Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 2. szám - A HAGYOMÁNYK ÉLETE - Nagy Árpád: Sámuel király

••liltlltttllllltltllllHIIIttllllllllJMtllllltHlllltllHIIIIMIIttllltlllllllltMllllllllif llfllflf HflliJIHHIItllHItllllMItlHIItlllllHI I

| NAGY ÁRPÁD I

| Sámuel király

Egy középkori magyar királydráma körvonalai

illllllllllliniilCnillMlinillHINUIIIIUtiUlllMIIIIIHIIIIIHMMIMIIIKIItlUIIIIIIIIIIIHmUIMUIIUIIIIIIIUMKIIIHIilillMIII*

FORRÁSOK ÉS HAGYOMÁNYOK

Magyarország harmadik királyának, Sámuelnek (akit P. mester szerint kegyességéért Aba névvel tiszteltek meg) rövid uralkodása Árpád-kori történetünk egyik leghomályosabb szakasza. Igen csekély az e korról szóló forrásanyag, s hézagos volta mellett nem egy esetben időrendi ellentmondásokkal terhes, a sokszor több mint szenvedélyes vádakról, amelyeket Sámuel királyra szórnak, nem is szólva.

Az uralkodásának három évéről (1041—1044) rendelkezésre álló s immár aligha gyarapodó források három mag körül csoportosulnak: egyértelműen a leggazdagabb adatanyaggal szolgál a hazai krónika- és legendairodalom. Előbbiben a Vazul-fi királyok korában kialakult, úgynevezett ősgesta, azaz a magyarság történetének legkorábbi programmszerű lejegyzése dominál; utóbbiban Gellért püspök nagyobb legendájának híres, a Csanádi székesegyházban játszódó epizódja a legfontosabb. Mindkét esetben Aba uralkodásával közel egykorú, hiteles — emellett szoros szövegkapcsolatban is álló — feljegyzésekről van szó. Krónikairodalmunk, pontosabban a Bécsi Képes Krónika őrizte meg egy, Aba királyról szóló magyar hősi ének töredékeit, olyan latin fordításban, amely szinte önkéntelenül visszaadva a magyar vers feszes ritmusát, idegen test a krónika laza szövésű prózájában (75. fejezet; 1. alább). Ugyanitt az Aba-hagyomány másik eleme is felbukkan: az összekaszabolt király holttestét évek múlva épen, sebeit begyógyulva, találják meg. A keresztény mártír-legendáknak ez a közismert eleme a maga sajátos szimbolikájával (a halálban is legyőzhetetlen mártír) messze túlmutatt a „pogány" nemzetségfőnek kijáró tiszteleten és kegyeleten.

A Sámuel királyról szóló források harmadik, nagyjából egységes csoportja a lényegében egy tőről sarjadó, a birodalmi évkönyvekre épülő német évkönyvírás (annalisztika) adatanyaga. Történetírásunk ezt az anyagot egyértelműen magyarellenesnek tekintette hosszú ideig; felhasználásukra ez az eredendő ellenszenv nyomta rá bélyegét. Tulajdonképpen ma is sok esetben e forráscsoport romantikus tagadása jelentkezik, különösen a történeti regényekben.

Sajátos, hogy az egyes források, illetve forráscsoportok Sámuel király „Aba" nevét mennyire változatos alakokban ismerik. A „Sámuel” és az „Aba” név együtt egyedül P. mester Gesta Ungarorumában szerepel (ennek közreadása után sikerült azonosítani Sámuel király pénzeit, melyeken az „Aba” név nem szerepel); a magyar és a nyugati források a király nevét csak mint „Aba” említik (Abbo, Álba, Albo, Óba, Obbo, Otto, Ouvo, Ovo stb.). Egyetlen esetben, a név Ouban alakjának alkalmazásakor, nem lehet valamiféle olvasati vagy másolási hibával magyarázni az eltérést; ez a névalak esetleg kapcsolatos lehet a valószínűleg magától Sámuel királytól eredő Csobánka nemzetség nevével. Újkori történetírásunk Sámuel királyban — aki a források szerint csellel szerezte meg a trónt — István király felkent utódának, Péternek elűzőjét látta elsősorban, aki személyében az István halála után lábrakapó pogány restauráció megtestesítője lett volna. Erről azonban a források mit sem tudnak; a királyra szórt legerősebb vádak között sem találjuk, hogy pogány lett volna. Ezt a furcsaságot már Pray György és Katona István is érezték; Katonánál már Aba tragédiája és bukása a kiemelt momentum. Ugyanezt hangsúlyozta Szabó Károly (Péter és Aba; Bp., 1876), míg

végül Kandra Kabos könyvében (Aba Samu király, Bp., 1892) Sámuel király a németek elleni örök küzdelem megtestesítőjévé magasztosult.*

Mivel Sámuel király személye, de különösen halálának körülményei az utóbbi években, elsősorban régészeti megfigyelések során (Kovács Béla: Művészettörténeti Értesítő, 1968) az érdeklődés előterébe kerültek, szükségesnek látszik, hogy a rendkívül hiányos forrásanyag lehetséges biztos időrendi és eseménytörténeti fogódzóit keressük; szükségessé teszi ezt az utóbbi években megindult abasári ásatássorozat is.

