Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 4. szám - JELENÜNK - Táj és ember (összeállítás)
IK 3 L Táj és ember .............................................................. I mi hi iiiiitiiiiiimimiiii hi mi unni nm imm hi miiiHitMitiiiiii ii A gyorsan változó mai élet szinte naponként döbbenti rá az embert civilizált korunk bajára-gondjaira. Űj kapcsolatok születnek, régiek pusztulnak el, s miként e sokféle ellentmondásnak, gondjainknak is érezzük változó súlyát. Minden örömünk és aggódásunk között legmélyebb az emberért érzett felelősség, s a jövőért munkálkodó szándék. Mert ez a sok szenvedést és reményt hozó huszadik század végéhez közeledve felelős immár a következőért, a huszonegyedikért, el nem évülő nagykorúságával. S hogy mégis felelőtlennek tűnő pazarlással tékozolja egyre fogyó gyönyörűségeit? Á pusztulás mellett azonban ott van az építés, a teremtő technika, a civilizációt jelentő okos értelem! Miért aggódunk hát? Hogy el ne vesszen végül az ember, hogy ez egyre kevesebb fény, levegő, tisztaság ne tűnjön el teljesen, az ezekkel élő emberi lélek valóban békében éljen elszabadulni látszó szárnyalásával! Küzdelem ez, örökké haladó ter- vezgetés, maga a teljességes élet. E küzdelem nagy csatáinak ideje érkezik el hozzánk századunk utolsó évtizedeiben. Megméretik a felismerés, s hogy mennyit ér a szándék, azt majd a megmenekült egészséq igazolja. Az ember majd körülnéz a tájban, és a kivívott új harmónia tüzénél építi szorosabbra egyre lazuló kapcsolatát. A remény hívta életre, a bizakodás éltette, és a siker igazolta a Gárdonyi Géza Társaság szándékát: szót kell értenünk egymással 1 Végh Anta! iiiiiimiiHiiiiiiiiiiiiiimiiumiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiimiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiii A táj számomra mindenkoron az egyik legszebb szó volt, és ha én ezt a szót kiejtem — hogy táj — nemcsak úgy általában gondolok mindenféle tájakra. Nagyon hirtelen és nagyon határozottan szűkül előttem a földgolyónak az a tenyérnyi kis része, amelyiket úgy hívunk, hogy Magyarország, s amelyik olyan kicsiny, hogy egy valamire való világtérképen ki se fér a neve. De nekem ez a szó, hogy táj, e kicsi ország tenyérnyi darabjánál is jóval kisebbet jelent, a táj nekem mindenkoron a legszebb, a tegédesebb, a legkedvesebb földet jelenti; Szatmár leqészakkeletibb csücskét, az erdőháti tájat, az ott sarjadt füvet, fát, nádas, ingoványos patakokat, útszéli repedezett háncsé eperfákat, akácbozótot, kéklő almafa tengereket, száraz füvű vasúti töltést, telek végében roggyant szalmafedelű istállókat, mögöttük redves, öreg szilvafákat, ennyi a szó jelentése számomra — hogy táj — és nem következhet a szó után más, mint ez a másik szó, hogy ember. Senki se tudia, az író is csak sejti, hogy az elember- telenedett, az elfátlanodott, az elfüvetlenedett, elvirágta- lanodott, elmadártalanodott, beton, füst, műbenzin, hamu, halnélküli olajfoltos vizű, mészpor-üledékes, bezárt ablaké televíziós képű világ felé rohan az ember, és nemcsak hogy megállni nem tud, de még tisztességesen elsiratni se tudja a fényes ragyogásé, vírusok és gombabetegségek nélküli, zöldievelű fák, napfényes partok világát. Nem hiszem, hogy azt gondolná valaki is, hogy az ember javára született tudományos felfedezések és eredmények; egyszóval a modern technika emberi életet könnyítő vívmányainak tagadásáról lenne szó; hisz aki a tájat és az embert félti a pusztulástól — az nem attól félti az emberiséget, ami a javára van, hanem félti attól, ami látszatra az embert szolgálja, de valójában csak megnyomorítója. Óraszám sem volna elég felsorolni, ki, mi minden nagyszerű adatott az emberi kultúrához az elméit években, századokban. Időközönként fel is soroljuk, ha másutt nem, lexikonokban, tankönyvekben, de a lexikonokban