Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 2. szám - HAGYATÉK - Szomszédolás (népi gyűjtés)
GUSZTYIBÁ: Hát a múltkor ott hát nálónk egy esernyő csináló, oszt aszonta, hogy má pesten mozgolón- nak a cocolisták. MIKLÓSBA: Én meg a kumunyistá- kot hallottam. ZSUZSINÉNI: Jaj, aszonygyák ám, hogy azok a kumunyisták nagyon rosz- szak, hogy mé az embert is megeszik, de lassabban beszéjjenek má, mer asse tugyuk, hogy nem halgatnak e a csendérek az ablakon. BÉLABÁ: Hadd hallgassák, aki istene van, nem ijedek én meg azoktó se. FERCSOBÄ: Nem bijony én se! A kutyafáját az annyának! TÓNIBÁ: Hiszen csak fiatalabb vó- nék mé, az annyának a krisztusát! MIKLÓSBA: Hát és se vagyok má mai csirke, de kettő-három mé mámmá is gyöhetne, az annya felségét! Ahogy mevvagyok most keseredve! GUSZTYIBÁ: Hát ha megértenénk egymást, elbánnánk mink evvel a sok herevei, ammá igaz! JÁNOSBA: Hát én csak aszondom, hogy lesz mé e másképpen is! Mer ez soká így nem mehet. Elpusztol a nép. ZSUZSINÉNI: Jaj, mégis mennézem má, hogy nem hallgatózik-e valaki. (Kimegy, mindjárt bejön, tovább fon.) BÉLABÁ: Hát valakit csinányi kék, az bisztos, mer ez így nem mehet soká! TÓNIBÁ: Hajjátok-e, emberek! Haggyuk abba má! Nem ér semmit, csak magánkat mérgesítyük. Azok a haszontalanok meg csaknevetnek bennőnköt. ZSUZSINÉNI: Hát inkább kártyázzanak, vagy meséjjene|< rá valamit. GUSZTYIBÁ: Hallod-e, nem mese, amit mink szoktónk is beszényi, mind mettörtént azelőtt. Sok mindenen kereszté entőnk má mink, mióta élőnk. FERCSOBA: Csak az a hosszú háború is, ami rajtánk vót-e, én is végig- gürcőtem a világháborút, édesapám, meg az isten nyugosztajja, a boszniai okupációba vöt valamikor. Azé vöt a fején a forrás is, ott vágta meg valami bosnyák, ahogy tülekettek együtt. BÉLABÁ: Én is bevonatom mé ki- lencszáztizenkettőbe oszt elvittek klá- genfurtba huszárnak. Nem gyöttem haza, csak kilencszáztizennyóc péter- pá regverjére. Azalatt az üdő alatt nem vótam itthon mé szabaccságon se. TÓNIBÁ: A közösekné szógátá. Akkor te tucc más nyelven is. BÉLABÁ: Hát mettanótam egy-mást, hogy mider, auf meg menázs, kusaj, gut, dobre. No meg oszt a káronko- dását, asztis mindegyiknek mettanótam. De mé káronkonnyi se tuttak azok szépen. ZSUZSINÉNI: A káromkodás az esse szép, az mind csúnya. JÁNOSBA: Dehonnem szép, csak szépen kell mondanyi. Én eccer, má akkor káplár vótam, oszt hoztak oda egy remundát, nem is tudom honnan, ászt nem tutta meliovagónyi senki. Vót ott egy alfőgyi huszár is, tudott lovagónyi nem mondom, mer csikós vót fattyú korában. Ráüt a sátánra, úgy hívták a lovat, hogy sátán. Ászt mé láttuk, mikor ráüt, de azt má nem láttuk, hogy esett le, de leesett. GUSZTYIBÁ: Hő, az ebatta. JÁNOSBA: Ott vót a kapitányúr is. Jelentem neki, hogy én máj ráülök, ha megengegyi, aszonygya, hogy nem bányi, ülnyi rá magyar. Nekem se kell egyeb, megköpöm a markom, elkáromkodom magam, de úgy, hogy a kapitány úr is nevette. Pegy az ritkán nevetett. Mindé olyan vót, mint akit vasvillával vettek el az annya alól. De én oszt megütem az annya irgó- mát. TÓNIBÁ: Én gyalogos vótam, de minkis vótónk kutya helyzetekbe. Eső, hó, meleg, hideg, gyaloglás, eség, szomjúság, gyötrelem, az ellenség lőtt, minkis lottónk, sturmoltónk. MIKLÓSBA: Hát en nem szenvet- tem meg úgy meg semmitő, mint az eségté, meg a hidegtő. ZSUZSINÉNI: Én ászt nem bírtam vóna ki. Mé idebe is mindé fázok. BÉLABÁ: Bijony nem, nem fejír cselednek való mesterség a háborúi, meg a hideg! Mé az embert is mennyaggatta. Olyan vót az