Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Hekli József: Dráma és dramaturgia (tanulmány)

színtársulatok alakultak. Ljubimov, a Vahtangov-színhÓ2 egyik mellőzött tehetsége, egy végzős művészosztállyal színházat alapít a Taganka téren. Efrosz és Jefremov-Marija Knebel két eredeti tehetségű felfedezettje — Szovremen- nyik néven hoz létre színházat sok ígéretes műkedvelővel. A két heves vérmérsékletű művész hamarosan összekülönbözik és Efrosz odébbáll, először a Komszomol-színházban, majd később a Malaja Bronnaja-színházban visz színre egy-egy fergeteges vitákat kiváltó Csehov drámát.

A fiatal Efrosz — aki sajátos művészi koncepcióval és igénnyel indult új helyén a Komszomol-színházban is — bemutatkozásul 1965-ben Csehov legszemélyesebb drámáját állította színpadra a Sirályt-t. Ebben a műben Efrosz két általános érvényű témát talált a színháza számára a mellőzött tehetség és a kárbaveszett ifjúság egyszerre lírai és tragikus témáját. „Ez a két szólam először külön-külön hangzott fel Efrosz művészetében. A rendező egyik este Ro- zov vagy Radzinszkij ifjú hőseivel tiltakozott az életet maguknak kisajátító jóllakottak ellen, a másik este Bulgakov Molierejével szólaltatta meg a hatalomnak kiszolgáltatott művész tragédiáját. A két szólam a Sirály előadásában olvadt egybe és nagy intenzitásra erősítette fel egymást. Az irodalomba be nem fogadott Trepljov öngyilkosságával az egész „huszonéves" nemzedék tiltakozott a befutott „negyvenévesek" ellen, és követelt helyet magának nemcsak a művészetben, hanem az életben is.” (3)

Az újrarendezett Sirály-ból — amellyel Efrosz elegáns szemtelenséggel kesztyűt dobott a tradíciók mögé húzódott színházaknak — feszült nyugtalanság árad. A dráma szereplői nem álmodozva járnak, nem tunyán elmélkednek, hanem dinamika van mozgásukban, erő és szín elmélkedéseikben. Az új koncepcióban nem a szerelemben való összekülönbözés, vagy a viszonzatlanság képezi a fő konfliktust, hanem a tehetséges, jóra és szépre vágyó emberek összeütközése a keserű, viszahúzó valósággal. Efrosz számára Trepljov, az elbukó lázadó tragédiája a fontos. Ezért merészen szakítva a hagyományos Sirály-bemutatókkal a fiatal író öngyilkossága után nem gördül le a függöny, hanem tovább „folyik” a darab. Arkagyina művésznő divatos dalt dudolgat, miközben a szomszéd szobában fia holtan fekszik, folytatják a kártyacsatát is. A mű e hangtalan „továbbélésével” a rendező mintegy színházi ítéletet mond.

Sok kritikus azt vetette a fiatal rendező szemére, hogy több helyen is elferdítette az író alapvető mondanivalóját. Az igazságos modus vivendi-t Poljakov fogalmazta meg, aki azt hangsúlyozta cikkében, hogy többféleképpen is lehet Csehovot jól játszani. „Vagy elmarasztaljuk az előadást azért, mert ebben a megfogalmazásban az előbbiek helyett csak az átható, állandó epekedő sóvárgás van jelen. Ha elfogadjuk, egyet kell értenünk Efrosz koncepciójával”. (4)

A fennállásának 70-ik évfordulóját ünneplő Művész Színház ugyancsak a Sirály-t mutatta be. Az 1968-as rendezés azonban nem volt sokkal jobb az átlagnál. Livanov, a darab rendezője a lírai hangulatokat, a sejtelmes árnyalatokat, a pszichológiai finomságokat igyekezett szavakban is kifejezésre juttatni, vagyis bátran megkísérelte a kimondhatatlan kimondást, ugyanakkor megpróbálta felmutatni a csehovi hősök bonyolult lelkivilágát és sajátos gondolkodásmódját. A hamisítatlan csehovi miliő és a modern rendezési fogások szerves összeillesztése azonban csak részben sikerült.

Míg 1965-ben Efrosz kihívó rendezése sok vihart kavart, addig ugyanebben az évben Marija Knebel Cseresznyéskertje a Szovjet Hadsereg Színházban osztatlan elismerést kapott. Az idős rendező hattyúdalában finoman vegyítette a klasszikus hagyományokat a modernebb színházi elemekkel. Knebel lényegében a Nyemirovics-Dan- csenkó-i elvet követi; a hősök nem figyelnek egymásra, nem is értik egymást, mindegyik a maga zárt gondolatvilágában él, ahová mást nem is engednek behatolni. A darab figurái nem mondják ki meggyőződésüket, nem hangsúlyozzák külön szenvedésüket, hanem mindezt csak éreztetik.

