Heves Megyei Hírlap, 2020. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)

2020-08-08 / 185. szám

irinnii helyőrség novella LAVOTTA BOLYONGÁSAI - A KONCERT Bencsik Gábor Forrás: Wikimedia Commons „Ily különös talentomát tsudálván az ottan megjelent leg híresebb musikusok: egyikőjükfelálla, megveregette a’Lavotta vállát, s ezt mondta nékiefülbe súgva: »az úrban felette kár az, hogy magyar«”. Bernátfalvi Bernát Mihály: A hí­res virtuosus s dilettant Lavotta János életének leírása, Tisza-fü­­red 1818, kézirat Ült Lavotta János 1784 egy késő­tavaszi délutánján a kastély tágas várószobájában, mindjárt az ablak mellett, kibámult a parkra, arra várt, hogy behívják a nagy sza­lonba, a fényes társaság elé mu­zsikálni. Külön erre az alkalomra csináltatott, aranyhímzéses kabát volt rajta, bal kezében a térdére tá­masztott hegedű, jobbjában a vonó, készen rá, hogy bármelyik pillanat­ban induljon játszani. Mikor a libé­­riás inas bevezette ide a várószobá­ba, még izgult, hevesen dobogott a szíve, mégiscsak egy herceg előtt kell játszani, azért az nagy dolog. De túl sokáig tartott a várakozás, már egyáltalán nem izgult, inkább unatkozott. Arrébb osztrák muzsikusok ül­tek, szintén hívásra várva, kezük­ben a hangszerük, halkan beszél­gettek egymással, néha Lavottára pillantottak, de nem szóltak hozzá. Lavotta értett, beszélt is németül, de nem szerette ezt a nyelvet, nem is figyelt oda. Húsz évének magabiz­tosságával nézte le ezeket az öreg, parókás udvari muzsikusokat, akik viszont a sokat látott szakmabeliek kíváncsiságával várták, mit tud ez a magyar ifjú, akinek már egészen komoly híre kelt Bécsben. A szalonba vezető hatalmas, két­­szárnyas ajtó még mindig csukva volt, népes társaság beszélgetésé­nek zaja szűrődött át, felcsattanó nevetés, zongorafutamok, taps, megint beszélgetés. Egy másik ajtón libériás inas lépett be a vá­rószobába, a zenészek várakozva fordultak felé, de az inas rájuk sem pillantva a szalonba sietett. Ahogy kinyitotta a szalon ajtaját, egy pil­lanatra felerősödött a benti zaj, aztán megint visszahalkult, ahogy az inas becsukta az ajtót maga mö­gött. Vártak tovább. Az osztrák hege­dűsök halkan hangolni kezdtek.- Maga nem hangol? - kérdezte az egyikük Lavottát.- Majd bent. Nem szoktam előre.- Inkább itt kellene.- Majd bent. Többet nem szóltak hozzá. Lavotta nézte, ahogy lent a park virágágyásaiban kertészek dolgoz­nak. Bosszantotta, hogy ennyit vá­ratják. Váratlanul kitárult a szalon mindkét ajtaja, a várószobába szinte beáradt a szalonbéli zajos jókedv. Pompás öltözékű, magas, sovány úr lépett be.- Uraim, önök következnek. A zenészek felálltak, meghajol­tak, indultak a szalon felé. Lavotta is fölállt. A magas úr őfelé fordult.- Á, szóval ön az, fiatalember. A híre ön előtt jár. Hogy is hívják?- Lavotta János.- Igen, persze. No hát jöjjön, kedves Lavotta, kíváncsian várjuk.- És én kit tisztelhetek az úrban? - kérdezte Lavotta.- Hát ez pompás! - kiáltott fel meglepetten az úr. - Ez igazán pompás! Hallják? - fordult a sza­lonban várakozók felé. - Lavotta úr megkérdezte, ki vagyok. Nos hát a házigazda volnék, kedves Lavot­ta, Koburg herceg, ők pedig - szé­les mozdulattal körbemutatott - a vendégeim, ha megengedi, eltekin­tenék az egyenkénti bemutatástól. Önt meghallgatni jöttünk itt ma össze. Ugye játszik nekünk, kedves Lavotta? A herceg választ sem várva há­tat fordított, a vendégeihez lépett. Lavotta nem tudta eldönteni, hogy a herceg gúnyolódott-e, vagy ko­molyan beszélt. Az egyik osztrák hegedűs megfogta a könyökét, a zenészek számára odakészített szé­kekhez vezette, leültette. A többi zenészek is letelepedtek, mindenki kinyitotta a maga kottáját az előtte álló állványon. Lavotta nem hozott kottát, fejből készült játszani. A társaság helyet foglalt a félkör­ben elrendezett székeken. Az első hegedűs felállt, meghajolt, és be­jelentette, hogy először Mozart egy vonósnégyesét adják elő, aztán az ifjú magyar virtuóz következik.- Mozartot nem játszik? - kér­dezte a félkör közepén ülő herceg Lavottát.- Bocsásson meg, kegyelmes uram - állt fel ismét az első he­gedűs -, de erre nem készültünk. Nem próbáltunk.- Á, értem. Kár. Nos tessék akkor.- Én játszanék - szólalt meg Lavotta.- Hogyan? - kérdezte a herceg. - Próba nélkül?- Tessék nekem kottát adni.- Tud kottából játszani? Lavotta indulatosan nézett a her­cegre, előre dőlt, mint aki föl akar állni. Látszott rajta, hogy lenyeli, amit mondani akart.- Tessék nekem kottát adni - mondta végül. A vendégek összesúgtak.- Adják oda neki a második he­gedűt - mondta a herceg. - Üljön be, Lavotta. Játsszék. Az osztrák hegedűs átadta a he­lyét. Lavotta kinyitotta a kottát, látszott, ahogy fut a szeme a soro­kon. Befejezte, fölnézett.- Kezdhetjük. Az első hegedűs a fejével intett, megszólalt a zene. Lavotta játék közben meredten nézte a kottát, kapkodva lapozott. A három oszt­rák muzsikus rá figyelve játszotta a maga szólamát. A zene az elején kissé nyersen szólt, aztán szépen kibomlott, a négy muzsikus a má­sodik felére egymásra hangolódott. A darab véget ért, csönd lett, minden arc a herceg felé fordult. A herceg várt, aztán halkan, lassan hármat tapsolt.- Jól 'van, Lavotta. Viselkedni nem tud, de hegedülni tud. Tá­vozhat, a pénzét majd megkapja az inastól. Barátaim, most szüne­tet tartunk, kérem fáradjanak át a frissítőkhöz. A vendégek székeket tologatva, hangosan beszélgetve kivonultak. A zenészek is felálltak, indultak vissza a várószobába, csak Lavotta maradt a helyén ülve. A második hegedűs, akinek a szólamát átvette, odalépett hozzá. Vágó Pál: Lavotta János portréja (1890-es évek)- Jöjjön, mi ott kapunk enni a vá­róban. - Elgondolkodott. - Az a baj magával, fiam, hogy magyar. A ma­gyarok reménytelenek. Kár, hogy így nem lesz magából semmi. Pedig akár jó muzsikus is lehetett volna.- Miről beszél? - állt föl Lavot­ta. - Én már most jobb muzsikus vagyok, mint maga. Köszönés nélkül hagyta el a pa­lotát. A legszívesebben a bokorba hajította volna a tiszteletdíjat, amit az inas kimenet a kezébe nyomott. Ő nemesember, egyenrangú akár­kivel! Ezek meg itt szolgának nézik, mint a szakácsot meg a mosónőt. Ezeknek ő nem muzsikál többet, • arra mérget vehetnek. Kedve támadt valami igazán ked­vére valót játszani. Meglátott a kö­zelben egy kocsmát, bement. Leült egy asztalhoz, elővette a hegedűt, játszani kezdett. Lassúval indított, egészen halkan, szinte nem is lehe­tett hallani. Azért a vendégek kezd­tek odafigyelni. Fölállt, gyorsabbra váltott. Egyre többen gyűltek köré. Már egészen belelendült, a szemé­be lógott a haja, teljes hangerővel húzta, úgy szólt, mint talán még soha. Mikor befejezte, és fáradtan, mo­solyogva leengedte a hegedűt, való­ságos tapsvihar tört ki. Az asztalra dobta a pénzt, amit a palotában kapott.- Mindenki a vendégem. Megint tapsoltak.- Magyar az úr? - kérdezte va­laki.- Miből gondolja? - kérdezett vissza mosolyogva Lavotta.- Ahogy játszik, abból. Veszedel­mes fajta maguk, én mondom. Ha így verekednek, ahogy hegedülnek, jobb nem rosszban lenni maguk­kal. Elmosolyodott Lavotta János. Ezek értik az ő muzsikáját. Ezek az ő igazi közönsége. onvv AMIT MAGUNKKAL VIHETÜNK Szilágyi Diána Könnyű nyári olvasmányt keresve vettem le a polcról Hiro Arikawa vékony kötetét. Pusztán a borító keltette fel az érdeklődésemet, hisz a japán író­nőről semmit sem tudtam, lévén ez az első magyarul megjelent mun­kája. A halványkék borítón egy fekete macska ül, háttal nekünk, felette leheletfinom, a japán tusraj­zok stílusát idéző, kecses ágakon madarak hintáznak. A cím bíztató: Az utazó macska krónikája. Csak hát a Guardian ajánlója ne lenne ott a címlapon: „Szívfacsaró.” Ne­­eem-neeem, szívet tépő, zsebken­dőszaggató állattörténethez most nincs kedvem, amúgy sem vagyok egy nagy macskarajongó. Aztán szerencsére beleolvastam a könyv elejébe és rögtön rabul ejtett. A cím ugyanis szó szerint értendő. Nana, a bátor, tapasztalt kóbormacska meséli el gazdára találása (emberhez szegődése) tör­ténetét és kettőjük közös utazását; de valami olyan elképesztően gör­dülékeny, fanyar, laza humorral átszőtt stílusban, ahogy csak a bölcs, sokat látott, utcai macskák beszélnek. Nana elég flegma ugyan, de hát melyik macska nem az - ennek ellenére helyén a szíve. Hamar megérzi: valójában gazdája, az egyedülálló Szatoru az, akinek szüksége van rá és nem fordítva, ezért kegyesen elfogadja tőle a na­ponta felajánlott élelmet, és szép lassan egymáshoz szelídülnek. Aztán egy napon Szatoru útnak indul, és Nana is vele tart. Fantasz­tikus, emlékezetes utazást tesznek Tokióból indulva Japán gyönyörű, vidéki tájain. A szikrázó, mélykék tengert is érintve, széles mezők és méregzöld rizsföldek között vezet az útjuk az ország legmagasabb hegycsúcsáig, a lenyűgöző Fudzsi­­ig. Buja erdők és barackfaültetvé­­nyek közt suhannak az ezüstszín furgonnal, ahol tág síkú legelők és hullámzó dombok váltogatják egy­mást, és a macskával együtt mi is megmámorosodunk a sok szín és illat csodájától. Hófehér törzsű, karcsú nyírfák, tűzvörös berke­nyebogyók élénk füzérei, tök- és krumpliföldek, amíg a szem ellát. Őzek, lovak, frissen hullott hó és szivárvány. De a barangolás nemcsak térben, hanem időben is történik, vissza­felé, a múltba. Felkeresik Szatoru életének legfontosabb szereplő­it; barátokat, régi iskolatársakat. Elég hamar sejthetővé válik, mi végre ez az út, ám az olvasó még­sem fogja bánni, ha a két baráttal tart. Észrevétlenül megismertet­nek minket a vidéki és a városi élettel, ízelítőt kapunk a legendás japán udvariasságból, a temet­kezési szokásokból és a munkát rendkívül komolyan vevő társada­lom pókháló finomságú kapcsolati hálóiból. Nem utolsó sorban pedig sokat megtudunk erről a rendkí­vüli barátságról is. Macskásoknak melegen ajánlott a könyv, de mindenki másnak is élvezetes lehet, aki nem idegen­kedik a kicsit melankolikus, lassú folyású, lírai regényektől, akit ér­dekelnek távoli, egzotikus vidékek és a lélek útjain való vándorlás. Felejthetetlenül szép történet ez, aminek a hangulatát az elolvasása után még jó darabig visszük majd magunkkal. Én legalábbis a dupla szivárványra örökké emlékezni fo­gok, Nana. • iár \ VI.M/I uo/l ftr* I /\z utazó macska krónikája Hiho Aiiikawa Hiro Arikawa: Az utazó macs­ka krónikája, ford.: Márton Lilla, Művelt Nép Könyvkiadó, Bp., 2019. IRODALMI KULTURÁLIS MELLÉKLET 2020. augusztus

Next

/
Oldalképek
Tartalom