KABAROK ÉS MAGYAROK

Bíborbanszületett Konstantinos bizánci császár a „Birodalom kormányzásáról” írott művében hiteles értesülések alapján írja, hogy a hét magyar honfoglaló törzshöz nyolcadikként a három töredékből összeverődött kabarok csatlakoztak, akik a magyar mellett saját nyelvüket is beszélték. Kutatásunk a konstantinosi kabarokat (akik nevük szerint .lázadozok' lettek volna, s a kazár kaganátus kötelékéből szakadtak ki) azonosítja P. mester cumanus népcsoportjaival, s olyan „katonai segédnép”-nek tekinti őket, amelynek feladata a harcban való élenjárás, tulajdonképpen a meghódoltatott és ütközetekben elsőnek feláldozott népek feladata volt. Bármilyen módon, egy tömbben avagy több szórványban telepítették is le a kabarokat, legjelentősebb szállásterületük a Mátra alján, nagyjából a Zagyvától az Eger völgyéig terjedő terület volt. Ennek közelében, Abaúj- ban alakult másik jelentős települési tömbjük.

P. mester szerint birtokaikat Árpád vezértől kapták volna. Van azonban több ok, ami arra indít, hogy a kabar törzsek Kárpát-medencei megtelepedését a magyarság 896- os honfoglalása előtt keltezzük.

Közvetett indok erre, hogy a kabarok kiválása a kazár kaganátus népkonglomerátumából mindenképpen a IX. század közepe előtt történt. Akár vallási okból (ekkor már egyes feltevések szerint a kabarok keresztények voltak, míg a kazárok zöme mohamedán, illetve zsidó vallású), akár politikai okból hagyták oda szállásaikat, ez mindenképpen 862 előtt történt: ekkor már a bécsi medencét dúlják, s ugyanakkor bukkannak fel a Kárpát-medencében első ízben magyar portyák is. Újabb német kutatások szerint kiválásuk a kazár birodalomból még korábban, 780 táján történt volna. Mindenesetre, a Kárpát-medencébe lépő kabarok a Tisza gázlóinál sorra bolgár csapatokba kellett, hogy ütközzenek, hiszen régészeti és történeti adatok egyformán tanúsítják, hogy a XI. században a bolgár megszállás a Felső-Tisza vidékétől a folyó mentén a Marostorkolatig terjedt. (Nagy A.: Diákköri Füzetek, 2. Debrecen, 1967.) Valószínű, hogy innen kelteződnek a kabarság bolgár kapcsolatai, amelyek Sámuel király idejéig tartanak.

A X. századi Magyarország voltaképpen a század második felében öt hatalmi egységre oszlott: A Duna két partján a Megyer (fejedelmi) törzs szállott meg; Erdélyben a Gyula országolt; a Tiszántúl déli felének ura a bolgár cárságra támaszkodó Ajtony, Marosvárott, akinek kezén volt a Duna—Tisza köze déli fele. A Dunántúl felén Koppány szállásterülete feküdt, a Mátra alján és a Felső-Tiszá- tól a Kassáig terjedő vidéken a kabar nemzetségek ültek meg. A Megyer törzs céltudatos, tervszerű hatalmi politikájának jegyéhen, miután a kalandozások lehetőségei a szerencsétlen emlékű Adrianopolis-i csatavesztéssel a bizánci birodalom felé is lezárultak, a vesztes seregből szétszóródó besenyő és esetleg újabb kazár—türk egységeket a tiszai átkelőhelyek, „hídfőállások" jobbparti oldalán telepítette le. Az átkelőhelyek őrzői Szeged magasságától Szolnok— Nagykörű térségéig, innen a Felső-Tisza vidékéig a kabar egységek vigyázták a Tiszát; szemben, a bal parton, a biIIIIHIIIIIItlIIIIIIIIIIIIIMIII

•Kandra munkájára messzemenően épít legutóbb közölt regényrészletében Balogh Béni (Hevesi Szemle, 1973/4.) ; mindazt, amit forrásismeretéből és hasonló esetben a történeti regény írójának felelősségéről Kovács Béla írt (Hevesi Szemle, 1974/1.), a kritikába való bocsátkozás szándéka nélkül, ugyanúgy látjuk, annak ellenére, hogy kritikai fejtegetéseivel — mint a jelen írás tanúsítja — több tekintetben nem érthetünk egyet. Aba királyról forrásismeretünk mai állapotában regényíró hitelesen többet aligha írhat, mint azt Kós Károly tette (Az országépítő, Kolozsvár, én).