Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Gyurkó Géza: Ugye nem? (tárca riport)
— ... de miért mondta ezt az Anyu? Miért? — kérdezte a fiatal- asszony és hangjában több volt a keserűség, mint az indulat. Délután volt. Téli délután, amikor jobb, ha az ember az órának hisz, mint a szemének. Korán sötétedő idő. Az árnyak a végtelenbe nyúlnak és parttalanul mossák ösz- sze a kora hajnal rideg derengését a kora alkony reménytelen sivárságával. Ilyenkor a mosolygó arcból is a ráncok árnyai sötétlenek elő és az egy-egy pillanatnyi jókedély úgy foszlik szét, mintha gyenge szövet lenne karmos, tépő ujjak között. A robbanás mégis váratlan volt. Mégis, mert bár ilyen sivár téli időben egy szürke bérház kripta udvarának lakói vagy belehülyülnek már az unalomba, vagy ideges to- porgással lesik a világot, hogy történjen már végre valami. Bármi. A ménykőcsapás is jól jönne, csak történjen már valami, öregasszonyok, kisgyermekes mamák, néhány nyugdíjas férfi papucsban, de nadrágban és ingben, mintha öltözködés közepén lenne, éppen oda indulva, ahol egyébként a kutya sem várja már, éjszakai műszak előtt utolsót szundító kalauz és egy kórházi fűtő. Meg néhány magoló gyerek. Ilyenkor döbbennek rá az öregedő nők, hogy húsz évvel ezelőtt megcsalta őket a férjük és vagy megverik emiatt a már nagyocska lányukat, vagy egyszerűen bevesznek néhány szem tardylt, hogy sírjanak értük; ilyenkor döbbennek rá az öregasszonyok, hogy csúful megváltozott a világ és a megváltozott csúf világ ellenükre változott meg; ilyenkor érzi a gyáva, hogy hős tud na lenni, ha nem lenne ez a nyomorult és lehangoló idő; a frontátvonulással is ilyenkor van a legtöbb baj, sőt ilyenkor határozzák el az öregedő férfiak, hogy tavaszra van szükségük és átpislognak a szomszédba, hátha meglátják ismét az ott lakó kamaszlány teste vonalát izgatóan az ablaküvegre rajzolódva. Nos, ilyenkor robbant nagyot a második emeleten valami oly váratlanul, hogy a fiatal Kovácsné még napok múlva s csak arról tudott beszélni, hogyan borult a gyereke fölé, nehogy bomba érje. Előtte este ugyanis háborús film volt a televízióban. A kalauz, aki már csak szen- dergett, ekkor pattant fel rémülten, mert félálmában vélni hallotta, hogy az állomás tolató mozdonya robbant fel, és csodák csodája a fűtő is felriadt a kazánrobbanásra — és csak nehezen hitte el, hogy nem az robbant. Volt, aki kirohant az udvarra, volt aki percekig csak dermedten állt, mert a robbanás igen nagy és félelmetes volt, és a sikoltozó, lángoló ruhás öregasszony látványa nem segítésre, de inkább menekülésre riasztotta sokak ösztönét. — ... de miért ezt mondta Anyu drága? Miért — kérdezte tanácstalanul a fiatalasszony, de közben bal kezével megigazította a párnát az Anyu feje alatt. Anyu most hallgatott, néha aprókat nyögött, de már a fiatalasszony is tudta, hogy az ijedtség volt a legnagyobb baja. Az öreg ruha ugyan lángot fogott, de a szomszédék diák fia egyetlen pillanat alatt — hiába, ez a modern iskoia, az életre nevelnek, lám! — pokrócot kerített és körbebugyolálta a verébtestű nagymamát. Egy kicsit a válla, egy kicsit a füle, meg az orra hegye, és a szemöldöke — az égett meg. Semmi egyéb baj. — ...