Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 1. szám - NÉPEK VILÁGA - Lőkös István: Vladimir Minác partizántrilógiája (próza)
magánügyének számító momentumokra is, amilyenek például Olina vagy Labuda életében különösen nagy számban adódnak. Olina Labuda ágyában veszíti el leányságát. Emmát ugyancsak Labudával folytatott viszonya közben ismeri meg az olvasó és Labuda gyújtja fel a kis Hanka érzelmi világát is - talán valóban komoly vonzódást is érezve a lány iránt. Olina gyermeket szül, Labuda kapitány gyermekét, Marek viszont — tudva Labuda és Olina viszonyáról — önzetlenül feleségül veszi a lányt, sejtve azonban, hogy az szánalomból és nem szerelemből kötődik hozzá. Csak a trilógia végén változik meg Olina vonzalma — pozitív módon — Marek iránt. K ilépve most a mű központi figuráinak köréből, egy mellékszereplő töprengéseinek tükrében próbáljuk lelezni: milyen eszközökkel dolgozik Minác karakterei és regényviiága valóságának hitelesítésekor. Ez is a deheroi- zálás egy mozzanata, amely végighúzódik az egész trilógián. Markech tanár, a munkásszármazású értelmiségi egy olyan típusát testesíti meg, aki közönnyel és hitetlenkedve, kiábrándultán vélekedik, nyilatkozik néoről, osztályokról, tömegről. „Nép? — kérdezi egy helyütt, még a trilógia első könyvében -. Ez is csak egyike a modern'mítoszoknak: nép, tömeg, osztály. A nép csupán egyének sokasága, egyedi szenvedélyek, álmok, előítéletek, szokások tömege. Apám vasúti munkás volt, naphosszat törte a követ. Egy álma volt: váltóőr akart lenni. Ott masírozott minden tüntetésen, kiabált, éltette a forradalmat. Amikor végre tényleg váltóőr lett, nem érdekelte többé a forradalom.. Markech egyedi esetet emel a maga gondolatrendszerében általános érvényűvé és ezt a véleményt és magatartás- formát meg is tartja, szinte haláláig. A partizánokhoz csatlakozva is ő az örök ellenzéki, a folytonos kétkedő, ám amikor elfogják és a Hlinka-gárda börtönében és kínzókamrá- jában sínylődik, a fasizmus brutalitása hőssé formálja: nem hajlandó az árulásra, inkább vállalja a halált. A trilógia — bár roppant széles sávú valóságszeletet vizsgál és elég népes szereplőgárdával dolgozik — mégis sok a modern oróza jelzésrendszerére emlékeztető elem benne. Arra utalnánk, hogy bizonyos jelenségek épp csak jelképesen kerülnek a regény szövetébe, ám ott olyan időben és helyen, amikor és ahol jelentéstartalmuk hatványozott funkciót tölt be. Ilyen mozzanat az első részben Jan Krap fővárosbeli küldetése, amikor eay illegális nyomdagépet kell magával vinnie Priehybybe. Egyetlen, de határozott éllel megraizo't jele az illegális pártsejt tevékenységének az első könyvben, alig tesz ki néhány oldalt, s mégis az események további menetét meghatározó momentummá lesz. A trilógia szerkezetiségét alakító írói megoldások közül feltétlenül említésre méltó az a mód, ahogyan a második kötetet (Holtak és élők), mintegy az egész regénykolosszus tartóoszlopává teszi Minác. Szinte hatalmas freskók képzetét kelti az olvasóban a középső kötet egésze: a partizáncsapat mozgását, az összecsapásokra, a vandál német pusztítást stb. jeleníti meg monumentális képekben, kiváló atmoszférateremtéssel. Alighanem ezért is van az, hogy már a könyv 200. lapjánál tart az olvasó, s alia, mondhatni semmit nem érzékel az időből, nem tudjuk hány nap, hány hét, vagy esetleg hónap telt el a partizánportyák és a németekkel való összecsapások során. A monumentalitás révén hatalmas állóképek egymásutánjának képzetét kelti a könyv, ám ha a szereplők világa felől vesszük szemügyre a cselekményt, egyszeriben feltűnik a mozgás, időtlenül, a végelóthatatlanság érzetével méghozzá. Ebben a háborús forgatagban rengeteg szereplő mozog, s az is érdekes, hogy az első részhez képest ugrásszerűen megnövekszik a regényalakok száma. Mindez a mozgalmasság megteremtésének kelléke, egyben a főszereplők karakterének kibontásához alkalmas szituációk forrása is. Itt lép a színre a második és harmadik kötet legszínesebben rajzolt egyénisége is, Bende komisszár, kinek alakjában az internacionalista hős felejthetetlen típusát formálta meg Minác. Nem idealizált alak, első olvasói ismerkedésünkkor inkább komikus alak, mintsem sok harcot próbált katona, a történés további folyamatában azonban mind erőteljesebben rajzolódnak ki nemes, emberi vonásai, internacionalista példaadása és helytállása. A szituációteremtés talán legmesteribb példáin az a jelenet, amikor a két féltestvér: Ulrich úr és Ulrich erdész „utolsó találkozására” sok kerül. Ulrich úrral már az első kötet legelején találkozott az olvasó, zsidó felesége haldoklását még rejtett cinizmussal nézte akkor, itt viszont a Hlinka-gárda egy különleges partizánvadász-osztagának tagjaként találkozunk vele, aki ezúttal „bizonyítani” akar. Hűségét a fasiszta rendszerhez, gyűlöletét mindazok iránt, akik a bestialitás ellen vannak. Tulajdon féltestvérét öli meg a partizánvadászaton, Ulrich erdészt, akinek pedig életét köszönhette: gyerekkorában a jeges víz sodrából mentette ki. A legmegrázóbb, s legnagyobb erejű, hatású fejezetek a második könyvben, a Labuda kapitány szülőházának pusztulását és szülei halálát leíró rész, valamint Hanka megbecstelenítésének s kegyetlen meggyilkolásának története. A fasizmus korának bestialitását leíró, a művészi szó eszközeivel felelevenítő irodalom legmaradandóbb lapjai között vannak ezek a részek világirodalmi viszonylatban is: a személyes élmény süt át a sorokon, a művészi hitelesítés elsőrendű záloga. A trilógia egészére jellemző vonás a valóság apró árnyalatainak finom eszközökkel való festése és funkcionális alkalmazása. Több példát is lehetne idézni, mindjárt az első részből például Marek háziasszonyának, Huber Karóimnak sorsát, miliőiét, de a szlovák népélet villanásnyi jelzését is, mely utóbbiak különösen jól sikerültek. Kivált az a rész, amelyben a hegyek lakóinak protestáns tradícióőrzését íria le: „Itt, ezeken az elhagyott tanyákon a protestáns hit megőrizte eredeti mivoltát: meg nem alkuvó, büszkén felszegett fejét. Elfordult a világ örömeitől és kísértéseitől: erkölcse súlyos, szinte elviselhetetlenül kemény volt. Ez a zord erkölcs, mintha két forrásból táplálkozott volna: a földből, amely errefelé sziklás és kemény és semmit sem ad ingyen; s a múltból, amely huszita templomokkal jegyezte meg e táiat, s örökbe haqyta a taborita eretnekek unokáinak gyűlölködő hitét, évszázadok hosszán ostromolt, mégis bevehetetlen Sion-várát."
