Heves Megyei Hírlap, 2020. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)

2020-08-08 / 185. szám

ó lira ni1 helyőrség Vóloaatas a Karantenek palvazat díjazott muveibo PIKNIK Gerencsér Anna Gulácsy Lajos: Olasz külváros (olaj, vászon, Forrás: Wikimedia Commons 34 « 37,5 cm, magángyűjtemény) Rhonda születésnapján strandolni mentünk. Azt mondta, már évek óta nem volt strandon, és nem akarja az egész életét úgy leélni, hogy le kelljen mondania erröl a szórakozásról, még akkor sem, ha a strandok már nem ugyanazok, mint régen. Semmi baj, mondtam erre én, végül is semmi nem ugyan­az, mint régen, de hát ilyen az élet és a többi, és természetesen elme­hetünk strandolni, ha Rhonda erre vágyik. Először a plázsra akartunk menni, ahová régen jártunk, de lementem három nappal Rhonda születésnapja előtt, csak hogy meg­nézzem magamnak a helyet, és ki­derült, hogy valami medúzafélesé­geket sodortak partra a hullámok, amik nyálkás, csillogó testükkel beborították az egész partszakaszt. A homokot ellepték a rángatózó csápok és a könyörtelen fényben kétségbeesetten forgó szemek, a rothadás szaga pedig olyan erős volt, hogy kénytelen voltam levenni az ingem, és az arcom elé tekerni, hogy lélegezni tudjak. Rhonda elég­gé letört, amikor beszámoltam neki a helyzetről, de aztán azt mondta, talán jobb is, mert igazán bántaná, ha így kellene látnia a régi kedvenc helyünket, és be kellett ismernem, hogy valamilyen szinten igaza van. A medúzafélék miatt sokkal észa­kabbra mentünk, ki a város szélé­hez, ahol a part meredek, és csak az utolsó pár méteren enyhül lejtővé, mely aztán befut a hullámok alá. A dombokat szemét borította, ami­ről azt hittem, a tenger vetette ki, ahogy a medúzaféléket is, aztán, mikor észrevettem egy elhagyatott munkagépet, gyanakodni kezdtem, hogy itt lehetett régen a szemétte­lep. A szag mindenesetre sokkal kellemesebb volt, mint a plázson, és jobb helyet valószínűleg úgysem találtunk volna. Nem egyedül mentünk: Rhonda azt mondta, a strandolás társasá­got is jelent, úgyhogy okvetlenül meg kell hívnunk valakit. Sok jelölt persze nem volt, de Rhonda emiatt sem panaszkodott: meghívtuk az öreg Gardener professzort, aki a múzeumban lakik, meg a kislányt, Shellyt, a tőlünk kétutcányira lévő játékboltos házból. Shelly egész úton a szüleiről be­szélt. Azt állította, az apja taxisofőr volt, az anyja pedig táncosnő, ami akár igaz is lehetett, de arról is meg volt győződve, hogy egy nap visz­­szajönnek érte, ami viszont nem volt túl valószínű. Lassan porosz­­káltunk végig az üres úton, az asz­faltról visszaverődő napfény máris fülledt, izzadós hőségbe burkolt minket, Shelly fecsegett, mi meg néha összenéztünk a feje fölött, de nem mondtunk semmit. A parton Shelly végre megfeled­kezett a szüleiről, és míg mi lete­rítettük a fürdőlepedőket, fel-alá rohangált, folyvást lehajolva, mikor egy-egy érdekesebb holmit talált. Rhonda levetkőzött, hogy napoz­zon, én pedig vastagon bekentem naptejjel, és kénytelen-kelletlen megállapítottam, hogy az utóbbi két évben határozottan meghízott: még a tetoválás is megnyúlt a vál­lán, a, szürke gombafelhő, amit tizenévesen varratott magára a szülei bosszantása végett, és amit igazán szégyellt, valamiért azon­ban mégsem szedetett le. Most per­sze már késő volt, és az éles fényben a tetoválás gyerekesnek, ostobának és céltalannak tűnt, mintha csak egy koszfolt maradt volna Rhonda puha vállán. A vízbe egyikünknek sem aka­­ródzott bemennie, úgyhogy soká­ig csak ültünk és beszélgettünk. Gardener professzor elmondta, hogy a múzeum keleti szárnyában beszakadt a tető, és szerette volna aládúcolni, de a feladat meghaladta az erejét. Megígértem, hogy holnap átugrom, és meglátjuk, mire me­gyünk ketten, esetleg hárman, ha Rhondát is számoljuk, bár ő sosem volt oda a fizikai munkáért. Ezután Rhonda mesélte el, hogy a múltkor, mikor a parkban sétáltunk, látott egy kétfejű kígyót, a hátán végigfu­tó barna rombuszmintával, és egy darabig azon elmélkedtünk, vajon most már lesznek-e kígyók a város­ban, és ha igen, megpróbálnak-e majd bejutni a házakba. Shellyt is figyelmeztetni kell, mondtam én, de Shelly már jóval odébb bóklá­szott, és éppen egy régi dísztár­csának tűnő valamit emelt a ma­gasba, úgyhogy ezt elhalasztottuk későbbre. Hadd játsszon a gyerek, tette hozzá Rhonda, elfeledve, hogy Shellynek egy egész játékboltja van otthon. A professzor felvetette, hogy ha­raphatnánk valamit, én pedig elő­vettem a piknikkosárból a chipset, a szendvicseket és az utolsó kó­lánkat, amit erre az ünnepi napra tartogattam. Szedtem néhány ba­rackot is a parkban, vagy legalább­is néhány vörös gyümölcsöt, amik barackra emlékeztettek, és az ízük is egész tűrhető volt, a professzor rögtön kért is egyet, a kólát azon­ban elhárította, mondván, nem él vele. Nem is bántam, mert ez volt az utolsó: abban a nyolc boltban, ahová jártam, már egyetlen palack sem akadt. Ennek kapcsán beszélgetni kezd­tünk arról, hogy talán messzebbre is megpróbálhatnánk boltot keresni, bár Rhonda aggódott, hogy mit fog szólni a kisfőnök. Megnyugtattam, hogy nem fogja érdekelni a dolog: a mi kisfőnökünk a barátnőjével együtt lakott egy drága, tengerparti hotel lakosztályában, és nem sokat szívózott velünk. Amikor először megjelent, úgy festett, mint egy régi zombis film szereplője: bőr­dzseki, katonai hátizsák és bakancs, géppisztoly az oldalán, szögesdrót­tal körbetekert baseballütő. Ez az én területem, közölte, és a hangján hallatszott, hogy egy macsó színészt próbál utánozni, és az enyémek a nők, a drogok és a cigik, és enyém az összes pia, mi pedig csak bólo­gattunk, Rhonda kicsit aggodal­masan, én közönyösen. A kisfőnök megnézte Rhondát, de láthatóan nem érintett meg benne semmit - már akkor is volt rajta vagy tíz kiló fölösleg, meg hát a kisfőnök fiatal volt, Rhonda az anyja lehetett volna - aztán megnézett engem - valójá­ban lenézett rám, mert másfél fejjel magasodott fólém - és unottan vál­lat vont. Lúzerek, mondta, és elcap­­latott, a nője pedig felvetett fejjel követte. Azóta nyugalom volt, bár nem hiszem, hogy a többi kisfőnök megriadt volna a miénktől, csupán épp elég messze voltak ahhoz, hogy ne érdekelje őket a mi területünk. Néha persze találkoztunk mások­kal is, nem voltunk teljesen egyedül a városban. Volt még egy félbolond fekete pasas, aki esténként kint ült a tengerparton és gitározott, mi­közben a nap lila és vörös füstbe burkolózva lebukott a horizont alá, meg két nő, akik együtt éltek, és kóbor macskákat gyűjtöttek. A kis­­főnöknek is volt társasága, két hu­szonéves kölyök és egy hasonszőrű nő, akik mindig együtt jártak, kez­detben bőrcuccokban, fegyveresen, mintha folyton támadást várnának valahonnan, mostanában lazáb­ban, inkább unatkozva. Néha hal­lottuk a fegyverropogást, mikor célba lőttek valamire, rendszerint üres üvegekre és üres házak abla­kaira, vagy a hámló plakátok halott arcaira. Valójában teljesen ártal­matlanok voltak: kölykök, akik sze­rettek volna felnőtteket játszani, de nem voltak biztosak benne, hogyan kell. Egyszer-egyszer átutazók is el­vetődtek a városba, híreket hoztak, de hamar tovább is álltak: úgy tűnt, mindenhol ugyanaz a helyzet, mint nálunk, és bár mindannyian vala­mi mást kerestek, olyasvalakivel sosem találkoztunk, aki megtalálta volna azt a valami mást. Shelly visszatért, és rávetette ma­gát a kólára, Rhonda pedig úgy dön­tött, megpróbálkozik a vízzel. Egy alumínium széklábat vitt magával, hogy elhessegethessen bármit, ami a közelébe találna úszni, és csend­ben figyeltük a professzorral, ahogy párszor belebökött vele a vízbe, mi­előtt óvatosan belemártotta volna strandpapucsos lábát. Figyeltük, ahogy lassan beljebb merészkedett, nyakig merült és esetlenül tempó­zott, még mindig a széklábat szoron­gatva. Negyed óra múlva a meztelen hurkáira tapadó olajos foltokkal, de elégedetten jött vissza, és szuszogva törölte magát szárazra, miközben Shelly csodálkozva bámulta - ahogy később elmondta, azt figyelte, nem csípte-e meg Rhondát alattomban valami medúzaféle. Miután Rhonda leült, elővettem egy darab mirelit gyümölcstor­tát, amit az egyik boltban talál­tam néhány héttel ezelőtt, és az­óta rejtegettem előle. Gyertyám nem volt, de elénekeltük a „Happy Birthday”-t, és megígértem Rhon­­dának, hogy holnap elmehetünk a Swarovski-boltig, ami eddig min­dig túl távolinak tűnt, és elhozhat­juk neki az összes ékszert. Késő délután volt, mire min­dent megettünk, és lassan sze­­delődzködni kezdtünk. Shelly be­gyűjtött egy furcsán deformált kék üveget és egy darab mintás csem­pét, Rhonda orrán és vállán pedig kezdett látszani, hogy a naptej elle­nére megkapta a nap. Visszafelé Rhonda és Shelly ment elöl, vidáman csevegve, Gardener professzorral pedig kissé lemarad­va követtük őket. Arról beszélget­tünk, meddig tartanak még ki vajon a készletek - ha a boltok kiürülnek, még mindig rengeteg mindent ta­lálhatunk a magánlakásokban. Per­sze az is lehet, hogy mielőtt minden elfogyna, történik valami. Valaki valahol majd csak megoldja a prob­lémát, mondtam a professzornak, nekünk nem kell majd semmit ten­ni, csak addig legyünk el valahogy. Csak miután hazaértem, jutott eszembe, hogy ugyanezt mondogat­tuk, mikor az első probléma megje­lent, és az emberek fogyni kezdtek, hogy öt év alatt majdnem mindenki eltűnjön. De mit tehettünk volna? Kisemberek vagyunk, nem szuper­hősök vagy megváltók. Most épp elég, hogy túlélünk és várunk. Valaki meg fogja oldani a problé­mát. Biztos vagyok benne. Gulácsy Lajos: Transcience (olaj, vászon, 1912, magántulajdonban) LAPSZAMUNK SZERZŐI Ágoston Szász Katalin (1996) szerkesztő, kulturális újságíró Bencsik Gábor (1954) író, újságíró, történész, könyvkiadó Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Farkas Wellmann Endre (1975) József Attila-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő Gerencsér Anna (1994) író Győry Domonkos (1967) író, könyvtáros Kántor Mihály (1974) szakíró Nyári László (1977) költő Pelyvás Gergő (2001) író Sz. Kárpáthy Kata (1999) író, újságíró, pedagógus Szilágyi Diána (1982) író, újságíró Tóth Erzsébet (1951) Magyarország Babérkoszorúja díjas költő IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2020. augusztus

Next

/
Oldalképek
Tartalom