és biztos, hogy maga rendőr? — Tessék. Itt az igazolványom! — Nincs velem a szemüvegem. De ha beengedték az orvosok. .. Nem bánom... Hiszek magának. Olyan hihetős arca van kedvesem ... Nem láttam már magát valahol kedveském ... A sarkon? Nem? Hiába, rossz már a memóriám ... Feledékeny vagyok. Egy kicsit csak! — Nem. A sarkon nem hiszem. Én nem közlekedési rendőr vagyok nénikém — nyelt egyet a fiatal rendőrtiszt, hogy az öregasszony, ott a kórterem sarkában, riadtan mint egy macskától menekült veréb, észre ne vegye ildomtalan kuncogni való kedvét. — Nem az? Akkor meg miféle lelkem? Nekem van ugyanis egy jó rokonom, már el is felejtettem a nevét, de jól ismerem és az is rendőr. Már elég régen rendőr. Hogy milyen régen, azt már elfelejtettem, de régen rendőr. És az egyenruhában jár. Rendőrruhában. Maga lelkem nem is rendőr! — próbált felülni méltatlankodó ijedelemmel az öregasszony, de a rendőr, aki civilben kucorgóit a fehér hokedli szélén, óvatosan visszanyomta. Könnyű volt, szinte testetlen, mintha fűszálat hajlított volna a földre. — Civilben vagyok mama. Minek azt tudni, nem igaz, hogy magához hivatalosan is ide jön a rendőr... így most látogató vagyok, aki megkérdi, hogyan is történt a dolog. Nem jobb így? — könnyebbült meg a fiatal rendőr, hogy így kivágta magát nem sértve, nem bántva és nem is riasztva. Még egy kicsit titokban büszke is volt önmagára. Pszichológiai módszer! — Milyen dolog? itiiiiiiiiiiMuitiiiiiiitiuttiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiitimiHHiiiiimiHHiinimniisi» GYURKÓ GÉZA: Ugye nem? timiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiimmiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiimiiiMiiiiiiniiiMiiii — Hát ez a robbanás. A gázpalackkal. Jól megúszta a néni . .. Mondta az orvos, hogy néhány nap és mehet haza . . . Haza akar menni? — Haza? Igen. Haza. De miért fontos magának, hogy robbant, vagy nem robbant az a palack. Megmaradtam és kész — nyöszörögte kicsit sírásán az öregasszony és behunyta a szemét. .. — Nem egészen úgy van az. Megmondom őszintén, hogy nem úgy van, megmondom őszintén — kereste a szavakat a rendőrtiszt, aztán érezve, hogy nincs menekvés, csak kibökte — ... szóval úgy van, hogy nekünk ugye tudni kell, véletlen baleset volt-e, vagy sem. Tetszik érteni? — Mit? — Hát, hogy véletlen baleset volt-e, vagy sem? — És az lelkem magának miért fontos? Hát nem mindegy, hogy a jóisten miután megvédett engem ... Mi az, hogy véletlen volt, vagy sem? — erőlködött megint félülésbe az öregasszony és gyanakvóan méregette a barna hajú fiatalembert, aki valamiféle papírt gyűrögetett a kezében, meg még egy tollat is forgatott ujjai között, mintha az meg éppen kötőtű lenne. — Hát, úgy értem nénikém ... szóval, hogy feledékeny is lehet az ember. . . Istenem, ugye öregszünk... Az én nagymutterom is már olyan, hogy kétszer megvacsoráztatna, ha oda vagyok nála . . . Mondom is neki, hogy öregmutter, hát most ettem, tíz perce sincs... de csak, etetne, mert szerinte hazudok megint, csak hogy ne kelljen ennem . .. Gyerekkoromban tetszik tudni rossz evő voltam ugyanis — húzta ki akaratlanul is kissé kövérkés, hatalmas testét a rendőrtiszt... — Hány éves a nagymamája? — Hát a hetvent kergeti már. . vagy talán már be is töltötte. Azért is kérdeztem, hogy netalán fe-
