Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 2. szám - HAGYATÉK - Krúdy Gyula: Előszavak - előhangok
Ég veled, mennybéli szüzességé', drága ifjúság. Aladdin csodalámpásának fényében megjelenő házassá- gos élet, aranylakodalom után áhítozó öregség. Krúdy Gyula 0 + 0 Sokan kérdezték: mi történt tovább Gyöngyvirággal? — miután a Bukfenc regény első kiadásában befejeződött. Levelet írtak ismerős és ismeretlen olvasók, nők és férfiak érdeklődtek az igénytelen leányka iránt, aki váratlanul, szinte akaratom ellenére: megragadta az olvasók szívét. Bizonyos, ha szándékosan akarnék egy megrázó és szívringató alakot megírni, nem sikerült volna ilyen mértékben. Azt hiszem, Gyöngyvirág ifjúságát és ártatlanságát szerették meg az olvasók, amint az néha történni szokott a mindenkitől elhagyott árvagyermekkel. A kis Gyöngyvirág az olvasók lelence lett, miután az útszélen hagyta minden hozzátartozója, még írója is. Mi is történt tovább Gyöngyvirággal? Ügy vagyok vele, mint az öregember, akit unokái sürgetnek alkonyaitól a tűz körül: hát aztán? Hát aztán mi történt, amikor a mese véget ért? Hiszen az olvasók is voltaképpen mesemondást hallgató gyermekek. Eljött a nyár, s mind sürgetőbb lett kiadóm tudakozódása: megírjuk végre, hogy mi történt tovább Gyöngyvirággal? Utazgattam messze, halk magyar tájakon; üldögéltem a balatoni nádasokban, amikor is a szélben, a tó fodrozásában néha felmerült előttem az elhagyott Gyöngyvirág képe. Mintha nagy messzeségből jött volna vissza a gyermeklányka, — szinte ifjúságomból, — hogy még egyszer meglátogasson, felvidítson, elbájoljon. Jött, mint egy messziről hangzó ének. Magányos éjjelek ábrándja. Holdsugarak, kertek, szőlőhegyek, alvó mezők lakója. Eszembe jutott, mint egy elfelejtett ifjúkori dal. Csöndes estéken leültem és néhány képet vettem elő életem albumából. Ezeket találják a meghosszabbított mesemondás végén az olvasók. Balaton, nyár 1918. Krúdy Gyula 0 + 0 Abban az időben, amelyben történetünket írjuk, még sokkal fiatalabb volt a szürkebundás vén nyúl, amely a margitszigeti bokroknak lakója, fiatalabbak voltak a gyémántszemü gyikok, amelyek Szent Margit kolostorának romfalai között laknak, hatalmasabbak voltak a fák, sűrűbbek a bokrok, regényesebb a táj azon a szigeten, amely a Duna két partja között fekszik. Századok előtt Nyúlok szigetének, manapság Szent Margit szigetének ismeri a földrajz. A vendégfogadó és nyárilakok helyén szinte átláthatatlan erdő volt. A Duna a legszárazabb esztendőben is nedvesítette a sziget talaját, a növényzet dús volt itt, mint az őserdőben. Annak a hidszárnynak, amely a Margit-hidról napjainkban összeköti a szigetet a külvilággal, még az ideálja se toppant meg a hídépítő mérnökök aavában, mert hire-hamva se volt a Margit-hidnak. Csónakkal jártak a szigetre azok, akiknek ott dolguk volt. A nagy nádor, aki a tizenkilencedik század elején azt a kastélyt épitette a sziget közepén, amely az egykori barát-kolostor falának dőlve, még napjainkban is látható öles falaival, széles ablakaival, csigalépcsőiével és ódon tetőzetével, a nagy nádor se fogott az építkezéshez. A Nyulak szigete nem sokban különbözött a vadontól, amelyben a szent királyleány emléke lakott. Jó búvóhely volt a Pest és Buda alatt elterülő