Heves Megyei Hírlap, 2020. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)

2020-08-29 / 202. szám

szerkesztőséül terepasztal helyőrség ELVISZ EZ A NYÁR Nagy Koppány Zsolt Kovács Géza rosszul viselte 2020 nyarát. Addig is nehezen volt meg otthon, de a tavaszi karantén ala­posan betett neki: eleinte nagyon féltek fiával és feleségével, és bár korábban egyik túráról a másikra ment, éppen csak megaludva ott­hon, most hétszámra benn ültek és nézték egymást. Már jó pár éve gyűjtögetett pénzt, maga sem tudta, mire. Nem sokat, persze, csak amennyit a tanári fize­tésből félre tudott tenni. Homályos képzetek kavarogtak benne: majd vesz egy új használt autót, lehetőleg a felesége születésnapja körül, hadd örüljön (de aztán összevesztek, és bosszúsan úgy döntött, azért sem), vagy a fia tandíjára teszi félre, jól jön majd, ha ki kell fizetni az orvosit (fia azonban a legrosszabb kamasz­­korban volt, éjszakánként szerette volna baltával agyonverni apját, és ezt el is mondta neki - így aztán Ko­vács Géza azt mondta, francokat fi­zetem a tanulmányaidat, öcsi, majd megoldod, vagy dögölj meg). Mondom, a karantén még eltelt valahogy, de mikor beköszöntött a nyár, és az undorító bennüléshez még ragacsos meleg is társult, Ko­vács Géza depressziós lett. Nem mintha addig nem lett volna az, de most már ő maga is mondogatni kezdte magáról. Elkeseredettebb pillanataiban egyenesen arról be­szélt, hogy úgy érzi - ez az utolsó nyara.- Meglássátok - mondta, és füle mögé simította hosszú, lassan dere­sedé haját -, ez lesz az utolsó nya­ram. Nem érem meg az őszt. Elvisz ez a kurva nyár. Felesége fáradtan legyintett, fia arcán undor suhant át, és gyorsan a szobájába menekült. (Hogy mit csi­nálhat ott naphosszat, Kovács Géza csak találgatni merte. Vagy inkább találgatni sem.) Mint a dolgok általában, ez az állapot is egyre csak rosszabb lett. Felesége is aggódni kezdett: egyszer már azon volt, hogy felhív valakit, hogy mondjon valamit, vagy vala­mi vagy bármi, de aztán lusta volt a telefonját megkeresni a lassan háborús hadszíntérhez hasonlító, szemetes és rendetlen nappaliban. Elég sokat veszekedtek. Régen is mindig veszekedtek, de mostaná­ban tényleg sokat. Csakhogy Ko­vács Géza nem ordított, mint ahogy eddig szokta, hanem legyintve csak ennyit mondott:- Mindegy, fiam. Nekem úgyis ez az utolsó nyaram. Nem érem meg az őszt. Elvisz ez a kurva nyár, tu­dom. Felesége szomorúan nézte a de­presszió hullámai közé süllyedő férfit, és egyszer még a barátnőjével is megbeszélték az esetet, ami nagy szó, mert Kovács Géza mint téma ritkán érte el ezeknek a beszélgeté­seknek az ingerküszöbét. Egy nap aztán mosolyogva jött haza a családfő.- Úgy döntöttem, hogy a spó­rolt pénzemen nyaralni megyünk - kezdte, és várta a hatást, de mi­vel az elmaradt (felesége a tokáját vakarta, fia a telefonján játszott), folytatta: - Már be is fizettem egy olasz, egy horvát és egy balatoni útra. Ha már ez az utolsó nyaram, ugye... hehe - tette hozzá göcögve, de/mert maga sem hitte már ezt a hülyeséget. Nemsokára elindultak. Olaszor­szágban kihaltak voltak az utcák és a partok, Horvátországban szintén, a Balaton viszont tele volt: tulaj­donképpen egymás mellett álltak a fürdőzők a vízben, és nem fürdőz­­tek, hanem álltak, és nézték, ahogy a vízbe olvad testükről a naptej. Kovácsék azért amit lehetett, ki­facsartak ebből a nyaralásból: et­tek kagylót és rákot, polipot meg lángost, hogy csak úgy csöpögött a zsírja. Megnézték a tájakat is, és jól nevelten hüledeztek minden alka­lommal, hogy milyen szép. Kovács Géza egyszer megpróbál­ta meghágni a feleségét, de tényleg nem rajta múlt, hogy nem lett sem­mi a dologból, és egyik este, mikor megivott két pohár fehérbort és két otthonról hozott dobozos Kőbá­nyait, a fiával is hosszan elbeszél­getett az élet értelméről meg egyéb férfias témákról. Elment a három hét, elment a pénz is. Semmi nem lett más, vagyis hát persze igen, mert a pénz ugye elfogyott s nem volt. Kovács Géza szinte megnyu­godott, már csak alig néha érezte, hogy ez a nyár elviszi. Hazaérkezésük után pár nappal rosszul lett - az ügyeletén megálla­pították, hogy elkapta az új vírust. A kontaktkutatás nem tudta felde­ríteni, hol történhetett, csak any­­nyi volt bizonyos, hogy valamelyik nyaralóhelyen ragadt rá. (Olaszor­szágra gyanakodtak, mert ott már tavasszal tényleg kemény menet volt.) Kovács Géza meghalt. Felesé­ge fáradt mozdulattal dobott virá­got a koporsójára, fia pedig valami érthetetlen ellágyulásában azt íratta a sírkövére: Elvisz ez a nyár.- Na, ebből sem lesz orvos - mondogatták az ismerősök, már az a kevés, aki megmaradt. tarca RATATOUILLE NOIR Csikár Norbert Adrián Múlt éjjel ismét lecsóval álmodtam. Érez­tem a nyelvemen málló petyhüdt paprikát, az orromba kúszó, végtelenül unalmas aro­mát. A torkom gyűszűnyire szorult. Percek szivárogtak szürkén. Minden irányból foj­togatott a hitchcocki tér. Majd egy pillanat kellett csak, a nyomorult falat hirtelen semmivé foszlott a számban. A megváltás másodperce azonban tova is illant. Egy langyos, sárgás érzetű buborék tört fel a torkomon át az orrüregemig, ahonnan egy megtört szisszenéssel oldódott fel a félho­mályban. A paprika bűze volt. Ő tért vissza a gyom­rom bóvli poklából. Néhány órával később találtak rám. Ezüstösen játszó, lidérces árnyú holdfény csillant volna az arcomat beborító alig emésztett paprikacafatokon, mert a holdfény alapvetően ilyen, de fe­kete-fehérben nehéz visszaadni ezt, pedig muszáj lenne, bár metamodern interpretá­ciós álom lévén ez talán mellékes. Az egész néhány hónappal korábban kezdődött, mikor Budapestre költöztem. Az európai civilizáció leghaloványabban pislákoló gyepűin, Szibériában, Finnor­szágban és New Yorkban eltöltött évek durván megviseltek. Évek óta nem ettem ételt, így állatias vággyal és naivitással vetettem bele magam a pezsgő gourmet­­poliszba. Az infernális felismerés azonban nem sokat váratott magára. Lecsó. Például lecsós szendvics. Ami persze... szóval legyünk büszkék a hagyo­mányokra, nincs ezzel gond. Meg jött a lecsós pizza. Szintén nem a világ vége. A pizza műfaja az amerikai interpretáció óta gyakorlatilag bármit megenged. Mi ez a csokishoz képest? Ez egy ilyen játék. Ezek azonban árnyak voltak még csak. Baljósak például. Mint egy langyos előz­ményfilm egy rossz űroperához. Gondol­tam, kezembe veszem a dolgot, vagyis a konyhakést, ha már úgyis sok időm lett a mellékesen tomboló pestisnek hála. A mo­sogatógép homályba burkolódzva zakatolt a pult alatt. Felütöttem az internetet. Tudtam, hogy mit akarok. Székelykáposztát! Naná! Men­za óta nem ettem már, fel sem merülhetett más. El is kezdtem írni a bevásárlólistát, de egyetlen görgetéssel örökre megválto­zott az életem. Megláttam. Két nagy tv-paprika. Tessék? Kérdeztem bizonytalanul, ski­zofréniát szimulálva. Nem, nem, az nem lehet. A székelykáposzta csak egy pörkölt savanyú káposztával, a pirospaprika igen, de a tv-nek annyi köze van hozzá, mint té­vének a tv-paprikához. Nem, egyszerűen csak nem. Végül úgy döntöttem, ignorálom a dolgot és emberi ízlés szerint tálaltam. A következő találkozót azonban már nem úszhattam meg ennyivel. Keddi nap volt. Sietnem kellett, ezért csak beszalad­tam a boltba és vettem egy kész bolognai