Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gyurkó Géza: Egy sima, egy ferkelt (novella)

— Úgy gondolod, hogy mór az is árt, ha vacsorát készítek. Magamnak? — Csacsiság, amit mondasz. Miért ártana? Egy kis mozgás, aztán mind több mozgás még hasznos is. Az or­vos is mondta ... - tette hozzá nyo­matékül ... — Persze, az orvos. Mindig és min­denütt az orvos. A fenébe is, már or­vossal hálok, kelek, eszek, s ha hoz­zádnyúlhatok majd, akkor is ott lesz az orvos a harmadiknak az ágyban. Perverz dolog lesz, mi? — vigyorgott akaratlanul is ... — Ugyan már, miket beszélsz ... - pironkodott az asszony, de kicsit, mintha megcsillant volna a szeme... — Csak azért mondtam, hogy majd de kegyetlenül, gyerekes kíváncsiság­gal, de elszánt makacssággal figyel­ték az arcát.-...Talán most már nem kellene erről beszélnünk ... Most már mi­nek?- De. Beszéljünk csak. Válaszolj!- Mit mondjak?- Az igazat. Ahogyan érzed. Ügy mondd! — ült fel a férfi és egészen közel hajolt az asszonyhoz. Majdnem az ölébe ejtette sovány és kicsit ko­paszodó fejét.- Először nem bántam meg. Elő­ször nem. A gyerek, meg te, igazán kielégített. Aztán meg már mit bán­hattam volna meg? Tíz év után? Húsz év után? Mondd, mit bánhattam vol­előtt, szakmát akart tanulni, nem is egyet, többet is, szóval nem is egyszer mondta ő, szívem a szakmád én va­gyok, meg a gyerek. Ez a te legszebb szakmád. Ebből élsz meg a legjob­ban. Ne félj, amíg engem látsz. Amíg engem látsz, nincs okod aggodalomra. A szakmád érvényességi határideje az én életem. Ezt mondta. Nem is egy­szer. Az asszony halkan sóhajtott, egy pillanatra abbahagyta a kötést, meg­simogatta csuklóit, de aztán, mintha az élete, a sorsa fügne tőle, oly ko­nok elszántsággal formálta tovább a puha gombolyagot lyukakból álló va­lamivé. — Alszol? — hallotta az asszony hang­én, mert ez az én dolgom .. . Nekem ez a dolgom - mondta még egyszer és fel akart állni, hogy kiinduljon a konyhába ... — Várj mégl Valami eszembe ju­tott. Meg nem is vagyok még éhes . .. ölj csak vissza, kérdezni akarok vala­mit ... — dőlt hátra ismét a férfi és megfogalmazni próbálta a kérdést, ami most jutott az eszébe. Most, hogy asszonya kétszer is és oly furcsán is mondta, hogy neki ez a dolga. Már­mint a vacsorokészítés .., — Kérdezz I - mondta az asszony és kézbe kapta a tűket, mintha meg­kapaszkodna bennük. Félt a kérdés­től. Nem tudta, mit akar kérdezni a férfi, de azt tudta, hogy amit akar, az nem lesz jó kérdés. Es nem lehet jó rá a válasz sem. — Mondd, de őszintén, megbántad, hogy abbahagytad? — A főiskolát? — Azt is, meg mindent. Hogy ne­kem éltél és velem éltél? Miattunk ... — nézte a férfi az asszony arcát. Az érezte, hogy csak az igazat mondhat­ja, Most nincs menekvés a firtató te­kintet elől. A férfi szemei könyörgöm na meg? Hiszen én semmihez sem értek, csak hozzátok. Hozzád, meg a gyerekhez. Ez a szakmám. Szeretlek. És most már kielégít ez a szakma is. Hogy szerethesselek. Hogy gondos­kodjam rólad. Hogy elkészítsem a vacsorádat. Hogy aggódhassam a gyerekért. Akit fel kell nevelnünk . . . Nagyon szeretlek - mondta még egy­szer az asszony és a kötés után nyúlt. Hogy ne lássa a férfi a szemét és a szemén keresztül ne lásson bele riadt leikébe. Csend telepedett ismét a szobára. A férfi arca immáron a sötétségbe merült, de az asszony arca, alakja, mint valami reneszánsz festményen a Madonna, békésen fürödni látszott a lámpa sugárkévéjében. Egy sima . .. . egy ferkelt, olvasta le a férfi a nő szájáról és elmosolyodott... Kötni tanul, és a szakmája az, hogy gon­doskodjon rólam, meg a gyerekről. Rólunk. Ez a szakmája. A gondosko­dás. Róla és a gyerekről. Dehát mi­féle szakma ez? Nevetséges. Hát nem mondta, nem is egyszer mondta az asszonynak, mikor az, még évekkel ezelőtt persze, sok-sok évekkel ez­ját, de nem válaszolt. Mert most, eb­ben a pillanatban értette meg, hogy asszonya mégis szakmát tanul. Az egyetlen, az ő korában megtanulha­tó szakmát tanulja. Kötni tanul. Ez az ő halálos ítélete. Mire megtanul kötni, addigra ő meg is hal. Meghal a szakma, éljen az új szakma. És egy gombolyag pamut foglalja el majd a helyét a felesége ágyában. A gondo­lat olyan groteszk és olyan keserű volt. egyszerre, hogy hangosan felne­vetett ...- Ó, miért nem válaszolsz, úgy megijesztettél ... — szusszantott na­gyot az asszony. — Csak elgondolkodtam, kedves ... Menjél, készíts vacsorát. Gyakorold a szakmád ... — mondta és halkan hozzátette még, hogy inkább csak sa­ját maga hallotta ... — ... Amíg le­het ... Az asszony kiment a konyhába. Hallotta, amint szekrényt nyit, tá­nyérral, evőeszközökkel csörömpöl. Feküdt közben mozdulatlan és úgy mormolta magában, mintha a szíve verését vezényelné, a ritmust parancsolná ,., egy sima ,.. egy fer­kelt ,,, egy sima .,, egy ferkelt.., 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom