Heves Megyei Hírlap, 2020. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)
2020-09-26 / 226. szám
2 szerkesztoseqi terepasztal-3fjF0n[! helyőrség ERKÉLYKULTÚRA Ágoston Szász Katalin Amilyen az udvar, olyan a gazda - tartja egy nagyon bölcs népi közmondás. De vajon mi van akkor, ha nem látjuk az udvart vagy éppen nincs is? Bizony, olyankor az erkélyre fanyalodunk a gazda megismerésének ügyében. Mint sokszor megírtam már Szerkesztőségi terepasztalaimban, falun nőttem fel, ahol teljesen másképpen működik az élet, mint itt a fővárosban: nemcsak arról van szó, hogy ott mindenkinek udvara és növényei és állatai vannak, hanem arról is, ahogy a szomszédhoz és annak udvarához, növényeihez és állataihoz viszonyul. Lekaszálja a saját udvarát, elsősorban természetesen azért, mert kicsit szüksége van arra a szénára is, másodsorban azért, hogy tiszta és rendezett legyen a terep, mert úgy hatékonyabban tudja a mindennapi feladatait elvégezni, és végül egy kicsit azért is, nehogy a szomszéd megszólja. Hát hiszen átlát a szomszéd a kerítésen, át is szól, ha mondanivalója van, és elismerő, netán irigykedő tekintete rosszalló pillantássá is változhat, ha nem tetszik neki, amit lát. Van olyan szomszéd, aki meg is mondja, sőt olyan is, aki másnak mondja tovább. Azt is megmondják, ha valakit vasárnap dolgozni látnak, ezért aztán aki nem akar a falu szájára kerülni, kitartóan a kapu előtt üldögél egészen esteledésig, amint a miséről hazaért. A lényeg, hogy folyamatos - és fojtó, mégis szükséges és éltető és megtartó - interakció van, és legyen bár az néha kissé spártai, még mindig százszor kedvesebb a szívemnek, mint a nagyvárosi berendezkedés. Amióta Budapesten élek, sokféle lakásban megfordultam már: laktam 19. századi bérházban, Bauhaus-típusú épületben, modern és kevésbé modern panelben. Mindegyiknek megvolt a maga előnye és hátránya, és mindegyikből hiányzott a természet. Ami mindegyikben ugyancsak közös volt, hogy nem ismertem a szomszédaimat. Jóformán nem is láttam őket. Köszöntem mindenkinek a lépcsőházban, de valahogy egybemosódtak az arcok, és ennél mélyrehatóbb interakcióra soha nem is került sor. Semmit sem tudtam azokról az emberekről, akikkel az épületet épp aktuálisan megosztottam. Pedig olyan egyszerű lenne: „Szia! Szóval te laksz a másodikon?”, vagy „Jó napot kívánok, hogy tetszik ma lenni?”, vagy „De szépek az ablakban a virágaid!” De itt a fővárosban mindig csak rohanunk, és nincs időnk egymásra... Ez némileg a legutóbbi költözésem alkalmával változott meg. Egy kis, régi utcában lakom, ahová épp csak beszűrődik a környező nagy forgalmú utcák zaja. Golyó lyuggatta, néhol omladozó, de még mindig lenyűgöző, enyészetükben is előkelő épületek sorakoznak kétoldalt. És mindegyikre egymás után, csöndes meghittségben bájos kis erkélyek simulnak. Nekem is van erkélyem, és nagyon szeretem, már első héten beültettem kövirózsával és vaíjúhájjal - a muskátlit sajnos nem kedvelem. Szinte naponta kiülök: olvasni, ha van időm, de leginkább csak öt percekre megpihenni, nézelődni, kicsit eltűnődni. így vettem észre, hogy szomszédaim és a szembeszomszédok milyen különböző módokon lakják be saját erkélyeiket. Mint egy-egy udvart falun, különböző gazdák teljesen eltérően hasznosítják: van, aki igazi, burjánzó dzsungelt telepít arra a talpalatnyi földre, csak úgy pompáznak a fénylő zöldek és égővörösek, másnál az egykoron virító növények elszáradt kórói kókadoznak szomjasan, van erkély, amit kizárólag teregetésre használnak, és van olyan is, amit raktárnak, van, aki a légkondicionáló kivezetésére rendezte be a sajátját, míg mások dohányzónak, sőt van egy olyan erkély is szemben, ami teljesen üres, és bár belül az ablakban gyönyörű virágok nyílnak, a függönyt is rendszeresen elhúzzák és az ablakot kinyitják, az erkélyajtón még soha senkit kilépni nem láttam. Jó érzés nemcsak tudni, hanem látni is végre, hogy ebben a nagyvárosi rengetegben is ugyanolyan sokféle élet van körülöttem, mint otthon. Igyekszem senkit nem megszólni még gondolatban sem, csak örülni, hogy ismét közösségben vagyok - még akkor is, ha sosem szólunk egymáshoz, csak néhanapján futva nyugtázzuk, hogy igen, a másik még megvan, és az erkélye sem változott. Ilyenkor mindig mosolyogva ülök ki s magamban morzsolom Weöres Sándor gyöngyöző szavait: Valaki mozdul, az erkélyen körötte virág, kő-kalit, pamut-fonál fut a kezében, sok kis emléket gombolyít a kémények zsúfolt terébe, felhő-rovátkás messzeségbe tarca A ZARÁNDOK Nádasok, mocsarak mellett haladtam el, kis falucskák között, aztán murvás útra kanyarodott az autó. Kecskék szaladtak félre előlem, fahíd vitt át egy patakon. Jobbra fák, balra a tóvá duzzasztott víz, partján sás, stégek a horgászoknak. Egy kanyar után az erdő átkerült a tó helyére, az erdő helyét learatott búzamező, szalmabálák vették át. „Üdvözöljük Vaspörben!” A tábla felett kézzel festett címer, kicsit csálén. Előttem a murva az erdőbe futott, a fák közül tisztás zöldje szűrődött át. Ez az, tudtam, bár még messze volt. Fehérre meszelt templom fogadott, Árpád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépítmény, nyilván a világosításnak, hangtechnikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tartja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent. A hídon egy deszka eltörött, éppúgy, mint otthon az ágyamon. A templom másik oldalán kiszáradt gyógyforrás. A kőmedence partján egy fiatal férfi üldögélt, dohányzott. A mozdulat, ahogy a cigarettát a szájától elemelte és a füstöt kifújta, ismerős volt, egy pillanatra valakinek hittem, de elmúlt. Túl kopasz volt, túl fehér. Amint megérkeztem, biciklire ült és elhajtott. A háta húsos volt, de másképp, mint annak, akire épp gondoltam. Kis épületek álltak még elszórtan a gyepen a fák között, céljuk ismeretlen. Lányhangot hallottam, az egyik erdei út felől jött. Egy kislány meg egy fehér hajú asszony bukkant fel, épp köszönésre nyitottam a számat, de gyorsabbak voltak. Ahogy közelebb értek, éreztem, hogy nem állunk meg egy köszönésnél.- Lejövünk ide az unokámmal, amikor nincs itt senki - vágott a néni egyből a közepébe. - Ő itt Lili, a fiam lánya. Most vele jöttem, innen Velencéről, de a barátnőmmel szoktam. Kicsit énekelni, imádkozni.- Itt lehet is, gyönyörű.- Igen, ez egy szent hely. A nagyanyám mesélte, kilencvenkét éves volt szegény, most halt meg tavaly, neki is a nagyanyja mesélte, hogy a hegyre akarták építeni a templomot, el is kezdték, de másnap reggel, mikor mentek a munkások dolgozni, minden kő, tégla le volt hordva ide, a völgybe. És ez még többször megismétlődött, az éjjel mind lehordta valaki a köveket. így értették meg, hogy a templom helye ide van kijelölve.- A forrás mellett.- Igen. De érződik ám! A nyugalom, de még a fák miatt is, soha egy villám nem csapot beléjük, semmilyen vihar nem tépi ki őket. Amott szoktak ülni fiatalok - mutatott az egyik épület bejárata előtti lépcsőre -, múltkor, mikor jöttünk a barátnőmmel énekelni, megköszönték, hogy milyen szép volt.- Jó lehet itt lakni.- Hát igen, minden héten legalább egyszer lejövök ide Csatárra, imádkozni egyet, ilyen hely nincs még egy. Azt szerettem volna, hogy meséljen még. Hátha valahogy úgy terelődik a szó, hogy megtudhatok valamit Imréről, hogy s mint van, egyáltalán, biztosan erre lakik-e még. El is kezdtem, mondván, nekem is egy jó barátom mesélt erről a helyről, azért jöttem ide. De a néni arcáról lehervadt a mosoly. Hozzá kellett volna tennem, hogy a fiú idevalósi, talán tetszik ismerni, az egyik falu polgármestere volt két évig, és sokat tett azért, hogy felkapott zarándokhely legyen a templom. El akartam mesélni, hogy valójában nem csak jó barátom volt, Imre az első ember, akihez feleségül akartam menni. Meg elmondani, ami történt, a titkokat, a verseket, a szeretet misztériumát és az édesanyja halálát. De ez az elkomorult arc belém fojtotta a szót. Kínos csend állt közénk, majd a néni kijelentette, hogy mennek, imádkoznak egyet a Mária-szobornál. Elnémulva néztem utánuk. Aztán elindultam az erdei út felé, amerről jöttek. Kettéágazott az ösvény. Ahogy balra néztem, mintha egy alak állt volna távol, a kanyarban. Alig lehetett kivenni a körvonalait, világos foltok mutatták a karját, az arcát. Imre. Nem mertem mozdulni. Az alak is csak állt, szoborként, közben engem nézett. Végre elindultam felé, szaladni kezdtem, futás közben derült ki, hogy csak a fény játéka volt a Izer Janka bokrokon. Délibáb egy erdőben, ilyenről sem hallottam soha ezelőtt. Csak ott lassítottam, ahol előbb az alak állt. Távolabb megint feltűnt. S bár tudtam, megint tévedés, követtem, de már nem futva. Talán ezért tűnt fel körülöttem az erdő túlzott csendje. A növények idegen, zöldes-ezüstös színe, a világosbarna avar mintha mindenütt csapdákat rejtene. Eszembe jutottak a mesék a lidércekről, akik megbabonázzák és a lápba csalják a vándort. Otthon minden róka odvát, minden madár fészkét, minden őz és vaddisznó menedékét ismerem. Ebben az idegen erdőben, egyedül, félni kezdtem. Visszasietve a tisztásra a fiatalok lépcsőjére ülve elcsitult az ijedelem. Vajon hány szerelem szövődhetett itt a fák alatt, hány pár fonódott össze a közeli bokrok mögött egy falunapon? Hány zarándok lelte meg itt a nyugalmát? És hányán jöttek ide, mint én, lezárni a folytathatatlant, elbúcsúzni az eltávozottól? A néni visszafelé jött az unokával, odaszólt még, hogy imádkoztak egyet, és vigyázzak magamra. Én egy viszlátot sem tudtam kinyögni. Belém fordult az erdő csendje. Ó, néni, ha tudnád! Itt lett volna az esküvőm. Egy rigó dalolt valahol, eljött az indulás ideje. Lenti van még hátra, meg Zalaegerszeg, utána Ölbő és Szombathely. Aztán nemsokára, tiszta lappal, férjhez megyek. Ebben a pillanatban az autó alatt leszakadt a híd. helyőrség Főszerkesztő: Szentmórtoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers) Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. \ " IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET Helyőrség.ma, e-mail: helyorseg.szerkesztoseqagmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 2020. szeptember v V
