Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 1. szám - IRODALOM - Suha Andor: Anyámnak immár örök az adósságom (próza)
iiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiii.iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiHiiiiiMmniiiiiiiiiiiiiinmiiiiiiHiii s 5 SU HA ANDOR: j Anyámnak immár örök az adósságom Nagyon szép vénasszonyok nyara volt. A nap még nem hunyt ki, júliusi fénnyel pásztázta a földet. A késő nyári boldogságtól mámoros emberek éjszaka is önfeledten, kéz a kézben bámulták a sötétkék eget, az ezüst fénnyel futó csillagokat. A nagyváros kőrengetege emberi meleget lehelt. Késő éjszaka volt, mire gyalog hazaértem. Reggel valaki megrázott, álmosan felültem, a gépkocsivezető arca jelent meg torzító képernyőmön, lassan beúszott Jenő hangja is. — Az édesanyja nagyon beteg, jöjjön elvtárs, telefonált a nővére, hazaviszem. Idétlen helyzet, ott áll valaki az ágyam fölött, aki mély álomból ébresztett és valami olyasmit közöl, amit ébren sem szívesen hall az ember. Kiugrottam a takaró alól, nem is tudom miért, csak úgy ösztönösen először bementem a vállalatomhoz. — Jó reggelt Józsi bácsi! — köszöntöttem a portást. Ö is köszönt és azt mondta: — Őszinte részvétem, szegény mama... Talán jobb is így neki. A nővére reggel hatkor telefonált, én vettem át az üzenetet. Órámra néztem, fél kilencet mutatott. Gondolat nélkül, zsibbadt lábakkal és agyvelővel felmentem a lépcsőn, még hallottam, hogy a sofőr azt mondja a portásnak: — Nem kellett volna, Józsi bátyám. A fiákból pénzt vettem ki, zsebre gyűrtem, lementem, beültem a kocsiba. Útközben elszundítottam, elnyomhatott a meleg. Hatvanban felébredtem, megálltunk, feketét ittunk, beszálltunk. Már ide kéklettek a hegylánc csúcsai. Türelmetlenül szólhattam a pilótának, mert az belétaposott a pedálba és repültünk. A levegő tiszta volt, körte- és szőlőillatú. Kékjében habkönnyen libbentek az ökörnyál ezüst, arany szálai. Anyámnak van ilyen szép ezüstfehér hajszála... Volt! Amikor apám tíz éve meghalt, egy papírt dugtak az orrom alá: apja N-ben meghalt. Reggel négykor... Éppen beszéltem az értekezleten. Hazafelé azon gondolkodtam, hogyan tudassam ezt anyámmal, aki a telet mindig nálunk töltötte. Anyám azt mondta: — Apátok nem volt párttag, talán nem lesz kifogásotok, ha pappal szeretném eltemettetni. Apám temetésén egy öregasszony egészen közelről belebámult kiterített, megszépült apám arcába és azt mondta: — Mosolyog. Valakit csal maga után. Ez decemberben történt. A temetés után anyám halászlevet főzött és halat rántott hozzá. — Apátok ezt szerette — mondta és könnyei belehullottak az ételbe. Kirohantam a konyhából, ki, a hideg tiszta éjszakába. Elmentem minden kocsmába, ahol sejtésem szerint apám valaha megfordult. Mindenkivel koccintottam, aki éppen arra járt. Es elcsuktó hangon mondtam: — Meghalt az öreg. Nagy fa dőlt ki. A következő évben, július végén meghalt egyéves kisfiam. Este vittük a kórházba. Tüdőgyulladás, mondta a kezelőorvos, 70 éves öreg bácsi, nagy tudással, de romló szemmel, füllel és remegő kézzel. Csak a lelkiismerete élt már régi nagyságában, ezért mondta, hogy vigyük kórházba. Másnap reggel nyolckor az ápolónő, palóc tájszólással beledadogott a telefonba: — Ne tessék haragudni, szomorú hírt kell közölnöm. En már a netessékharagudninál tudtam, éreztem a tragédiát, a folytatást, a nő csúnya hangja már a túlvilágról érkezett a tudatomhoz.- ...a kicsi hajnalban meghalt. Tetszik tudni, rángó görcs, a viz, a mellkasából felszaladt. De hiszen már járt, ugrált. Es a haja göndör volt és fekete. És tisztán mondta, hogy apám, anyám. De hiszen már nekem meghalt egy kisfiam. És át tudta ölelni a nyakamat. Erősen, úgy hogy mindketten éreztük, én az övé és ő az enyém. És ha mentem haza, megismert és sikított. Es már húst evett. A csirkét szerette. És azt, ha én etetem. De hiszen este 11-kor benn voltam, akkor még élt. De hiszen ... 11
