Heves Megyei Hírlap, 2020. december (31. évfolyam, 281-305. szám)
2020-12-12 / 291. szám
2-aUBHl! helyőrség szerkesztoseai tereoasztal HOGYAN IS TOVÁBB? Farkas Wellmann Endre Fractals V. / Fraktálok V. (akril, vászon, 70 * 100 cm, 2020) Múlt este arról beszélgettünk néhányan, hogy a mesterséges intelligencia miként fog beszüremkedni az irodalomba, és ha már beszüremkedik, kinek és mire lesz ez jó. A beszélgetésen egy szerkesztőségi ötletelést gondoltunk tovább, amelynek az volt a kiindulópontja, hogy az interneten fellelhetők olyan programok, amelyek - kellő beállításokat követően - képesek különböző híres költők stílusát is imitálva verset írni. Ki is próbáltuk: meglehetősen pocsék, ragrímes angol nyelvű verset olvashattunk a következő pillanatban, ezt dobta a gép, Edgar Allan Poe stílusában. Az emberiség már sok mindent kipróbált: klónoztunk élő szervezetet, világra hoztunk lefagyasztott embriót, kimászkálunk a világűrbe, és ki tudja, hány őrültséget próbáltunk ki a tudomány égisze alatt, mígnem eljutottunk ide is, hogy ezután a gépek fognak írni irodalmat helyettünk. Nem új ez a téma, de eddig sosem gondolkodtam el rajta: úgy tekintettem, hogy egy játék, egy a sok közül, a sok millióból, de ami nem vehető komolyan, merthogy biztos tudásként kezeltem magamban, hogy verset csak ember írhat. Költő. Senki más. Az már csak a véletlen műve, hogy délelőtt a rádióban egy témába vágó műsor futott, ahol, miután egekig dicsérték a mesterséges intelligenciát, az utolsó betelefonáló valami olyasmit idézett, hogy transzcendencia nélkül nincs művészet, ami teljesen érthető (de továbbgondolva, intelligencia sem lehet, intelligencia nélkül pedig kreativitás sem). A válaszadó megnyugtatott: a mesterséges intelligencia fogalma mögött igazából óriási számítási kapacitást kell érteni, ami gyorsabb, pontosabb és hatékonyabb az egyszeri ember ilyetén képességeinél, és a jövőben nagy segítségünkre lesz. Mindenben. Hát legyen. A témában néhai mesterem, Szőcs Géza írt egy sokat idézett verset, egy Stanislaw Lemtől választott mottóval. A Vers a végtelen programokról így kezdődik: Amit a kis komputer képes megoldani a nagy program segítségével, azt a nagy komputer is megteheti a kis programmal. Ebből logikusan következik, hogy a végtelenül nagy program önmagától is működhet, mindenfajta komputer nélkül.” Ebben a gondolatban már a jelenség végét látjuk, Lem víziója esélyes, hogy valósággá váljon. Ha alternatívákat keresünk az apokalipszisre, tán ez a legkézenfekvőbb, feltéve, hogy még idejében valaki nem másképp íija meg a programot. Frászom van a mesterséges szó hallatán: épp azért, mert legtöbbször valamilyen dehumanizáló erő lappang mögötte, még a leghétköznapibb szókapcsolatokban is, például mesterséges tó, mesterséges megtermékenyítés, mesterséges lélegeztetés stb. Bármilyen furcsa, a mesterséges épp abban az egy esetben fogadható el, ami az alkotással függ össze, bár a műalkotások tekintetében csak technikai értelemben beszélhetünk mesterségességről, egyébként teremtésnek nevezzük a művészi értelemben létrehozott művet. Szóval, mit is akar a mesterséges intelligencia tőlem? Tovább olvasom a verset: „Szerelmünk alatt van egy másik, / a program alatt: / egy másik program / a szörnyekben egy másik szörny él, / a jog alatt egy mélyebb jog van - // búvópatak az életünkön / átvilágító csillagokban: // szerelmünk alatt van egy másik.” [...] és a vers vége: „Egyszer majd te is belekóstolsz / a borban úszó mélyebb borba // E VERS ALATT IS VAN EGY MÁSIK //és beleolvadsz, velem együtt / a végtelen nagy programokba.” Nos, ilyet fog írni vajon a versíró program, ha elkészül a magyar nyelvű változata? Még technikai értelemben sem hinném, habár ez a vers is, mint minden szöveg, valami furcsa kombinatorika eredménye, az öszszes lehetséges szöveg közül egy... De bármekkora számítási kapacitásra lesz is képes a szegény mesterséges intelligencia, nem hiszem, hogy egyhamar ilyeneket dobna elénk. A teremtőerő mindig túlmutat az adatbázison. Végül abban nyugodtam meg, hogy ifjabb beszélgetőtársam megkérdezte, mennyire etikus dolog ez, szabad-e ilyet? Nem akartam irodalomelméleti vitába bocsátkozni, de tényleg megnyugtató volt, hogy van még utánunk egy generáció, amelyiknek van morális értékrendje, vagyis egyelőre nem veszett el semmi... tarca LYUKAS SAJTOT SEM ER A MŰVÉSZÉT A minap találkoztam az alábbi hirdetéssel, ami pályakezdő íróként különösen megviselt: „Könyveket cserélek trappista sajtra, könyvenként egy-egy, kb. húsz-harminc dekásra gondoltam.” Egyik szemem sírt... - a másikat azonnal ki akartam nyomi. Idejét sem tudom, mikor ütött ennyire szíven egy mondat. Mit egy mondat, minden szava felért egy állón vágással. Mikor már azt hittem, a fájdalmat nem lehet tovább fokozni, akkor értem a mondat utolsó szavához: „gondoltam”. Tehát aki az ajánlatot tette, még a húsz-harminc dekát is sokallotta egy kötetért, azaz benne van a pakliban, hogy egy késhegynyi sajtba is beleegyezhet - gondolom. Az író - naivan - azt hinné, ha már pénzt nem remélhet a művészetéért, legalább egy másik könyvre, egy ritka italra, édességre vagy egyéb különleges tárgyra cserélik: aminek eszmei értéke van. Hiszen ha valaki képes a szívének egy kedves kincsét elcserélni egy könyvre, az már-már hízelgő is lehet a szerző számára. Mi több, igazi versengés is indulhat az írók és költők között, hogy kinek a kötetéért milyen értékes tételt ajánlottak fel. (Egy ilyen ötlet akár fel is pezsdíthetné a klasszikus árverések vérkeringését.) Ám hiába a fantasztikus ötlet, amikor az írót - még mindig a naivról beszélek - váratlanul pofán vágja egy ilyen hirdetés, és rájön, hogy a művészete nem ér mást, csak legfeljebb harminc deka sajtot, ráadásul abból is a legehetetlenebbet és a legolcsóbbat: a trappistát. Persze, az is eszembe jutott, hogy valószínűleg éppen éhezik a művészetpárti illető. Biztosan szörnyű pillanat lehetett, amikor korgó gyomorral - a teljesen üres hűtőszekrény előtt - fennhangon szidta magát, hogy miért verte el az utolsó fillérjeit kortárs irodalomra. Valójában ő az áldozat - és nem én. Ő az, aki addig táplálta a lelkét irodalommal, amíg teljesen megfeledkezett fizikai szükségleteiről. (Ha viszont így alakul a jövőben a könyvbiznisz, akkor én is beszállok az éhenhalósdiba.) Be kell vallanom, ahhoz nem voltam elég bátor, hogy megnézzem, hány hozzászólás és egyben ajánlat érkezett a hirdetés posztja alá. Igazából de, megnéztem, mert nem bírtam ki: harminckilenc. Tehát elkezdődött. Valami súlyos és visszafordíthatatlan. Valami, amivel mi, alkotók nem számoltunk. Ettől a naptól kezdve mindenki, akinek csak a könyvespolcára pillantunk, gyanússá válik. Vajon melyik könyvéért adhatott egy kis sajtot? És hány dekát? Lehet, mégis vette? Vagy ajándék volt? Biztosan sajtot adott érte! Pályakezdőként engem már most érdekel, hogy értem mennyit adnak majd. Vajon megérek pár év múlva legalább húsz deka trappista sajtot? Esetleg annyira népszerű író válhat belőlem, hogy egy kevés parmezánt is megadnak majd a kötetemért? Vagy miben mérik majd a tehetségemet a jövőben? Az is meglehet, hogy első kötet előtt állva a legjobb, amiben bízhatok - ha már sajtot sem adnak egy könyvért -, hogy egy kiváló szerzőtársammal együtt támaszthatom egy családi ebédnél az asztal lábát. TIED LEHET A NAGYOBBIK FELE! Mondta soha, senki, semmikor. Legalábbis biztos, hogy nem őszintén. Akinek van testvére, az tudja legjobban, milyen volt igazságosan elosztani az egyetlenegy megmaradt túrórudit. Mert nem lehetett úgy kettétörni, hogy az mindkettőtöknek jó legyen: így valamelyikőtök mindig a kisebbik részét kapta. Te pedig könnyes szemmel, remegő kézzel adtad át a nagyobbik felét a kistesódnak, mert anyukád parázs tekintettel bámult rád, elég jóságos vagy-e a véreddel. És amikor az utolsó rántott húst kellett volna megosztani vele - vagy bárkivel de te csak azért is képes voltál befalni a nagyobbik részét, hogy ne másnak jusson. (Aztán persze nem csak a büszkeségtől dagadtál, hanem pont attól az utolsó hússzelettől, amit valójában már nem is kívántál.) Bár az említett példák gyerekkorban vannak fokozottan jelen, meg merem kockáztatni, hogy máig így viselkednénk... csak hát harminc pluszosként végtelenül nevetséges volna a családi ebédnél az utolsó sütemény miatt elsírni magadat. így aztán jól nevelt felnőttként - hogy anyukád is büszke legyen - hangosan felteszed a kérdést, kéri-e valaki az utolsó muffint. Majd bizakodva - hátha senki nem orozza el előled - körbenézel, ám pechedre egy kéz lendül a magasba, és elhangzik a varázsmondat: Én kérem... felezzük el! Ekkor te hatalmas - és lehetőleg teátrális - önfeláldozás közepette kettétöröd a finom kis muffint, ami persze két különböző méretre törik, és az egyetlenegy meggydarab is a nagyobb felében marad, és csalódott mosollyal az arcodon, de nagyvonalúan átadod a sütemény pompásabb felét. Kétségtelen, hogy mindannyiunkkal megesett már - sőt ma is megesik, és holnap is meg fog -, hogy a személyes névmásokat teljesen másképp ragozzuk, mint ahogy a nyelvtankönyvekből tanultuk. Legyen szó akármilyen ételről, tárgyról, biztosan nem az enyém, tied, övé, miénk, tietek, övék jár a fejünkben, hanem szimplán csak az enyém, enyém, enyém, enyém, enyém, enyém! Mi több: az „enyémék” is ott sorakozna, ha nyelvtanilag helyes lenne (nem mintha az önzőséget ennél is jobban fokozni kellene). Mintha egy nagy, undok majom ülne az ember agyán, két cintányérral a kezében, Szilágyi Zsófia Emma és amikor egy szimpla osztozkodásról volna szó, ritmusra ütni kezdi őket, kiverve a fejünkből minden jóságot, önzetlenséget, még a felebaráti szeretet utolsó morzsáját is. A lényeg, hogy - tulajdonképpen bármiről legyen is szó - az ember genetikailag hordozza, hogy mindenből a legnagyobbat, legtöbbet és a legjobbat akaija. Még akkor is, ha adott esetben semmi szüksége nincs rá, vagy csak éppen nem akkora mennyiségre. Sőt, még akkor is mindent magának akar, ha kára származik belőle, mert egyetlen cél lebeg a szeme előtt: nehogy másé legyen. Az ugyanis veszteség. Elviselhetetlen kudarc. Elvesztett csata, mely egy családi, baráti összejöveteltől kezdve egészen egy Tesco-bevásárlásig mindent gyászos időtöltéssé tud változtatni. De modern emberként, itt a XXI. században, nem lehet mindent a génekre fogni. Már réges-rég nem a vadászó-gyűjtögető életmódot folytatjuk, ahol valóban a lehető legtöbbet, legjobbat és leghamarabb kellett magadhoz venni, mert nem tudhattad, mikor lesz legközelebb megfelelő mennyiségű és minőségű élelmed. Elfogadhatatlan ölre menni az asztalon heverő utolsó finomságért, felborítani a boltban a másik vásárlót a szuperakciós mikrohullámú sütőért (nagyobb plazmatévéért) vagy éppen csak azért megenni/elvenni/megvenni valamit, hogy az még véletlenül se másé legyen. Hálát kellene adni, hogy ma már senkinek nem függ az élete attól, hogy alkalomadtán kicsit fonnyadtabb almához, kevesebb húshoz jut hozzá. Azonban hiába a mai ember határtalan kényelme, hogy szinte azonnal pótolhat bármit, még mindig az kell, még mindig az a legkívánatosabb számunkra, amit más elől lehet elvenni. Úgyhogy megyek és megeszem a hűtőből az utolsó akármit, mielőtt a családból bárki más vetne rá szemet, és még a végén osztozkodnom kellene rajta. helyőrség Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidoi Évo (felelős szerkesztő), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Helyorseg.ma, e-mail: helyorseg.szerkesztosegflgmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 2020. december
