Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 2. szám - A SZEMLE KÖNYVESPOLCA
Szerelmes és bukott lány, földesurak és szegényparasztok, szadista orvosok, kispolgárok és képzelt forradalmárok — Andrej Sztarcov, von zur Mühlen-Schönau, Marie, Rita, Lepegyin állanak itt szemben egymással, akiknek sorsát és tetteit nem is önéletük és szándékaik, hanem a háború vihara szabályozza. Innen van az, hogy a regénynek nincs főszereplője, nincs hőse. Sztracov is ,,csak arra vágyott, hogy az élet befogadja őt. Az utolsó pillanatig csak várta, hogy ahhoz a révhez sodorja a szél, amelyre be akart jutni”. Bukása törvényszerű, ő az a típus, akinek kezéhez nem tapadt vér, aki egy szál virágot sem tiport el, ő is gyűlölte a háborút. Az Októberi Forradalom ugyan kivezető út lett volna számára, de mint a forradalom előtti orosz polgári értelmiség fia nem tudott különbséget tenni a világháború és a munkások háborúja között. Arra már nem volt ereje, hogy vállalta volna a közösséget az elnyomott orosz tömegekkel és a történelmileg is igazol} forradalmi harccal. Csak a halált látta a csatákban, nem az ember felszabadítását és új háborúk megszüntetését. Andrej útja valóban nem vezetett sehova. Egy szökési kísérlettől eltekintve, nem kockáztatott semmit. Fakószürke ember. A regény témája, a kompozíció, az expresszív látás — és szerkesztőmód kifejezése volt a 20-as években íellobbanó irodalmi harcoknak. Fegyinnek ezt a korai művét is a történelmi hitelesség, a szereplők alakjának gondos és sokoldalú megformálása jellemzi. Szép ajándéka az Európa Kiadónak és öröme a ,.Szovjet Irodalom Könyvtára” sorozat olvasóinak. Ebergényj Tibor Páskándi Géza színművei Nyilvánvaló, nem véletlen, hogy egy író — úgy a negyvenes évei táján — drámákat kezd írni. Főképp, ha a megelőző húsz esztendőt azzal töltötte el, hogy irodalmi viharokat kavarjon verseivel, cikkeivel, szemléletével; és legfőképpen akkor, ha ezek a versek, novellák, minden fajta és értékű írások egy olyan kisebbségi Erdélyben láttak napvilágot, lettek irodalmi cselekménnyé, ahol nagy-nagy társadalmi-politikai, szellemi változások mentek végbe, a kérdéses húsz esztendő alatt, 1944-től fölfelé. Páskándi Gézát, az idei könyvhónap egyik sztárját egyre inkább megismeri a hazai közönség, úgy is, mint drámaírót. Egerben csak az idén játszották az A rab kocsiia — a kocsi rabja (vagy a ragozást megfordítva is lehet sorolni) című szatirikus játékát, amelyben nem a cselekmény a fontos, hiszen az alig több a semminél, hanem azok a párbeszédek, azok a gördülékeny és mégis mindenen fennakadó mondatok a lényegesek, amelyekben az emberek elmondják önmagukat. Az erdélyi irodalomtörténet egyik legfrissebb írásában azt állítják Láng Gusztáv és Kántor Lajos, hogy Páskándi groteszk drámákat ír, aféle parabolákat, amikben a drámaíró kiéli vitatkozó kedvét és szenvedélyét. Valóban az író érdekes, néhol szofisztikus kapcsolásokkal teszi forróvá, színessé, és szuggesztívvé műveit. Kinek van igaza, ha summásan ítél egy íróról? Maradjunk azonban a könyvnapi könyvnél, amelyben a Rejtekhely című, három felvonásba tömörített dráma jelent meg a francia forradalomról, egy tragikomikus párbeszéd három részben, két betéttel, amely jellemzően az alábbi címet viseli; Időszak, a hülyegyerek, avagy a vándorköszörűs. A harmadik darab egyfelvonásos, talán a legsűrűbb, a legdinamikusabb mű a három között. De menjünk sorjában! A Rejtekhely, mint utalás a címben, nemcsak a cselekmény színhelyét, Simon varga házát jelöli, hanem azt is, hogy egy történelmi vérhullásban, a francia forradalomban a szerző szerint a legérdekesebb és legpoétikusabb kérdések egyike, hogyan tanulnak meg az emberek az életveszély és egyéb o ok miatt visszahúzódni, a jellem és jellemtelenség, az okoság. a: oktalanság falai mögé, a rejtekhelyre. Simon vargát a forradalom, illetve annak hatalmat gyakorló képviselői arra rendelték, hogy XVil. Lajo.t, o ..sasfiókot” átnevelje királyi sarjból valami mássá. Hogy mivé és hogyan, azt a forradalom nam határo-ta meg konkrétan, c a!< azt akarták, hogy a munka eredményes legyen. Énnél a Simonnál az átnevelés pálinkával folyik, a butítás biztos mérgével. Nem is érti Simonná, a varga férje, hogyan vállalko hatott erre a feladatra Simon, akit a forradalom eg/ másik csoport,a arra kén/szerített, hogy vargaként bakancsot, csizmát csináljon a hadseregnek. Itt, Simon varga házánál húzódik meg, húzódhatik mag — remek nyitás — Armand, az arisztokrata, Marie-Claire a táncos-énekesnő és dr. Guillotine, aki tudásával és nevé/el a forradalomnak az egyik legjellemzőbb szerszámát é; megoldását adta: a guillotine lecsap és nem fáj semmi, a fej belegurul a kosárba. Ezek hárman egymást tépve — egymást fricskázva. de egymáshoz szorosan támaszkodva húzzák-várják siettetik az időt, a: eseményeket, hogy legyen újabb hős, aki a maga hallatlcn nagy büszkeségével, elszántságával és rajongásával szerepeljen ecn a véres színpadon, meghagyva nekik és másoknak a t a lehetőséget, hogy míg ő elbukik és áldozattá válik, nekik és másoknak legyen idejük, hogy kivárják a túlélést. Látszólag cinikus alku ez a történelemmel, de or a cinizmus ■akkor kezd igazán érdekes és igazolt lenni, ha észrevesszük a t a bizonytalanságot, amely Simont, a vargát és Simonnét, a varga feleségét odacipeli az értelem által felfogható és nem is nagyon cáfolt hasznossághoz. Mi a felelősség és meddig terjed? Ki fogható még be a kutyaszorítóba? Kinek lehet és kell hinni? Hol a hatalom eleje és vége? Meddiq kell eltűrni egy ember vitatható, vagy vitathatatlan őrületét? Ezek mind kérdések, amelyek a rejtekhelyen, hol kimondottan, hol kimondatlanul szorongatóak, miközben a tétlen arisztokrata és a még jobban drukkoló dr. Guillotine keverik és osztják a kártyát. A véletlenben a szerencsét! A rejtekhely nemcsak ennek a három személynek és a két tulajdonosnak kell. Megjelenik itt, a szerző nem is epe nélküli szándéka szerint a kíváncsi hercegnő is, Danton is, Saint-Just is, sőt Robespierre is. Itt nincsenek olyan merev frontok, mint az utcákon és tereken, a forradalom felszentelt és vértől áztatott arénájában, bár itt is ilyesmiket mond Robespierre: „Vannak, akik nem élelmiszerrel meg ruhaneművel spekulálnak, hanem a jellemükkel, életmódjukkal, vannak, akik lángoló szavakkal éltetik a forradalmat, de belül olyanok, mint Fleselies muníciós ládái, ronggyal, fadarabokkal, mihaszna kövekkel vannak kitömve.” Innen, ebből a súlyos mondatból tetszik ki, ki és miért, hogyan és meddig akarja igénybe venni a rejtekhelyét, hogyan akarja mindazt a túlélési szünetet, akár jellemében, akár szándékában színt játszva, tűzszünetet kérve, amely végül is az életben maradáshoz vezet. Annyiban groteszk ez a játék, hogy a hősöket halni küldi és életben hagyja a búvókat, de ezek a búvók tudják és meg is értik, hogy a büntetést önmaguk miatt önmagukban hordják. Az ítéletet ugyan senki ki nem mondja, de az élet ezek számára azért büntetés, mert nincs merszük, nincs önmagukban hordott felhatalmazásuk cselekedni, saját belső törvényeik szerint. Figurák, bábok, robbanó anyag a sorsuk — az időben. Az odafigyelőnek kitűnő olvasmány, nem könnyű ez a dráma, az érett férfi, bölcselkedő agy és a játékos elme vesszőfutása, csintalan futtatása komolyan vett gondoknak. A hülye-gyerek, avagy a vándorköszörűs című valóban bizarr játék elé szerzői megjegyzéseket tesz Páskándi Géze-: ,.Az ó telem komédiája, avagy az ételem traqédiú'a a:, ami egvébként minden párbeszédeken nyugszik, nem kerülhetjük el a környezet i:- merteté'ét. A hülye-gyerek az egyik percben valóban a’, a.ni, mert ha neki közömbös ember sói hozzá, néma, de mindjárt az akadémikusok nyelvén és szintjén szólal, ha értelmi szintjén sürgetik tenni, szólen1. Hol az a bizonyos szint, amely a: egyik pólus hatását a másiké ól elválasztja? Miben stgíthet itt a hatalom bármely törpe képviselője, vagy miben nem tud már senki sem segítem? — ez itt a kérdés. Páskándi szubjektív s empontjai határozzák meg a szólási és cselekvési módot, mindig bizov/ítva a t, hogy a s emélyiség véletlen és furcsa tákolmány, de törvényszerű és a: a bizonyos csak vándorköszörűs a é t fizethet ró az egész személyiség e, mint valami nagyon rossz és előre elparentált üzletre, mert ez a sorsa, a találkozásokat és hatásokat kikerülni lehetetlen. Ennyit mond itt Páskándi, de ahogyan mondja, az egyéni és nagyon az övé, még ha e megoldásnak vannak is elődei, gazdái a kortárs-irodalombcn is. A sor című egyfelvonásos nem más. mint beszélgetések egymásba fűzése. Központi figurája az ülő, aki a hatalom és a gondolkodás letéteményese. Miután belátla annak lehetetlen égét, hogy m'ndenkinek eqvszerre történő panazzmegha'lgatá'C nem lehetséges, cselhez folyamodik. Aki az első helyen áll, az va'ahogyan ma'd csak megmagyarázza magának, hogy milyen csoda vagy véletlen. vagy egyéb átok folytán nem lesz ő c z első. Vagy éppen az utolsói Itt most n!ncs hely a logikai sor rés-letes ismerteié é-e, a ma- g'bcn bes~é’ós é*> a kifelé maqyarázás belső feszültsége mesteri megrajzolásának felvázolásába és értékeié éré, elég ~d lünk meg annyival: a hatalomról, a hasznosságról, a társadalmi látszatokról, a manipulálásról és a manipulálás lehetőségéről ritkán olvastunk ennyire őszinte vallomást, mint Páskándi mo-t megjelenő kötetében. Nem állítjuk, hogy ezek az írások a mai színpadon s-ázas széliákban fognak futni, de az kétségtelen, hogy egy markáns írói arcéi tekint ránk ezekből az írásokból, aki nem olcsó hatások kedvéért nyúlt a tolihoz. Pedig a forma igen-igen csábít erre! (Magvető Kiadó) (f. a.)
