Heves Megyei Hírlap, 2020. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)

2020-08-22 / 196. szám

so Lőrincz P. Gabriella Anya (szén, kréta) Nem volt mit ennünk. Hétközben nem is volt baj ez, a gyerekek az óvodában kaptak ételt, a vacsora eddig mindig kialakult valahogy, de most nem kaptam fizetést, azt mondták, hogy valamilyen papíro­zás miatt csúszik egy hetet a pénz. Befizettem az ovit, a villanyszám­lát is, az a fontos, nehogy áram nélkül maradjunk, mert akkor hideg is lesz. Valakitől pénz kell a hétvégére, de senki nincs, akitől kérhetnék. Ha élne még a férjem vagy valaki a családból, minden máshogy volna. Egész héten ta­karítok a munkahelyemen, itthon már ahhoz sincs erőm. Kimostam a szennyest, a mosószóda szinte lemarta a bőrömet, de mosás köz­ben éjjel és nappal is csak azon járt az eszem, hogy kitől kérhet­nék. Elmentem a templomba egyik este, mise után elmeséltem a pap­nak, hogy mi a helyzet, hogy nem vagyok koldus, de most így ala­kult. Azt mondta, fizessem ki az egyházfenntartói járadékot, attól kezdve rendes egyháztag leszek és talán a következő hónaptól kapha­tok némi segítséget. Nem szóltam semmit, lenyeltem a könnyeimet és hazamentem. A szomszéd ku­kájában találtam apró zöldségeket és pár szem krumplit, ami nem volt teljesen elrohadva, amikor nem jött senki arra, összeszedtem, hazavittem, nagyon finom levest főztem belőle. A maradék lisztet összekevertem vízzel, megsóztam és kisütöttem pogácsának, milyen jó volna bele egy kis sütőpor vagy szóda, mennyivel könnyebb volna ez a tészta, álmodoztam. De a gye­rekek falták a leveshez, azt mond­ták, sokkal finomabb, amit főzök, mint amit az óvodában kapnak. Én meg csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó volna egy kis lek­vár. Nemcsak szegénységet örököl­tem, de tartást is. Mindig azt hal­lottam anyámtól, hogyha nincs só, akkor só nélkül főzzek, még ma is a fülembe cseng a hangja. Mindenre megtanított, csak arra nem, ho­gyan kell elfogadni, de a gyerme­keim és az éhség legyűrte a büsz­keséget; mintha kést döftem volna a testembe, amikor elmentem egy segélyszervezethez. Nagyon ked­vesen fogadtak, megkérdezték, mire van szükségem. Én mesélni kezdtem, elmondtam szinte min­dent, azt is, hogy nem tettem még ilyet, nem kértem még, s ha kell, majd amikor rendeződnek a dol­gaim, mindent visszaadok vagy kifizetek, csak most segítsenek. Fölvették az adataimat, és egy hatalmas táska élelemmel enged­tek utamra. Szóhoz sem jutottam, csak sírtam örömömben, arra gondoltam, milyen jó lesz finomat főzni a gyerekeknek. Hogy beosz­tom ezt a sok mindent, és lehet, hogy majd tudok venni a kicsiknek színes ceruzát, a múltkor láttam, árulnak használtan is a piacon, alig voltak elkopva. Kipakoltam a tás­kát, konzervhús, makaróni, rizs, tea, só, liszt, cukor, olaj, búzadara, vécépapír, minden, ami csak kell­het, ennyi mindenem már évek óta nem volt egyszerre. Imádkoztam, megköszöntem az Istennek, hogy ennyi jóval ellátott, és áldottam annak a nőnek a nevét, aki ezt a sok ételt adta. Jóllakottan bújtunk ágyba aznap este. Másnap korán keltem, reggelire megpirítottam egy kis búzadarát, felöntöttem vízzel, megfőztem, még cukrot is hintettem a tetejére, fejedelmi volt, dédanyám pirított gríznek hívta ezt az ételt, gyakran készítem, de cukor csak ritkán jut rá. Dél körül kopogtak az ajtón, épp ebédet főztem, makarónit, húskon­zervvel, és palacsintát sütöttem, miközben arra próbáltam emlékez­ni, hogy milyen a tejjel készült pa­lacsinta íze. Az ajtóban a hölgy állt, a segélyszervezettől, kezében az elsőhöz hasonló élelmiszerrel teli táskával. Átnyújtotta.- Jó napot, bejöhetek?- Persze - tessékeltem beljebb.- Ez a csomag még a maguké, tegnap is odaadtam volna, de lát­tam, hogy alig bírta a másikat is. Nincs valami jó erőben, egészsé­ges?- Persze, vagyis azt hiszem, nem érzem, hogy beteg volnék. Kér teát? Most főztem, cukor is van benne - habogtam zavartan.- Nem, köszönöm. De eljöttem volna a csomag nélkül is, fel kell mérnem, hogy mennyire szorulnak rá. Magának van munkahelye, a gyerekek óvodába járnak, és amint látom, nem a legszegényebbek közé tartoznak.- Igen, dolgozom, csak nem kap­tam fizetést, ne értsen félre, nem akarok a szervezet nyakára járni, a fizetésem épp a számlákra és az óvoda kifizetésére elég. Ételre nem sok jut, de a kicsik kapnak enni az óvodában, hétvégére is mindig akad valami, csak most megszorul­tunk.- Értem. Remélem, hogy hamaro­san kap fizetést. Látom, van szőnyeg is a szobában - és elindult körbejár­ni a lakás egyetlen szobáját.- Igen, van mindenünk, víz sajnos nincs, azt nem tudtam fizetni, de a közkútból hordok annyit, amennyi kell, a súroló- és mosdóvízzel pedig le tudjuk öblíteni a vécét.- Értem. Tudja maga, hogy mi­lyen jó helyzetben van? Rend van, tisztaság - fintorgott, mire szinte szégyellni kezdtem magam.- Igyekszem, takarítónő vagyok, tisztítószereket néha tudok hozni a munkahelyemről, de azt tanul­tam anyámtól, hogy a szegénység nem ok a rendetlenségre. Próbálok normális életet élni, most ezzel a rengeteg élelemmel fog sikerülni, nagyon hálás vagyok érte.- Azt meghiszem - dünnyögte. - Sajnos többször nem segíthetek. Ezeket a csomagokat vegye egysze­ri segítségnek, a későbbiekben nem áll módunkban támogatást adni. Sokkal rászorultabb helyeken él­nek emberek, rongyokban járnak, mocsokban élnek, nem szőnyegre, de pokrócra sem jut nekik. Vannak helyek, ahol egy ekkora szobában tíz ember alszik, maguk hárman vannak.- Igen, persze, tudom, nem is állt szándékomban, de, ha kell, vissza­adom ezt a csomagot, ha máshol nagyobb szükség van rá - szipog­tam -, csak már ettünk belőle.- Ne butáskodjon, mint mond­tam, ez a maguké, sajnos tegnap nem tudtam felmérni a rászorult­ságát, ezt az élelemcsomagot a maga nevére jegyeztem, most, látva a környezetét, kicsit máshogy áll a helyzet. Elköszönt és kiment az ajtón. Álltam a konyha közepén, és sem­mi máson nem járt az eszem, csak hogy nem vagyok eléggé mocskos, tiszta az arcom, a kezem, a ruhám, túlságosan rend van a lakásban, túl sok mindenünk van. Aznap nehe­zen csúszott le a falat a torkomon. Kipakoltam azt a csomagot, amit a nő hozott, és arra gondoltam, hogy ezt is kibírom. Megalázó volt, de megértettem, hogy só nélkül kell főznöm, ha nincs pénzem sóra. Lapszámunkat NEMES ANDRÁS CSABA szobrászművész műveivel illusztráltuk. Nemes András Csaba szobrászművész Kolozsváron született 1968. október 3-án. Rajztanári és művészettörténeti oklevelet szerzett szülővárosában. 2013-ban végez­te tanulmányait a kolozsvári Képzőművé­szeti és Formatervezési Egyetem szobrász szakán. Rövid ideig művészpedagógus volt a Kolozsvári Református Kollégiumban. Je­lenleg szabadúszó szobrász. Az 1980-as évek elején kezdett szobrásza­­tot tanulni Benczédi Sándortól, majd Vetró Ar­túrtól. Az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején ismerkedett meg Sütő Miklós kolozsvári fazekas-keramikussal, aki mentora és barátja lett, és aki megtanította a terrakottakészítés és az agyagégetés technikájára. Később a terrakotta mellett rátért a márványkompozi­­tok készítésére. Nemes András Csaba mun­kássága kétirányú, az egyik a portréábrázo­lás: fej és dombormű, a másik kisplasztika: terrakotta, fém és kompozitok, műgyanták. „Ha azt alkotom, amit én érzek és tudok, azt senki sem érti, ezért azt mutatom meg, amit mindenki tud és érez, de úgy, ahogy csak egyedül én tudom megmutatni" - ol­vashatjuk Nemes András Csaba ars poeti­cáját. És valóban, ha megnézzük az itt közölt kisplasztikákat, szénrajzokat, megállapít­hatjuk, hogy ez mind jelen van az életünk­ben. A mindennapjainkat belakja a nyurga alakok eredendő ügyetlenkedése, ez az alig megtartó egyensúly, mely valahogy mégis továbblendít - egymáshoz sodor vagy épp távolra gurít. Körbeérő életeink, körbeérő mozdulataink, körbenéző tekintetünk nyer formát most e szobrok által. Könnyedek, mégis tetten érhetjük bennük az eleve el­rendelés nehézkes bizonyosságát. A drótburokban ábrázolt magzat - bár­mily borzongató is első ránézésre a szo­bor - mégis az élet diadalát hirdeti: testet, anyagot kreálhat az ember, de az élet, ez a sokszor átkokkal és áldásokkal terhelt élet bizony nem pusztán tőlünk eredeztethető. A szénnel rajzolt portrék tekintete is so­káig elkísér: erős, konok asszonyok és férfiak jártak előttünk. Álmaikon és a valós küszöbökön is átléptek sokszor, mi meg ma is érezzük az indulások szilajságát és a ha­zatérések megbékélő csendjeit. Nemes András Csaba formát teremt azoknak az érzéseinknek is, melyekre ta­lán épp azért nincsenek pontosabb szava­ink, mert hallgatni szoktunk rólunk. Mikor nagyapám álmában bevágtatott Kolozsvárra (vegyes technika)

Next

/
Oldalképek
Tartalom