emberen a köpönyeg, mint a fagyos pendel, mikor kiterítyitek a gátra vizesen, oszt mef- fagy. FERCSOBA: Az isten attó őrizzen meg, a háborútól Mert ott csak a rengetek fiatalember pusztó, abbó egyeb haszon nincsen. PÉTER: (Belép, köszön.) Jóestét! (Apja, anyja kivételével mindenkivel kezel.) JÁNOSBA: More vótá má fijam? PÉTER: A fonóházná. GUSZTYIBÁ: Ebatta, oszt ilyen hamar hazagyössz? PÉTER: (Komolyan.) Ilyen. BÉLABÁ: Nincs tán valami kalamajka a faluba. PÉTER: De vót. FERCSOBA: Micsoda? PÉTER: Bólintott megütte a csendér. TÓNIBÁ: Hű az annya krisztusjézusát. ZSUZSINÉNI: (Kezét összecsapja.) Szűzanyám, Máriám! MIKLÓSBA: Megütte? Hát oszt hol? PÉTER: A fonóházná. JÁNOSBA: Oszt te nem vótá ott, az annya fölségét? PÉTER: Mikor én oda mentem, má elkísérték. (Haragosabban.) Azóta nem tudom, hogy hogy vagyok, ölnyi szeretn sk ZSUZSINÉNI: (Könyörögve.) Nyu- goggyá meg drága jó fiam, mer mesz- szakad a szívem, ha valami bajod talál lennyi. PÉTER: Ászt könyű mondanyi édesanyám, hogy nyugoggyak meg, csak nem könyű mettenyi. GUSZTYIBÁ: Hát osztmé ütte meg az a gyalázatos zsandár ászt a gyermeket? PÉTER: Valamit visszaszót neki, hogy bementek a fonóházho a csendérek, avval léptek be, hogy most is itt vattok csavargók? Hát az a híres barátod, a Péter nincsen most itt? JÁNOSBA: Csavargó? Hát oszt melyik vót az a csendér? Az annya Istenét. PÉTER: Dohi, meg a Jénáki. BÉLABÁ: Az annyoknak azt a nemidevaló jézusát! Má ők mongyák valakinek, hogy csavargó? PÉTER: Hé, csak ott lettem vóna! (Hangosabban.) Csak ott lettem vóna! Akkor nem így gyött vóna ki a sor! A, biztos, dehát egy ember csak egy, kettővel szembe, különösen ha a ket- tőné puska van! MIKLÓSBA: Ammá igaz! Hiszen el- bát vóna avval Bálint eggyenként is. Mer vanő olyan vívású mint a csendér, akar melyik! Dehát kettő, nem egy! Sok lúd, disznót győz. GUSZTYIBÁ: Az ám, megoszt a hatalom is őnálok van! TÓNIBÁ: Hát hűségesen szógájják ászt a kutya rendszert! Pegy hát szegény ember fia az mind! BÉLABÁ: Azaz, de dógoznyi nem akar esse! Beáll csendérnek, oszt ütyi, vágja a saját maga fajtáját, mint a rossz kutyát! PÉTER: (Izgatottan járkál.) Hát, amelyiket én eccer meffogom, az bisztos, hogy nem ütyi, vágja többet, mer én elharapom a nyakát egyből A krisztusát az annyának. (Tovább járkál.) ZSUZSINÉNI: (Péterhez lép könyörögve.) Aranyos, drága jó fijam! A boldogságos szűzanyára kérlek, nyu- goggyá meg má! Ne mérgesídd magad! Feküggy le, ne menny má sehova! Mer ha valami bajod taná leny- nyi, hát minjárt meqszakad az édesanyai szívem! (Sir.) Te mé fiatal vagy, nagyon vigyázz magadra! Milesz avval az aranyos, jószívű szelíd jányval is, ha eltanász pusztónyi, azis elepesz- tyi magát! Hallgass rám, édes jó fiam, majd messegít a jóságos Isten, aki felettőnk van! PÉTER: (Magának.) Messegít, messegít. (Lassan indul kifelé.) Van neki más dóga is. JÁNOSBA: Máj tegye má elejbe egy kis szénát, meg vezsd le alóla a ganajt fiam I PÉTER: Jóéccakát! (Elmegy.) BÉLABÁ: Jóéccakát! ZSUZSINÉNI: Aggyon Isten neked is, majd igazídd meg má a helyed! (Foldoznivalót vesz elő, toldoz.) TÓNIBÁ: Tán az óba hál ez a gyermek? JÁNOSBA: Ott, ott a ló faráná a kosolyán. MIKLÓSBA: (Tónibának.) Tán te |’Í|| nem ott hátá iegénykorodba? GUSZTYIBÁ: Minnyájan ott hátónk. BÉLABA: Én is ott hálok, mióta a Náci gyerek oda van katonának. 39 Olyan jókot alszok azon a kosolyán, úgy szeretem hallgatnyi, ahogy a ló ropogtattya a szénát. ZSUZSINÉNI: Ugyan lefekütt-e má az a gyerek, nem vagyok má rajta nyugottan. (Kimegy.)
