Heves Megyei Hírlap, 2020. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)
2020-08-15 / 191. szám
5 h.W<9 vers Albert Zsolt Hajnali front Reggelre az ég függő piramisokat épít az utcák fölé. A hajnal sivataggá válik, fordítva kel a nap és előbb tetőt húz, majd mély alapot ás. Költők állnak az erkélyen figyelve, mikor föléjük érkezik a front, fejfájás megint. Egy felhő vörösborral gyógyít, lehajol, káoszt tölt a papírra remegő kezeik alá. Haragvó idő A földön kifordult örökzöldek fekszenek, mellettük vihar, pajzzsal halad dél felé. Két találatot szán minden kiásott szívbe, egyet születésre, egyet az elköltözésre. Kardot hord, nehéz szárnyat bont a szél, az utazó eltéved és szemére nem lepel borul, csak egyetlen kőből metszett terv amit követ s vakon hiszi mint ajég. Ha égre emeli egy domb és elindul felé, homlokára kamasz felhő tenyerei. Az út szélén összegyűjtött illatok nyomán eltalál oda, hol halott lelkek reggele köszön minden bogáncs és kórótestűnek. Szemükbe néz, tetteikből koszorút fon, vagy vétkeikért vaskos hajókötelet szorít az elmúlhatatlan béklyó, a haragvó idő. Hanghorizont Madarak hanghálója feszül pirkadatkor, alatta a házak mezítláb nyújtózkodnak. A hajnal hideg tejet önt és lábtörlőkön ülve vár, majd miután beengedik, az ágy fölé ugrik és a fürdőszobai tükörre. A hatos út átenged minden dallamot, zöldre vált az összes sávban, könnyen megadja magát. Kávénesz és motorzaj, porból lettünk, csörrenő kanalakká válunk egy műanyag csepegtetőtálcán. Egyetlen reggel sem marad észrevétlen, amint a hangok, úgy mi is jelen vagyunk a hétvégi ébredés szerves szimfóniájában. Kint vadkörtefák készülnek a virágzásra, háromra csendrügyet bont a vidék. Ferenczy Károly: Madárdal (olaj, vászon, 108 » 77,5 cm, 1893, Magyar Nemzeti Galéria) 020. augusztus Irlanda Kristóf Béka Láttam, ahogy az óvodatársam kettétép egy varangyot. Lógtak a belei, spriccelt mindenre a vér, ő közben brekegve, hangosan felkacagott. Azt mondják, a gyerekek olyanok, akár az angyalok, esténként azt remélem, hogy ez nincs így, vagy, ha így is volt, azóta megváltozott. A béka gőzölgő teste reggelre a saját vérében hűlt ki, nagyapának volt igaza: ahpva az ördög keze nem ér el, oda a gyerekeket küldi. Visszatérés Az iskolában hallottam, hogy testünk legrejtettebb járataiban, valahol a bőr, rostok és izmok alatt van egy részünk, ami szemmel nem látható, azt mondták ez a lélek, és hogy ez állandó, halálunkkor kiszakad belőlünk, másik testet keres magának, mert ilyen a lélek. Állítólag kóválygok a semmiben majd, később visszatérek. Ennyi elegendő is volt ahhoz, hogy jöjjenek a rémek. Megszámlálhatatlan szörny járta be akkor azt az éjjelt, kopogtatás nélkül bejöhettek, vízzel sem tudtam kínálni őket, rám vicsorította fogát az örök visszatérés gondolata. Forgolódva, láztól forrongva izzadtam rá magam a holnapra. Még másnap sem értettem egészen, hogy mi célt szolgál akkor egy-egy testrészem, és mi az, ami a reinkarnációba még belefér. Következő életemben lehetek tériszonyos szirtisas, hajléktalan éticsiga, saját mérgétől kihaló kígyó, sötéttől rettegő denevér? Papa nyugtatni akart, azt mondta, ne aggódjak, mire odajutok, nem lesz itt egy élő állat sem már, amibe lelkestül belebújhatok. Megesszük a szarvasokat, minden őz szélvédőn szárad, az oroszlánok egymást falják, kacagás őrzi a hiénákat. Nevetett, én elszomorodtam, vígasztalt, próbálta, belém fonta hálóival a félelmet, mint védtelen legyet a pók lába. Elölről kellett kezdenem mindent, megtanulni rémeket kergetni, mert visszatértemkor, egyedül ember nem akartam volna újra lenni.'0 így megy ez Iványi-Grünwald Béla: A Hadúr kardja Forrás: dka.oszk.hu (olaj, vászon, 161 * 150 cm, 1890, Magyar Nemzeti Galéria) Tanulás Volt egy hatalmas orgonabokrunk, gyerekként gyakran odabújtunk kihallgatni a felnőttek szitkozódását, ellesni tőlük gesztusaikat. Undorodtunk a cigaretta füstjétől, a káromkodásokon elkopott a fülünk, csúfolódni kezdtünk rajtuk, aztán lassan mi is eltanultuk. Később, mikor már titkolni nem kellett, cigarettára gyújtottunk, grimaszoltunk és nem hallottuk a káromkodásoktól, ahogy mögöttünk valaki előjön az orgonabokorból. Elhitted, hogy így kell lennie, hogy idővel a vágy hűlt helye fűti a testet, hevíti az üresen kongó csöveket. Sosem mondtad, hogy nem a kor, hanem a teher körmöl ráncot az arcra és hogy a tehetetlenségi erő az egyetlen, ami maradásra bíija az embert, elfojtottál magadban mindent, ami kisimíthatta volna redőid, vártad, hogy visznek valamerre és közben nem vitted semmire, és én még mindig nem értem, hogy hihettél benne ennyire, hogy ennek így, pontosan így kellett lennie. Kertkapu A konyhaablakból ráláttunk a szemközti házra. A reggel hangjait elnyomta a szomszédok dulakodása. Minden alkalommal néztük, hogy öli egymást félj és feleség, s hogy rohan a báty a kisebb gyerekért. Egyik este az apa fából épített egy díszes kertkaput, szelídsége akkor volt éber, mikor a család már elaludt. Órákon át fúrt, faragott, amint kész lett, odébb állt, egy olyan kocsmában töltötte el az egész éjszakát, minek naponta cserélték ajtaját, gyakorta szökött át, lassan a hétköznapokba ivódott, megszokássá vált. A pirkadat bíborba borította a fény itatta eget, ahogy a pultról a nap, lassan felgémberedett. Az első sávokat követve, szédelegve hazavánszorgott, esni kezdett, arcát felszegezte, az ég lilája rácsorgott. Megállt a gyönyörű kapunál, bámulta egy darabig, biztosan helyére képzelt a családjából valakit. Szidalmazni kezdte, majd felkapott egy fejszét, ahogy összetákolta, olyan gondossággal verte szét. Ahogy a teremtés, úgy a pusztítás ösztöne is eltanult minden este épített egy újabb, kimunkáltabb kertkaput. Láttam, ahogy ütésenként az őrülettel tekintete megtelik, ilyen minden napunk: éjjelre összeáll, leomlik reggelig. IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET I
