Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 2. szám - HAGYATÉK - Remenyik Zsigmond: Don Quijote (tragikomédia) I. rész
DON QUIJOTE: (mély meghajlással) Tisztelettel jelentkezem kegyelmes színe előtt, nemes várnagy uram! Kóbor lovag vagyok és dón Quijote de la Mancha a nevem! KORCSMÁROS: (szivére tett kézzel ö is meghajol és kitárja az ajtát maga mögött) Kerüljön beljebb, nagyságod! Mivel szolgálhatok így éjnek idején? (Fenn az erkélyen és a korcsma ablakaiban egymásután előbukkan néhány, a korcsmában mulatozó pa- raszt-VENDÉG feje, férfiak és nők vegyest. Bámulják a LOVAGOT, akár egy csodát) EGY PARASZT: (aki a KORCSMÁROS mellett áll) Istenemre! De hisz ez Quijane uraság innen a szomszédságból! Ebben a maskarában!?... DON QUIJOTE: (szerényen és komolyan) Köszönjük a meghívást, de semmi szándékunk nincs, hogy megzavarjuk mulatságukat! A vitéz lovagokat és a nemes hölgyeket!... KORCSMÁROS: Tán gúnyt űz belőlünk? Miféle úrhölgyekről, meg lovagokról beszél? Tisztességes korcsma ez, uram! HANGOK: (a leselkedő PARASZTOK soraiban) Lovagok? Úrhölgyek? Pásztorok vagyunk, lovag uram! Fejőslányok, meg kocsisok! Parasztok! DON QUIJOTE: (elnéző mosollyal, mély meghajlással újból, mint aki megadja magát) Tudom! Ez afféle varázslat megint! Nem először próbálkozik velem a gonosz varázsló Merlin, átlátszó praktikáival! (újabb meghajlás) Várnagy uram! De én jól látom itt köröskörül a várudvaron a fényes vendégsereget! A teménte- len aranybársony, meg bíborruhát! A szélben csapkodó zászlókat a várfalon! A kivilágított ablakokat és a felhőkbevesző, égigérő tornyokat! (Pillanatnyi néma csend, majd halk kuncogás a leselkedő PARASZTOK soraiban) HANGOK: Nem lobogók azok, de száradó gatyák! Fényes vendégsereg? Lovag úr! Hová tette a szemét? (nagy röhögés körös-körül) EGY PARASZT: (megragadva a KORCSMÁROS karját, suttogva) Régen híre jár, hogy meg háborodott! Most már látom, való igaz! DON QUIJOTE: (lassan térdre ereszkedik a KORCSMÁROS előtt, két kezében feléje nyújtva hosszú, egyenes kardját) Lovagi útra indulok, hogy két karom erejével védelmet nyújtsak az üldözötteknek, szegényeknek, özvegyeknek és árváknak, végig Andalúziában és Kasztiliában! De mielőtt útnak indulnék és hogy hitemben megerősödjek, a lovagi törvények és szabályok szerint ezzel a karddal kell lovaggá üttetnem magam ! (térdenállva, mély meghajlással) Fogja a kardot, nagyságod és üssön lovaggá, nemes várnagy uram! (Körös-körül morajló kuncogás, majd bíztató kiáltások a KORCSMÁROS felé) KIÁLTÁSOK: Fogd mán a kardot, oszt üsd lovaggá! Ha csak ez a kívánsága, ne szégyeld magad! EGY PARASZT: Hallgassatok mán! Ne lármázzatok! KORCSMAROS: (tétován kezébe veszi a kardot, mint aki effélét sohasem kezelt) Hát ez lenne az a kard, amivel nagyságod meg akarja védelmezni az üldözötteket? Hogy birkát nyúzzunk vele, ez még arra se jó! De ha kívánja nagyságod, szíves örömmel lovaggá ütöm! DON QUIJOTE: Hogy erőben, hitben és bátorságban megnövekedjek és a manchai lovag-nemzetségnek dicsőségére váljak, várnagy uram! KIÁLTÁSOK: üsd lovaggá, Pancho, ha mán így elment az esze! KORCSMAROS: (a LOVAG vállára helyezve a kard pengéjét, minden rusz- tikussága mellett is emelkedetten) Hát akkor váljék nagyságod ne csak a manchai, de az andaluziai, cas- tiliai, de még az aragóniai lovagság dicsőségére is! Meg hogy száz szóból is egy legyen, egész spanyol királyságunk, de még a földkerekség minden rendű-rangú lovagságának dicsőségére! Gyámolítsa az árvákat és az özvegyeket... az eltiprottakat, a rabságba tasztítottakat. .. az üldözötteket! Védelmezze hitünket... régi jó szokásainkat. . . becsületünket! ... DON QUIJOTE: (térdenállva, mélyen meghajolva) Megfogadom, várnagy uram, és megvédelmezem, ha kell egyedül, szemben az egész világgal! KORCSMÁROS: Hát akkor nagyságodat most lovaggá ütöm! Álljon fel és vegye a kardot kezébe! Máris készülődhetik! Mert itt az eqész világ !... (Hatalmas, fenyegető, gúnyos kacaj, szinte alvilági röhögés a korcsma falai mögül. Ugyanekkor hullámzó zene. És mintha a világ minden kisér- tete felszabadulna, félelmetes sötét árnyak jelennek meg körös-körül a színpadon) lllllltlIUlllll I 3 I ..„■■Éli iiiii.^ (KORCSMÁROS, PARASZTOK, korcsma eltűnnek, helyettük nagy fák koronái borulnak oldalról a színpad fölé, hátul szabadon hagyva a távoli horizontot. A LOVAG, karddal kezében felemelkedik) DON QUIJOTE: (nagy mozdulattal) Hát hogyha kell, az egész világ ellen! Akárcsak dicsőséges példaképeim, Artus király, Platir lovag, meg a hős Amadis! Lovaggá ütöttek, Sancho! Sancho! Most már én is lovag vagyok! SANCHO: (hátul megjelenik, kötőléken vezetve a LOVAT és a SZAMARAT) Elég szomorú dolog, jóuram, hogy hagyta magát ettől az útszéli korcs- márostól kifiguráztatni! Láttam az egész komédiát! Majd kiégett a szemem ! DON QUIJOTE: Mit beszélsz, te szerencsétlen, isten tudatlanja? Hát nem láttad a díszes népséget? Nem hallottad az ünnepi zenét? SANCHO: Parasztok voltak azok, egytől egyig! Meg vándorló cigányok, akik dudáztak, citeráztak! Hogy hagyta magát elbolondítani, uram!? DON QUIJOTE: Tudatlan vagy, Sancho! Látszik, hogy még a betűket sem ismered! SANCHO: Bizony, többet ér az én szememben egy tányér jó húsos leves, mint a világ minden nyomtatott betűje! Erre én mán büszke is vagyok! DON QUIJOTE: No, hiszen szépen lennénk, ha rád lenne bízva ez a szerencsétlen világ! Holmi árnyakkal, varázslókkal meg se tudnál küzdeni ! SANCHO: Ammán nagyon lehet! De azzal bizony elbánnék, aki ellopná a kecskémet, vagy a tehenemet! DON QUIJOTE: (hirtelen megragadja SANCHO karját) Sancho! Még most se látod őket? Nézz körül! (Kísérteties árnyak vonulnak végig a színpadon. DON QUIJOTE a két állat és SANCHO elé ugrik, kardját maga elé tartva védelmezőén. A következőkben a hatalmas és mind félelmetesebb árnyak játéka csak akkor látható, ha a LOVAG beszél. SANCHO szerepe alatt a szín nyugodt és az árnyak mozdulatlanok) SANCHO: Nem látok én semmit, jóuram, csak fejünk felett a holdat, meg a fákat itt a mezőn! Hiába meresztem a szemem! DON QUIJOTE: Kísértetekkel van tele a világ! Mindenütt lelkek várnak felszabadításra ! SANCHO: iudom uram, tudom! De ha mán eddig várták, varhatnak a beste lelkek reggelig! DON QUIJOTt: (a szín közepén, kardjával az imbolygó árnyak között) Mindenütt ott lappangónak! Aha!... Ott már egy kidugta a fejét! SANCHO: Hol? Nem látom én! DON QUIJOTE: Ott, az a piros! Az erdőből most bújt elő! Ott leselkedik! SANCHO: Nem kísértet az... csak egy vadrózsabokor, amit megcsípett a dér! DON QUOJOTE: Vak vagy Sancho, megcsal a szemed! (hirtelen kiáltással) Sancho! Vigyázz! (Köröskörül a fák és az árnyak megnövekednek. Félelmetes, sejtelmes suttogás, majd kísérteties sóhajok, mintha a fák sóhajtanának.) DON QUIJOTE: Az óriások, Sancho! SANCHO: (megrettenve) Miféle óriások? DON QUIJOTE: A varázsló Merlin szolgái! Körbefogtak, hogy megtámadjanak ! SANCO: Csak fákat látok, uram! Meg erdőt, itt, körös-körül! DON QUIJOTE: Ránktörnek, hogy elpusztítsanak! SANCHO: (összetett kézzel, könyörögve) Nyugodjék meg, jóuram! 31
