek! Akarja, nem akarja, kénytelen így megtudni, mi van a gyárban, a politikában. — Ne értsen félre az elvtárs, de kérem, fogja azért rövidebbre . . . — Negyven perc. Harmincöt — csökkentem az időt lefelé, s a felhő lám eltűnik, a párttitkár homlokáról. — Nagyszerű. Akkor még egy kis hozzászólásra is maradhat idő — lelkendezik őszintén, mert a pártnap az esetleges kérdésekkel és a rájuk adandó válaszokkal együtt sem tart tovább egy óránál. Ennyiről volt szó. Ennyit ígért és kért a pártszervezet a munkásoktól. Harminc percet beszélek végül is a harmincöt helyett. Élénk és éber a figyelem. Megelégedett moraj. Sőt, a végén még három kérdés is akad. És a negyvenharmadik percben az elnöklő párttitkár megkülönböztetett tisztelettel köszönti újból az előadót, aki értékes mondanivalójával nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a gyár kollektívája . . . De mindezt már jóformán senki sem hallja. Tódulnak ki a teremből, s az ablak alatt boldog sietséggel zúgnak fel az autóbuszok motorjai. B. J-t felfüggesztették. B. J-t, mint az üzem szakszervezeti titkárát függesztették fel. Pénz miatt. Amit nem keresett, hanem talált: a szakszervezet pénztárában. Állítólag. A gyár egyik dolgozója, A. T. mondja töprengő felháborodással. — Az anyja úristenit. Proii volt világéletében. Senki és semmi volt. Valaki lett, a mi társadalmunkban lett valaki, és tessék, itt van, megrohadt. Ez már önmagában véve is kegyetlenül egy szomorú dolog. De tudja mi az egészben a iegszomorúbb? Hogy elvtársaim között is akad szép számmal olyan, aki megelégedetten dörzsöli össze a kezét: lebukott! A munkástársa. Hát érti ezt? Ahelyett, hogy ordítana, üvöltene, pofozkodna, káromkodna, vagy legalább szomorkod- na, hogy egy osztályosa megrohadt, méginkább örül. Az anyja istenit. Pedig ő is felelős, hogy ez az ember ide jutott.. . — Biztos? Végtére is a szakszervezeti titkár felnőtt ember volt, tisztában volt mit tett és tisztában kellett lennie azzal is, hogy mi a következménye annak, amit tesz. — Igenis biztos, hogy ő is felelős. Meg én is. Mindnyájan felelősek vagyunk egymásért. A jóban is, meg a rosszban is. A feneség az, tudja, hogy ezt nem értik sokan. Ezt az egymásért való felelősséget. Amikor még a régi világ volt, akkor az igazi munkás megnyúzatta volna magát akár a másikért. Most meg? Munkásállam, munkás kormány, övé a felelősség, gondolják. Pedig a felelősségnek is eljött a demokráciája, az igazi, úgy gondolom. Amikor nem valaki, vagy valakik ellen vagyunk felelősek egymásért, hanem mindmagunkért és rnindannyiunk előtt. Hogyan néz ez az ember a gyerekei szemébe! Ennek a városnak megszámlálhatatlan a jelzője. Iskolaváros. A bor városa. A hősök városa. Az asszonyok városa. Fürdőváros. A 3ükk kapuja. Még ménese is van. A nótában legalábbis, amiből még az sem igaz, hogy lányai mind büszkék. Vagy legalábbis csak annyira, mint más városok lányai lehetnek rátartiak, ha egyáltalán valahol divat még ez a lányok között. De egy jelzője nincs, az még ma sincs: iparváros. A munkások városa. Pedig manapság hetven üzem dolgozik itt és a közvetlen közelében, és lakóinak egyötöde, tízezer ember személyi igazolványában, a foglalkozás rovatban, valamilyen formában az szerepel, hogy — munkás. Van, hogyne lenne munkásmozgalmi múltja. De a régi és még elő, itt élő munkások névről ismerik egymást. Mint a faluszéli legények egykoron. Számukra gyárnak gyár ugyan, az Európa-hírű, szakma az elekronmű- szerészség, de munkahely csakis az egykori Práf-malom, a Stecz-féle vasöntöde, vagy a Vécsei-völgyi téglagyár volt. Az is maradt. És ne becsüljük le a legidősebb, még élő munkásgeneráció hatását. Akár a legfiata- labbakra sem. Más szóval, a tízezer munkás korban is, mesterségben is együtt nőtt fel az elmúlt évekkel, évtizedekkel. Alakult a várossal. Ez a vidéki munkásság, a munkásosztály eme „extenzív” születésük ága, valójában e tájon az első nemzedék. Vélemények a hajnali autóbusz induláskor a feltett kérdésre. A kérdés így hangzott: — Mi a véleménye az üzemi demokráciáról? Egy nyurga ideges: — Menjen a francba. Majdha a górék is ezen a buszon préselődnek a műszakba, akkor majd elmondom a véleményem . .. Egy hosszú hajú, beaí-zenész kinézésű : — Majd, ha elhiszik, hogy a rövid hajúak is veszélyesek a szocializmus