Különösen oldja meg a rendező a „cseresznyéskert" díszleteit. Fehér, légies függönykék lebegnek a színpad hátterében. A rendező szerint a szokatlan díszlet — a színpadon minden fehér huzatban van — az élettelenség jele és tá- gabb szimbólumként is szolgál.

Efrosz újszerű Sirály rendezése után kénytelen volt hamarosan állást cserélni, de 1968-ban a Malaja Bronnaja- színházban megint Csehov drámát vitt színre, a Három nővér-t, amely ismét óriási közfigyelmet keltett. A fiatal, tehetséges rendező nem egy hiteles múzeumi látvány visz- szaadására készült, hanem merész újrafogalmazással, sokszor meghökkentő szöveghangsúlyozással az írót akarta közelebb hozni a mai nézőhöz.

Természetesen megőrizve a történelmi hátteret — ennek hiánya a mű meghamisítását eredményezné — Efrosz sok új és szokatlan tartalmi és technikai momentumot sorakoztatott fel. Mindjárt a dráma nyitóképe — Irina névnapját ünnepük — valami ideges hangulatot áraszt. A felfokozott nyugtalanság egyre jobban szétárad a darabban, s ez sokszor szándékosan elhadart mondatokban csapódik le. De jelképes értelmű a három nővér felvonóról felvonásra szürkülő ruházata, a nyugtalanító keringőbői indulóba csapó dallam, a fura díszletek, sőt még az őszi andalító napsugár is.

„Efrosz a mai ember (fiatalember) szemével látja-láttatja, idegszálával érzi-érezteti meg a csehovi világot. Az ő hősei nemcsak a szóban, az érzésekben is gyorsabbak, mint a Művész Színház előadásainak filozófikusan lírai alakjai. Dinamikusabban tétlenek és türelmetlenebbül boldogtalanok. Csebutikin ajándékát Irina születésnapjára — a sokat emlegetett szamovárt, mely a Művész Színházban olyan mélyértelmű tartalommal telítődik meg — ezek a tiszteletlen fiatalok kézről-kézre dobálják, mintegy méregetve valóságos és jelképes súlyát. De az öreg doktornak a nővérekhez való ragaszkodása sem olyan meghatóan önzetlen, mint ahogy azt megszoktuk.” (5)

A rendező átformálta hősök főleg a magánytól szenvednek. Az egyre lanyhuló társkeresésük folyamán nem- csupán a hangzatoson hirdetett eszméiktől és életvágyuktól idegenkednek el, hanem végeredményben egymástól is. Efrosz a darab igazi mondanivalóját nem a három nővér gyakran megszokott szenvelgő elvágyódásával fejezi ki, hanem az örökösen félmámorban kedélyeskedő öreg orvos, Csebutikin nagyjelenetében foglalja össze. A sokmindent megélt katonaorvos táncában a tűzvész éjszakáján, a rendező jelképesen egy megfáradt, széthullott ember agóniáját is érzékelteti. Ez a groteszk haláltánc szimbolizálja talán leghívebben a csehovi hősök teljes lelki szétmorzsolódását

Bár a kritika pro és kontra megnyilvánulása rendkívül hevesnek mutatkozott a Malaja Bronnaja — színház Három nővére kapcsán — néhány kritikus egyenesen Csehov meghamisításáról beszélt — azt azonban el kell ismerni, hogy Efrosz rendezése a sokszínű dráma megjelenítésének egyik rendkívül érdekes és újszerű változata volt. Azt is hozzá kell tenni, hogy az eddigiek közül kétségkívül egyik legeredetibb.

A Szovjet Hadsereg Színház Ványa bácsi-ját 1969-ben nagy érdeklődés előzte meg, hiszen ezt a drámát az elmúlt években viszonylag kevés moszkvai színház tűzte műsorára. A Hejfec rendezte darab azonban csak részben elégítette ki a kényesebb igényeket. Bár sikerült a színpadon feszült atmoszférát teremteni, mégis helyenként hidegnek, kissé elnagyoltnak tűnt az előadás.

A darab legsikeresebb szerepformálása A. Popov nevéhez fűződik, aki a címadó hőst, Vojnyickijt ragyogó érzékkel jelenítette meg, s finom művészi eszközökkel mutatta be azt az utat, amelyet Ványa bácsi alapvető tévedése felismerésétől a tragikus robbanásig átélt.

A darab hangulatát nagyon jól elmélyítette a színpadkép világos-szürke tónusa, amely összhangban állt a háttérben meghúzódott, ezüstös nyírfák színével. A díszletek igazi századvégi oroszos miliőt árasztottak.

III.

Az alig 18 éves múltra visszatekintő egri Gárdonyi Géza Színház rövid művészi „élete" során már három jelentősnek mondható Csehov bemutatóvei dicsekedhet. Különösen az 1963-ban színre vitt Platonov szerelmei című drá22