szószt. Akciósán, olcsó márkát. Remek vételnek tűnt. Boldogan vittem vissza a zsákmányt hetedik kerületi odúmba. A sercegve piruló húsra borítva azonban a megtestesült groteszk buggyant elő. Egy egész fejnyi paprika, darabokra cincálva, mint valami emberi test egy igénytelen ka­­nibál nyári konyhájában. Émelygés fogott el. Valaki üzenni akart nekem valamit. De miért? Milyen őrjön­gő vadember tenne paprikát egy bolognai szószba? Az émelygésem katatón remegés­be váltott, míg végül ájultan borultam a földre. A lakótársam talált rám a konyha padlóján. Időrendben először amúgy, kivé­ve, ha az első bekezdés tényleg álom volt csupán, de ezen nem gondolkodnék túl sokat.- Na... Nagyházi úr! Pa... paprika volt a bolognai szószban - hullott ki a szó a fo­gaim közül.- Micsoda? Hát ez elfogadhatatlan! Ilyen jakobinus marhaságot!- Ugye? Nem értem. Miért? És ki? Egy­általán hogyan?- Nyugodj meg! Kell a vércukor, csinálok neked szendvicset. Semmi gond nem lesz, meglátod. Gondolatok tucatjai cikáztak a fejem­ben. Kinek állna ez érdekében? Keresztbe tettem valakinek? Miért nincsenek pókok Izlandon? Hogy nem tűnt fel senkinek, hogy a Boney M énekese tátog? Minden­■ - ré MJr ' ■ • 9 1 m t -4 lm ÉMik . Nemes-Lampérth József: Csendélet zöldségekkel (olaj, vászon, 40 * 60 cm, 1910 körül) ki be volt állva egy évtizedig? Válaszokat akartam. Válaszokat kellett találnom.- Tessék, edd csak meg - szakította fél­be gondolataimat Nagyházi úr. - Hidd el, hogy jót fog tenni!- Köszönöm! Bocsánat, csak elbambul­­tam kissé. A Boney M énekese amúgy...- az állkapcsom a másodperc töredéke alatt állt görcsbe ennél a levegővételnél és nüansznyit remegni kezdett. Megint látvá­nyos vágás következett volna, ha film, míg végre a falat kifordult a számból és vissza­szereztem a kontrollt. A szemem sarkából közben már láttam a kezében megcsillanó narancsos színű tubust.- Paprikakrém! - mondtam, majd ripa­­csosan folytattam. - Et tu, Brute?- Ugyan kérem, ez a kis semmiség? De hát ez csak krém, és a szendvicsbe illik is!- Nem! - kiáltottam, és a cipőmet ke­zembe kapva kirontottam a konzisztensen és szinesztetikusan szürke pesti éjszakába. A következő napok rajzszögek és egy gombolyag fonal beszerzésével, majd app­likálásával teltek. Ki áll a lecsómaffia mö­gött? A Michelin? A Moszad? Forrás: Wikimedia Commons A CIA! A kapcsolat napnál is világo­sabb: A C-vitamint paprikából vonta ki Szent-Györgyi, aki férfi volt, tehát nem lehetett Györgyi, legfeljebb György, az I tehát egy rejtett kód, az A pedig az Albert­­re utal, vagy az Apatosaurusra, de ez már részletkérdés. C. I. A. Egyértelmű. Ugyanezzel a módszerrel vették be az amerikai gettókat is, csak épp crackkel. Változnak az eszközök. Bementem az őrsre is, hogy értesítsem a hatóságokat a felfedezésemről, de azon­nal lefújtak... igen, paprikaspray-vel. Már a látszatra sem adtak. Nem sok időm maradt. A város papri­kaporrá őröl minden naiv igazságosztót, egy szilárd falat nélkül a gyomromban pedig óráról órára párolgott el az ép el­mém. Utolsó elkeseredésemben egy cukrászdában próbáltam meg némi táp­anyaghoz jutni végül, de a Rákóczi-túrós habja alól ismét a gyűlöletes növény san­dított rám. Paprikás palacsinta. Paprikás guba, pap­rikalé, paprikás krumpli, paprika, paprika, paprika. Ébredjetek már fel! Ha ti még... 3 mrw helyőrség Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Welimann Endre (vers) Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Helyőrség.ma, e-mail: helyorseg.szerkesztosegwgmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 2020. augusztus 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom