Heves Megyei Hírlap, 2020. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)
2020-08-18 / 193. szám
12 TÁRCA 2020. AUGUSZTUS 18., KEDD EGY ÖREG HÍRLAPÍRÓ TALÁN IGAZ SEM VOLT TÖRTÉNETEI A RÉGMÚLT ÉVTIZEDEIBŐL (4.) Kilenc és fél ciceró Szilvás István szerkesztoseg@hevesmegyeihirlap.hu Archív fotó: Pilisy Elemér Kollégánk nyugdíjasként is gyakran jelentkezik cikkeivel az újságban. Képünkön a Népújságnál hajdanán tartott szerkesztőségi értekezleten a jobb szélen Szilvás István Fél évszázad. Különleges időszak, különleges jubileum, ami elismerésre és köszöntésre méltó. Szilvás István kollégánk éppen ötven esztendeje lépte át az akkori Népújság, a Heves Megyei Hírlap jogelődje szerkesztőségének a küszöbét. Az eltelt évtizedek alatt volt - ahogy akkor hívták - slapaj, gyakornok, aztán újságíró. Hosszú időn át irányította a belpolitikai rovat munkáját, országgyűlési tudósító, később pedig olvasószerkesztőként egyengette, csiszolta a lap toliforgatóinak írásait. Az évforduló jó alkalom a visszaemlékezésre, s ezek közül az évek közül a kezdeteket, úgy gondoljuk, leghitelesebben éppen maga az ünnepelt idézheti fel. Fogadják szeretettel az alábbi tárcáját (- A szerk.) Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ókori Róma, ahol az antik irodalom óriása, Marcus Tullius Cicero élt és alkotott. A híres szónok és politikus álmában sem gondolta volna, hogy évszázadokkal később, 1465- ben egy Peter Schöffer nevű nyomdász a saját maga által öntött és metszett betűkkel kiadja a beszédeit. Innen eredeztethető - bár ez vitatható - az európai tipográfiában használt nyomdai mértékegység elnevezése: a ciceró. Ebből fakadóan a főként az újságokban alkalmazott - kezdetekben ólomból szedett sorokból álló - hasáb szélessége kilenc és fél ciceró méretű lett. Amikor az alábbi történet elkezdődött, még halvány fogalmam sem volt a nyomdai mértékegységekről, miután akkoriban a káli művelődési házban és könyvtárban serénykedtem Gaál Sándor igazgató keze alatt. Egyik nap a tanácsházára hívtak bennünket, ahol a faluvezető, Molnár Gyula a szőnyeg szélére állított bennünket. A kis növésű, rendkívül energikus tanácselnök egy Népújságot lobogtatva kifejtette: tűrhetetlen, hogy a megye más, kisebb-nagyobb települései szinte naponta szerepelnek benne, Kálról meg hosszú heteken keresztül egy sor sincs...- Ti úgysem csináltok semmit, tessék nekem tudósítani a faluról - harsogta, s kirakta a szűrünket.- Tudod, fiam, én most nősültem, nekem az aszszony mellett a helyem, tehát te fogod csinálni - dobta tovább a labdát a főnököm, így küldtem hát be az első kezdetleges írásaimat az egri szerkesztőségbe, ahol a levelezési rovat vezetője, Deák Rózsi vett a szárnyai alá. Végtelen segítőkészséggel faragott belőlem helyi, majd Tárná menti tudósítót. S ő lett az egyik támogatóm, amikor a lap két munkatársa a fővárosba távozott, s ennek kapcsán felvetődött az utánpótlás kérdése.- Mondja, fiatalember, szereti maga a Népújságot? Netán jár is magának a lap? - szegezte nekem a kérdést a harmadik vagy negyedik ismerkedő beszélgetéskor a helyettes főszerkesztő, Gyurkó Géza.- Igen, naponta olvasom, s előfizetője is vagyok.- Ezt örömmel hallom, ugyanis ez a lap lesz a kenyéradó gazdája - adta tudtomra, hogy felvettek a szerkesztőségbe. Akkor szombat volt, 1970. augusztus 15., határtalan boldogságom napja. Az azt követő hetek, hónapok már nem voltak ilyen felhőtlenek. Furán hangzik, de meg kellett tanulnom a lap nevében bemutatkozni, telefonálni, az alkalomhoz illően öltözködni, mert farmernadrágban nem illett egy vezérigazgatóhoz, fehér ingben és nyakkendőben a fiatalok közé menni. És nem beszélve az első cikkek sokszoros átdolgozásáról, hogy végül „nyomdaérettek”, vagyis közölhetőek legyenek. Apropó, nyomda. Egyik nap akkori rovatvezetőm, Márkusz László azt mondta, hogy menjek át a nyomdába, mert a szerkesztőnek sürgősen kellene néhány ciceró. Keresse Ács Ferit, mondta, ő már tud róla. Úgy is volt, mert a jó öreg nyomdász már várt rám, s egy jókora, tömött papírzsákra mutatott.- Ez lenne az... Ugyancsak vékony fickó voltam annak idején, nem születtem teherhordónak, keserves kínok között cipeltem hát át a küldeményt a Bródy Sándor utcából az akkor a mai Barkóczy utcában lévő redakcióba. Márkusz kolléga belenézett a zsákba, s kegyetlen szentségelésbe kezdett, hogy már Ács Feriben sem lehet megbízni. Kilenc és fél cicerós készletről volt szó, háborgott, ez meg nem az. Vigye vissza és cseréltesse ki vele, utasított. Nem volt mit tenni, mindenkinek megvan a maga keresztje, újból nekiveselkedtem hát az útnak. Mire átértem, rovatvezetőm is ott állt a vigyorgó nyomdászok között, akik az öltözői lemezszekrényből elővettek egy üveg pálinkát, s azt mondták, ilyen beavatás mindenkinek kijár. Kinek a kanyarfúró, kinek a reszelőzsír, nekem az a csekély ötven kilót nyomó ólomsor... így lettem slapaj, vagyis - ahogy két koccintás között mondták - firkászipari tanuló. Ennek ötven éve. Szokták mondani, a jó pap holtig tanul, érvényes ez az igényes újságíróra is. Ez nálam ma is így van, mert ha most belenézhetnék a képzeletbeli bizonyítványomba, értékelésként feltehetően az állna benne, hogy - tehetséges kezdő... Az a bizonyos cicerótömb, természetesen ólomból Hirdessen a Heves Megyei Hírlapban otthonról' kényelmesen! ■Ilii HEOLHU Részé az eleiünknek! MmQKOSSGIMflf jKOJvIlfGil és gyászhinletés feladás • gyorsan • egyszerűen • online. X ar W