oldalakat tölthetne meg az is, ha volna ilyen címszó, hogy táj és ember elnyomorodása .,, — újra meg újra —, hogy mit változik a táj, és hogy ennek nyomán mennyire formálódik az ember? Mert táj és ember rokon fogalmak, elválaszthatatlanok, közös gondjaik és reményeik eggyé forrtak. Igazolta ezt az a tanácskozás, amit a Gárdonyi Géza Társaság rendezett 1973. szeptember 13-én Egerben. Az elhangzott vallomások és tudós értekezések ráirányították figyelmünket a táj és ember kapcsolatának fontos kérdéseire, problémákra, gondokra és mai életünk örömeire. Ezekből idézünk most, ízelítőt adva a tanácskozás figyelmeztető eredményeiből. Az előadók megértették o Gárdonyi Géza Társaság szándékát, és a tanácskozás résztvevői elé tárták vallomásukat és kutatómunkájuk eredményét. Felelősséggel szóltak mindnyájan: Végh Antal írói vallomása (Az ember elhagyja a tájat, a tói elhagyja az embert), dr. Suba János főiskolai docens szakszerű előadása (A táj védelme az élet védelme), Balogh Lajos tudományos kutató értekerése (A palóc nyelvjárások) és dr. Sereg József gimnáziumi igazgató (Az iparosítás hatása a társadalmi szerkezet átalakulására egy kisvárosban) vagy Rátkai István könyvtáros tudományos alaposságú feltáró munkája (A nagyközség információs rendszere) — mind a segítést, az előbbrelépőst szorgalmazták. Ez a gondokkal és eredményekkel küszködő felelősség volt a tanácskozás legnagyobb eredménye, amiről az alábbi részletek meggyőzően tanúskodnak. Rossz ét felé megy a viláq — egyformán mind a kettő, mert a kombájnok kései összeszabdal iák a búzaföldre húzódott, ijedt szemű, pöttyös, fekete, nedves csillogó orré őzgidácskákat, csak egy makogás, egy jajintás, és nincs több semmi, búzavirág, pipacs, lila konkolyvirág szirma a szemfedő, vagy még az se, mert idejében, gondosan, körültekintéssel, szakértelemmel, a termésátlagok emelkedésének szem előtt tartásával végezték el a vegyszeres gyomirtást. Ha valaki arra következtetne, hogy az őzgidák, nyélfiuk, fürjesirkék megóvására nincs más mód, csak az, hoqy térjünk vissza a sarlós aratáshoz, minden 16. keresztrészért azzal aliqha kellene vitázni itt ma. mert nem érti miről van szó. Csak arról beszélek, hoqy a kombájn nem állhat meg felreppenő fácáncsalád előtt — szét kell vágja a tojásokon ülő fácánkotlóst a kés, a pucér kis ujjnyi nagyságé nyélfiakat világrahozó nyúlanyácskót összeszabdalják a kések, mert nem menekül előle, mert félti, takarja apróságait, amelyeket még csak ezután szeretne először megszoptatni, szét kell vágja a kombájnkés valamennyiőjüket, mert ilyen eset naponta tízszer, tizenötször is előadódhat, tíz-tizenöt megállás, tíz-húsz mázsa gabona learatásának, kicsépelésének is elveszi az idejét, hol a teljesítmény, hol a versenyeredmény, hol a magasra remélt kereset? . . . Rossz gazdái vagyunk a tájnak, önmagunknak, egyaránt. Egy ilyen kicsi országot, mint amilyen nekünk jutott —• már réges rég — úgy mindenestől — természetvédelmi területté kellett volna nyilvánítanunk. De nem úgy, hogy először a tájat megerőszakolni, megbecsteleníteni, aztán milliókért megpróbálni a segítségadást, menteni, ami még menthető — ahogy ezt a Hortobágy esetében is tettük; és ahogy ezt néha nemcsak a tájjal tesszük, hanem időnként az emberrel is. Tudjuk, amit tudnunk kell, hogy a gondozatlan per- metezetlen szatmári jonathán két forintot sem ér, de az agyonmérgezett, évente tizenhatszor permetezett gyümölcsért 6,50-et kap a gazda, tudjuk, hogy fel kellett építeni az ország iparát, ott, ahol leghamarabb, legköny- nyebben meg lehetett ezt tenni, de azt is hallja az ember, hogy van gyümölcspiac, ahol a kukacharapta almáért ma már háromszoros árat fizetnek — szemben az agyonóvott, védett, mérgezett gyümölccsel. És tudjuk azt is, hogy az ország sovány kenyerére, zsírt, vajat csak az ipar adhat. 27