sziget azoknak, akik nem szerették az emberek társaságát. De biztos tanyát nyújtott azoknak is, akiknek okuk volt kerülni az embereket. Lakott a szigeten mindkét fajtából. Meghúzódott itt olyan ember, aki a világban és a világgal csalódva: remeteségre adva szomorú fejét és elhúzódott a bokrok közé, ha evező csapások közeledtek a viz felől. De füstölgőit itt olyan kémény is, amely alá csak éjszaka raktak tüzet a lakók, amikor nem látni az áruló füstöt. Ki tudja, ki tudhatná, mi okuk volt ezeknek az embereknek attól tartani, hogy valaki észreveszi kony- háiuk füstjét a partokról? Elég az hozzá kedves olvasóm, hogy hiába keresnéd a mai Margitszigeten hőseit és hősnőit e következő történetnek. Elmentek ők a fogyó holddal, elmúltak azokkal a vén fákkal, amelyeket az 1838-iki órviz elsodort, amikor a szigetet is csaknem ölnyi magassággal borította el az ár, a megháborodott Duna; elhervadtak a régi szép évszázadokkal, amikor olyan hatalmas, szinte embermagasságú virágok nőttek a szigeten, mint akár a paradicsomban: elbújdostak a nyutakkal, az őzekkel, a szarvasokkal, amelyek a budai hegyekből átkeltek a befagyott Dunán és hóolvadáskor itt rekedtek, hogy úgy megszelídüljenek, hogy sohase kívánkozzanak el a Szent Margit-sziget- ről. Jó emberek laktak itt, nem bántották az állatokat, már csak azért sem, mert maguk az emberek is oltalom alá szorultak. A kolostor romfalain még látni egyes betűket: kezdő betűit azoknak a neveknek, amelyeket tulajdonosaik itt megörökítettek. Persze a betűk között sok az újabbkori felírás, hisz a régi betűk eltünedeznek idővel. Am fenn a magasban, az emelet meredekségében, ameddig manapság már csak a fák koronái érnek el: találhatók betűk és felírások, amelyekről senki se tudja, hogyan kerültek e helyre. Most csak köny- nyű dolga van a szigeti látogatónak, midőn krétával, ceruzával vagy késsel megörökíti nevét a romfalon, midőn egy szép tavaszi napon erre sétál. Am kinek volt kedve és módja felmenni oda a magasba, ahol valamikor a templom karzata körben futott! A felírás, amely a magasban kivésve a kőfalon olvasható, így szól: MARIASI ILONA ITT ÉLT SZENT MARGIT IMADASARA 1800. Ügy hangzik ez a felírat, mint valamely temetői sírkő felírása. A rep- kény, a falomb eléri a romfalat, eléri a felírást és tavasztól késő őszig rejtve tartja azt az emberek tekintete előtt. Télen pedig belepi a hó a romokat és ugyancsak elfödi a betűket. 0 + 0 S végül, a nekem legbecsesebb: Kedves kisleányom, Zsuzsika, látom én, hogy már manapság is szereted a meséket, amikor csak én mesélgetnék néked hébe-korban a kis udvari szobában, mikor odakünn a hó esik. De igazában majd akkor szereted meg a meséket, amikor a mesékhez való utakat, a különböző betűket megismerted. A mese birodalmában aztán majd találkozol vele, a mesekirállyal, Jókai Mórral. Nem kerülheeted el őt, nem térhetsz ki előle; mert valóban olyan ö, mint a király, akinek alattvalója minden magyar gyermek, ismerni, szeretni kell őt. Lehet, hogy már akkor nem leszek, mikorára te eljutsz a hosszú utakon a mesék országába. Azért már most megfogom a kis kezedet, hogy könnyebben odatalálj meseországban a királyhoz, Jókai Mórhoz. Róla mondok el néked egyetmást a következő lapokon — a legnagyobb mesemondóról. Édesapád. 26
