Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 4. szám - HAGYATÉK - Remenyik Zsigmond: Don Quijote (tragikomédia) III. fejezető

UCENCIÁTUS: Kímélettel, szépszóval nem tudtam volna hazacsalni sohal (megfogja az UNOKAHUG kezét) Nekem volt a legkeservesebb! UNOKAHUG: Szeqénv bácsikám! (a UCENCIÁTUS mellé borul és ott zo­kog hangtalanul) (Ekkor a szinpad előrésze, — maga a szoba, — lassan kiviláqosodik. A szoba most majdnem teljesen üres, csak hátul, a jobbsarokban áll eay hatalmas ágy, baldachinnal, közelé­ben néhány támlásszék, — ennyi az egész. Az udvar most sötét, csak a szétszórt csillaqok láthatók. A LO­VAG már az ágyban fekszik, hosszan és elnvűlva a takaró alatt. PLÉBÁ­NOS. MIKLÓS MESTER. GA70AAS7- S70NY, UNOKAHUG és LICENCIA- TUS szanaszét állnak az ágy körül) PIFRÁNOS: Megmozdult! Ébredezik! UNOKAHUG: (mensimogatia a LO­VAG homlokát) Hogy érzi magát, bácsikám? MIKLÓS MESTER: Csakhogy itthon van meqint, noavióuram! DON QUIJOTE: Hol vagyok? Mi tör­tént velem? UNOKAHUG: Itthon van, bácsikám! MIKIÓS MESTER: Barátai között! PLÉBÁNOS: Isten segítségével minden rendbeiön megint! DON QUIJOTE: (az UNOKAHUG se­gítségével az ágyban nehezen felül, tekintetét végigjártatva környezetén) Kik állnak itt az ágyam körül? UNOKAHUG: (megcsukló hangon) A plébános úr! Miklós mester! Meg a többiek! Meg én... drága jó bá­csikám ! DON QUIJOTE: Nem látok mást, mint homályt... meg árnyakat! Gyújtsa­tok viláaossáqot! (GAZDASSZONY és MIKLÓS MES­TER néhány világot gyúitanak) DON QUIJOTE: !gy, így! Most már lá­tom kegyelmeteket! Valóban itthon vaavok! Napoal van, vagy éjszaka? UNOKAHUG: Éjszaka van, bácsikám! Késő éjszaka! (a csillagokkal teli ég­re mutat) De ugye látja, hogy ra­qyoqnak a csillagok! DON QUIJOTE: Hogy zúgnak a fák Idáig hallom, hoqy zúg a szél Spa­nyolország felett! A spanyol tenge­tek felett! (kinn erős szélzúgás és tengermorajlás. Ugyanakkor valami gúnyos, diadalmas kacaj. A LOVAG füléhez emeli kezét, hallgatózik) Halljátok? A VASLOVAG! UNOKAHUG: Jaj istenem! Én édes is­tenem ! LICENCIÁTUS: (egy lépéssel közelebb az ágy felé) Senkise jár a ház körül, csendes az éjszaka! Nyugodjék meg, nemes dón Quijote uram! DON QUIJOTE: (révedezve, mintha most ébredne egy gonosz álomból) Don Quijote? Meg nemes? Meg lo­vag uram? Ne gúnyolódjanak! Vé­ge a komédiának! MIKLÓS MESTER: Nagyjóuram! UNOKAHUG: Nyugodjék meg, bácsi­kám ! DON QUIJOTE: Nem vagyok én már többé dón Quijote de la Mancha! Sem Búsképű, sem Oroszlánölő. , . semmiféle lovag! Az vagyok, akinek születtem, Alonso Quijano! Egysze­rű, szegény nemes ember... la Mancha tartományból! (a levegőben nagy kört ir le maga előtt) Tisztán látok! Eloszlott körülöttem minden homály! UNOKAHUG: (zokogását visszafolytva) Isten segítse meg, bácsikám! PLÉBÁNOS: Pihenje ki magát! MIKLÓS MESTER: Nyugodjék meg, jó Quijano uram! DON QUIJOTE: (folytatva) Lovagre­gények. .. balgasáqok... elfecsérelt élet! így múlt el fölöttem az idő! PLÉBÁNOS: Isten segítségivei hely­rehozhatja még! DON QUIJOTE: Késő, barátaim! Az életet r ;•? lehet újrakezdeni! Az el­múlás ideie, érzem, közeledik. . . sür­get az idő! (kitekint az éjszakába, a sötét udvar felé) Hajnalodik-e már? Fenn vannak méa a csillaaok? UNOKAHUG: (az ágy előtt térdel, zo­kogását visszafojtva) Pihenjen, bá­csikám! Még sötét éjszaka van! (Kinn az udvaron most szamár ordí­tás, de vigyázat! ez nem bohócko­dás, nem nevetséaes!) DON QUIJOTE: (felüti fejét, izgalom­mal) Sancho! Visszajött? (SANCHO hátul az udvar felől meg­jelenik és a függönnyilásban megáll, Kalapját hezében tartja, ruházata gyűrött, tépett) DON QUIJOTE: Sancho! Megjöttél? Mi van veled? SANCHO: (megszégyenülten) Megszé­gyenítettek, gúnyt űztek belőlem! Csak arra voltam jó, hogy kifiguráz­zanak ! DON QUIJOTE: (felindultan) Kifiguráz­tak, tégedet? Hát nem tekintették tisztességedet. . . szegénységedet? SANCHO: Kormányzónak öltöztettek fel, de csak azért, hoqy a bolondot járassák velem! (fájdalmasan) Ko­médiát űztek velem! DON QUIJOTE: Bocsáss meg, San­cho, hogy téged is belésodortalak bolondságaimba! Hisz tudhattuk vol­na, hogy a szegények megcsúfolá­sa. . . ezen a világon. . . csak játék a hatalmasoknak! SANCHO: Dőreség ide, vagy bolond­ság oda, nagyjóuram! (vidámabban) Felejtsünk el minden keserűséget! Ezt az egész komédiát! DON QUIJOTE: Késő, Sancho! Vége­met járom! Fáradt vagyok! SANCHO: Kezdjük az életet újra, nagyjóuram! Menjünk ki a mezőre, éljünk pásztoréletet! Az lesz most mán nekünk való. DON QUIJOTE: Elkéstünk, Sancho! Vége az életnek, itt a halál (SAN­CHO leborul az ágy elé és han­gos zokogással megcsókolja a LO­VAG kezét) Ne sírj, Sancho! Ez a világ rendje! (PLÉBÁNOS leié, el­haló, gyenge hangon) Gyónni kíván­nék, plébános uram! Könnyíteni szeretnék lelkemen! PLÉBÁNOS: (az ágy mellett, a LOVAG kezét fogva) Az Úristen nevében hallgatlak, fiam! DON QUIJOTE: (kezét mellére helyez­ve, fejét az ég felé emelve, nyugod­tan) Hittem egy emberiségben és hittem egy világban. . ., amely a sze­génységet, a szenvedést, a megaláz­tatást nem ismeri! Uram! Minden gőg, gonoszság. . . becstelenség és becsületet sorvasztó félelem szomo­rúsággal töltötte e! lelkemet! Azt gondoltam, Uram. .. a világ rossz úton halad! Teremtményeidet elsor­vasztja a kiszolgáltatottság.. . a nyo­morúság és gyötrelem! Azt gondol­tam, hogy kár az emberiségért, Uram! Ez volt a hitem! Ez hajtott dőreségekbe... balgaságokba. . . bo­londságokba, uram! ítélj fölöttem! Kezedbe ajánlom múlandó teste­met. . . és lelkemet! (Közben, amint a LOVAG ovónását megkezdte volt. halk zeneszó hang­zik fel a színfalak mögül. És tart a darab befejezéséig) PLÉBÁNOS: Feloldalak, testvérem. . . in nomine Dei! (kis, fából faragott keresztet ad a LOVAG kezébe, aki azt most mellére helyezi) (Most hátul, messziről, egy harang hangja hallható. Maid utána egy másik és még egy másik, mind mé­lyebben, mindiobban zúava és erő­södve. A HOZZÁTARTOZÓK mélyen meghajolva állnak, vagy térdelnek az áav körül. A zene is mind jobban és jobban erősödik) DON QUIJOTE: Halljátok? Hogy zúg a szél! Vagy a harangok talán? Hát hiába éltem volna le az életem? Ó, emberek! Emberek! Dulcinea! Dul- cinea! (utolsó erejével megkísérli, hogy felemelkedjék, de visszaesik az ágyra és hosszan kinyújtózkodik) (Ugyanekkor, a függöny nyílásában, akár egy álomkép, DULCINEA alak­ja is megjelenik. Csak áll, annélkül, hogy közelebb jönne az ágyhoz) DULCINEA: Itt vagyok, nemes lovag, jó Quijano uram! Én is itt vagyok! UNOKAHUG: (az ágyra borulva, han­gos zokogással a LOVAG teste fö­lött) Bácsikám! Drága jó bácsikám! GAZDAASSZONY: Jó gazdám. Ó, Uram! Uram! MIKLÓS MESTER: Megállt a szíve! Ki­szenvedett! PLÉBÁNOS: Csak a teste, barátaim! Csak a múlandó teste. Mert ami benne halhatatlan, már megy is.. . arany vértezetben... csillogva.. . tör- hetetlenül! Hogy soha el ne múljék az emlékezetből! A halhatatlanság felé!... (Hátul, a függönyök nyílásán túl, valóban látható, amint a deren­gő fényben, csillogó vértezetben, ROCINANTE hátán egy mind job­ban és jobban emelkedő úton megjelenik és mind feljebb és fel­jebb halad a LOVAG. A zene most már szélesen és dübörögve szól. Harangok zúgnak, megtöltve a te­ret, diadalmasan. És ezzel a játék VÉGET is ér. 23

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom