Heves Megyei Hírlap, 2020. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)
2020-08-22 / 196. szám
6 vers Eszteró István Versvonatok Mesterszonett A versvonatok csak úgy jönnek-mennek, dübörgő zajuk néma, nesztelen vonalat karcol rángó testeden, nincs állomás, sem okos menetrendek, Róma fölött az ég újra lángol Ijesztget az ősz, mint a bumeráng, a visszatérő goromba tavaly olyan fene módon kerekíti ránk, ahogy szilaj szélben szembe kap a haj, lélekbe a köd, énekbe a ragrím, amely sorvégen kibicnek állva esküdne fel egy véres kártyapartin guillotine mellett alsóra, királyra, volt váróterem, omladozó rámpa felé párolgó ködhomályon át megérkezések emléke fon át, örvénylő tűzzel világít a lámpa, mikor épp szabadvers állhat nyerőre, s más Tinti ugatna hexameternyi nyúlugrást, hiába minden előnye, esélye sincs tán, csak nyálát lenyelni, mögötted évek hullnak kósza mélybe fénycsíkot húzva minden ablakon, a sínek közé dűlt csillagos égbe s felhőket vizslatni, egyik mint sintér égő hurkot dob szinte a szőrére, háromszáz könyvét, valljuk be őszintén, eladná-e ma gazdája őérte, halánték kattog át padlaton, a mondatok önállósult beszéde visszhangzik messze tisztán hallhatón. Esküvő egy másik bolygón Az ember életútjának végén sötét erdőbe érve tépkedi a fűszálakat, hétfő, kedd, évek, évtizedek levelét, egyenként simítja tenyerébe, áldott legyen az örök susogásod, te smaragdzöld árnyalataiból rubinba játszó, barna avarba foszladozó, sárba süppedő, porszemként repülő lét, mely elveszti égbe markoló ágát, földet ölelő gyökerét, a dalt fakasztó szelet, egy mosoly-se-marad, utca se, házszám, harangszó a rengetegbe fülelő fülnek, amikor nincs visszaút, emlékek morzsáit felcsipegetik az elmúlás madarai, minden törölve az amnéziás eltávolodásban, csak nézel a zsugorodó, támaszra szoruló Földgömb parányi pontjára, a szentjánosbogárként pislákoló Napra, míg elszáll millió sejtből a lélek, s nem tudni, melyik emlék emlékezik ránk,- lehet, hogy itt esküdtünk örök hűséget, vagy egy másik bolygón, ahol egy kisherceg tartotta Tejútból szőtt menyasszonyi fátylad, akkor kellett volna megszelídíteni a végtelent, mely elnyelte a koszorúslányokat, színes galaxisokat himbáló vőfélybotot a vígadó násznéppel, a cimbalmos, nagybőgős zenével, most kezdődött a tánc, és máris elhamvad ölelésünk a fekete anyag forgatagában. Kör (vegyes technika) IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET vagy laptopját, melyben róla írt verse lapul majdnem kész verseskötetében, amolyan költői kérdés ez, persze, ma, mikor nap is gyújtogat a szélben, annyi a rémség, fájdalom, iszony, hogy mélyrétegek legmélyén se zéró, ha erkölcsért kutakodna szigony, jobb ágán Homérosz, bal ágán Néró, egyiknek zöld az ég, másiknak lángbor, segíthetnek-e régi istenek, hisz Róma fölött az ég újra lángol, s csodák itten régóta nincsenek, jöjjenek-e Petőfik Tóth Árpádig a szemétdombbá torzult dombtetőre pengetni szélisten eolhárfáit, ahol bumeráng vág gerincvelőre tördelt bordájú fénycsóván, s egyedül csillagsírás hat át idők falán ahogyan régi tücsök hegedül Szabó Lőrinc s a többiek nyarán...? Landolni jó Ha orvos kérdi, mit vársz még e korban, remény szárnyára hitvány gyógyír, persze, zsugoriéra, kinek fogyó perce elkallódik, mint hangok az echóban, vagy űrszemétre dobált alkatrészek, papírrepülőd száz vényből lett, bátor, légörvényekbe tévedt navigátor fentről böngészni összefolyt egészet, térképek rajzán apró folt marasztal, landolni jó, ne sodródj távolabb, ahol a lépték csökken pár arasszal, levegő oldja fel házszámodat, s buborékjel alatt rügynyi tavasszal se maradna hiteles másolat. Utolsó szonett Visz az idő, megyek utánad, talán porszemem meg is találhat valahol utolsót lehelve szívedből nyílt virágkehelyre, s akkor a lelkünk másik korban kigyullad egy csipkebokorban piros bogyókkal fényárt vetve eljövendő szerelmesekre. Leszünk hajukkal szálló illat, melyet a szél ajkával illet, nyelvük hegyén csókokra ringó rózsaszínű ízlelőbimbó, leszünk az összeérő térdük, , amikor kirügyezünk értük. Imádkozó (terrakotta, vas) A tamburás öreg úr, másként Mi lenne veled, tamburás öreg, pengetnél dalt négy fal között ma is csöpp örömért, mert más ez a szöveg, mint a kinti összelopott hamis, rángó hajrában húrokat kitépő omló halandzsa, pokol hangfekvésű, hogy rongyolt nadrágból kilát a kéklő bőr, és a copfból kiesik a fésű, pengetnél-e újra gyengéd ujjakkal titkokból nyíló illatos tavaszt, versenyben már az idegen újakkal, mikor a zajtól nem hallod amazt, merítenél-e a források vizéből még kristálytiszta hangú dallamot, búgó fájdalmat betyárok szívéből, milyet a gyerek hajdan hallgatott, vándor harangszót festői napnyugta szénaszagú, harmatos mezején, hä dübörgő zene szilaj taktusra dobol dobhártyán túl az éj felén, vagy elszegődnél inkább a bandába akár legutolsó, vásári celebnek, lelket vakító színpadokon rángva, akit feldobva már el is felednek, fehér szakállat lengetve térdig befelé még ragyogna-e szemed, mikor a szavadat se nagyon értik, s címére se vesz egyetlen lemez, ha nem köszön már néked Nagyszalonta csonka tornya, tamburás öreg úr, és nem vezet vágy naponta vadonba, amerre reményről hiányzik a húr? A Csendes hang (vegyes technika) 2020. augusztus ■í
