Heves Megyei Hírlap, 2020. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)
2020-08-22 / 196. szám
so Lőrincz P. Gabriella Anya (szén, kréta) Nem volt mit ennünk. Hétközben nem is volt baj ez, a gyerekek az óvodában kaptak ételt, a vacsora eddig mindig kialakult valahogy, de most nem kaptam fizetést, azt mondták, hogy valamilyen papírozás miatt csúszik egy hetet a pénz. Befizettem az ovit, a villanyszámlát is, az a fontos, nehogy áram nélkül maradjunk, mert akkor hideg is lesz. Valakitől pénz kell a hétvégére, de senki nincs, akitől kérhetnék. Ha élne még a férjem vagy valaki a családból, minden máshogy volna. Egész héten takarítok a munkahelyemen, itthon már ahhoz sincs erőm. Kimostam a szennyest, a mosószóda szinte lemarta a bőrömet, de mosás közben éjjel és nappal is csak azon járt az eszem, hogy kitől kérhetnék. Elmentem a templomba egyik este, mise után elmeséltem a papnak, hogy mi a helyzet, hogy nem vagyok koldus, de most így alakult. Azt mondta, fizessem ki az egyházfenntartói járadékot, attól kezdve rendes egyháztag leszek és talán a következő hónaptól kaphatok némi segítséget. Nem szóltam semmit, lenyeltem a könnyeimet és hazamentem. A szomszéd kukájában találtam apró zöldségeket és pár szem krumplit, ami nem volt teljesen elrohadva, amikor nem jött senki arra, összeszedtem, hazavittem, nagyon finom levest főztem belőle. A maradék lisztet összekevertem vízzel, megsóztam és kisütöttem pogácsának, milyen jó volna bele egy kis sütőpor vagy szóda, mennyivel könnyebb volna ez a tészta, álmodoztam. De a gyerekek falták a leveshez, azt mondták, sokkal finomabb, amit főzök, mint amit az óvodában kapnak. Én meg csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó volna egy kis lekvár. Nemcsak szegénységet örököltem, de tartást is. Mindig azt hallottam anyámtól, hogyha nincs só, akkor só nélkül főzzek, még ma is a fülembe cseng a hangja. Mindenre megtanított, csak arra nem, hogyan kell elfogadni, de a gyermekeim és az éhség legyűrte a büszkeséget; mintha kést döftem volna a testembe, amikor elmentem egy segélyszervezethez. Nagyon kedvesen fogadtak, megkérdezték, mire van szükségem. Én mesélni kezdtem, elmondtam szinte mindent, azt is, hogy nem tettem még ilyet, nem kértem még, s ha kell, majd amikor rendeződnek a dolgaim, mindent visszaadok vagy kifizetek, csak most segítsenek. Fölvették az adataimat, és egy hatalmas táska élelemmel engedtek utamra. Szóhoz sem jutottam, csak sírtam örömömben, arra gondoltam, milyen jó lesz finomat főzni a gyerekeknek. Hogy beosztom ezt a sok mindent, és lehet, hogy majd tudok venni a kicsiknek színes ceruzát, a múltkor láttam, árulnak használtan is a piacon, alig voltak elkopva. Kipakoltam a táskát, konzervhús, makaróni, rizs, tea, só, liszt, cukor, olaj, búzadara, vécépapír, minden, ami csak kellhet, ennyi mindenem már évek óta nem volt egyszerre. Imádkoztam, megköszöntem az Istennek, hogy ennyi jóval ellátott, és áldottam annak a nőnek a nevét, aki ezt a sok ételt adta. Jóllakottan bújtunk ágyba aznap este. Másnap korán keltem, reggelire megpirítottam egy kis búzadarát, felöntöttem vízzel, megfőztem, még cukrot is hintettem a tetejére, fejedelmi volt, dédanyám pirított gríznek hívta ezt az ételt, gyakran készítem, de cukor csak ritkán jut rá. Dél körül kopogtak az ajtón, épp ebédet főztem, makarónit, húskonzervvel, és palacsintát sütöttem, miközben arra próbáltam emlékezni, hogy milyen a tejjel készült palacsinta íze. Az ajtóban a hölgy állt, a segélyszervezettől, kezében az elsőhöz hasonló élelmiszerrel teli táskával. Átnyújtotta.- Jó napot, bejöhetek?- Persze - tessékeltem beljebb.- Ez a csomag még a maguké, tegnap is odaadtam volna, de láttam, hogy alig bírta a másikat is. Nincs valami jó erőben, egészséges?- Persze, vagyis azt hiszem, nem érzem, hogy beteg volnék. Kér teát? Most főztem, cukor is van benne - habogtam zavartan.- Nem, köszönöm. De eljöttem volna a csomag nélkül is, fel kell mérnem, hogy mennyire szorulnak rá. Magának van munkahelye, a gyerekek óvodába járnak, és amint látom, nem a legszegényebbek közé tartoznak.- Igen, dolgozom, csak nem kaptam fizetést, ne értsen félre, nem akarok a szervezet nyakára járni, a fizetésem épp a számlákra és az óvoda kifizetésére elég. Ételre nem sok jut, de a kicsik kapnak enni az óvodában, hétvégére is mindig akad valami, csak most megszorultunk.- Értem. Remélem, hogy hamarosan kap fizetést. Látom, van szőnyeg is a szobában - és elindult körbejárni a lakás egyetlen szobáját.- Igen, van mindenünk, víz sajnos nincs, azt nem tudtam fizetni, de a közkútból hordok annyit, amennyi kell, a súroló- és mosdóvízzel pedig le tudjuk öblíteni a vécét.- Értem. Tudja maga, hogy milyen jó helyzetben van? Rend van, tisztaság - fintorgott, mire szinte szégyellni kezdtem magam.- Igyekszem, takarítónő vagyok, tisztítószereket néha tudok hozni a munkahelyemről, de azt tanultam anyámtól, hogy a szegénység nem ok a rendetlenségre. Próbálok normális életet élni, most ezzel a rengeteg élelemmel fog sikerülni, nagyon hálás vagyok érte.- Azt meghiszem - dünnyögte. - Sajnos többször nem segíthetek. Ezeket a csomagokat vegye egyszeri segítségnek, a későbbiekben nem áll módunkban támogatást adni. Sokkal rászorultabb helyeken élnek emberek, rongyokban járnak, mocsokban élnek, nem szőnyegre, de pokrócra sem jut nekik. Vannak helyek, ahol egy ekkora szobában tíz ember alszik, maguk hárman vannak.- Igen, persze, tudom, nem is állt szándékomban, de, ha kell, visszaadom ezt a csomagot, ha máshol nagyobb szükség van rá - szipogtam -, csak már ettünk belőle.- Ne butáskodjon, mint mondtam, ez a maguké, sajnos tegnap nem tudtam felmérni a rászorultságát, ezt az élelemcsomagot a maga nevére jegyeztem, most, látva a környezetét, kicsit máshogy áll a helyzet. Elköszönt és kiment az ajtón. Álltam a konyha közepén, és semmi máson nem járt az eszem, csak hogy nem vagyok eléggé mocskos, tiszta az arcom, a kezem, a ruhám, túlságosan rend van a lakásban, túl sok mindenünk van. Aznap nehezen csúszott le a falat a torkomon. Kipakoltam azt a csomagot, amit a nő hozott, és arra gondoltam, hogy ezt is kibírom. Megalázó volt, de megértettem, hogy só nélkül kell főznöm, ha nincs pénzem sóra. Lapszámunkat NEMES ANDRÁS CSABA szobrászművész műveivel illusztráltuk. Nemes András Csaba szobrászművész Kolozsváron született 1968. október 3-án. Rajztanári és művészettörténeti oklevelet szerzett szülővárosában. 2013-ban végezte tanulmányait a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem szobrász szakán. Rövid ideig művészpedagógus volt a Kolozsvári Református Kollégiumban. Jelenleg szabadúszó szobrász. Az 1980-as évek elején kezdett szobrászatot tanulni Benczédi Sándortól, majd Vetró Artúrtól. Az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején ismerkedett meg Sütő Miklós kolozsvári fazekas-keramikussal, aki mentora és barátja lett, és aki megtanította a terrakottakészítés és az agyagégetés technikájára. Később a terrakotta mellett rátért a márványkompozitok készítésére. Nemes András Csaba munkássága kétirányú, az egyik a portréábrázolás: fej és dombormű, a másik kisplasztika: terrakotta, fém és kompozitok, műgyanták. „Ha azt alkotom, amit én érzek és tudok, azt senki sem érti, ezért azt mutatom meg, amit mindenki tud és érez, de úgy, ahogy csak egyedül én tudom megmutatni" - olvashatjuk Nemes András Csaba ars poeticáját. És valóban, ha megnézzük az itt közölt kisplasztikákat, szénrajzokat, megállapíthatjuk, hogy ez mind jelen van az életünkben. A mindennapjainkat belakja a nyurga alakok eredendő ügyetlenkedése, ez az alig megtartó egyensúly, mely valahogy mégis továbblendít - egymáshoz sodor vagy épp távolra gurít. Körbeérő életeink, körbeérő mozdulataink, körbenéző tekintetünk nyer formát most e szobrok által. Könnyedek, mégis tetten érhetjük bennük az eleve elrendelés nehézkes bizonyosságát. A drótburokban ábrázolt magzat - bármily borzongató is első ránézésre a szobor - mégis az élet diadalát hirdeti: testet, anyagot kreálhat az ember, de az élet, ez a sokszor átkokkal és áldásokkal terhelt élet bizony nem pusztán tőlünk eredeztethető. A szénnel rajzolt portrék tekintete is sokáig elkísér: erős, konok asszonyok és férfiak jártak előttünk. Álmaikon és a valós küszöbökön is átléptek sokszor, mi meg ma is érezzük az indulások szilajságát és a hazatérések megbékélő csendjeit. Nemes András Csaba formát teremt azoknak az érzéseinknek is, melyekre talán épp azért nincsenek pontosabb szavaink, mert hallgatni szoktunk rólunk. Mikor nagyapám álmában bevágtatott Kolozsvárra (vegyes technika)
