Heves Megyei Hírlap, 2020. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
2020-07-18 / 167. szám
szerkesztoseai terepasztal helyőrség A TÖREKENYMINDEN-BIZONYOSSAG Nagy Koppány Zsolt Szüleim és testvérem Erdélyben élnek, sőt a feleségem szülei is, ez pedig már önmagában gyötrelem, és eleve rosszul hat a családi kapcsolatok saját magunk irányába támasztott minőségű ápolására, hiszen míg más akár naponta találkozhat a szűkebb rokonságával és szeretgetheti őket, nekünk igencsak rá kell készülnünk a közel tizenkét órás útra... ami önmagában sem túl kellemes élmény, de két kisgyerekkel néha igencsak megpróbáló tortúra. Az óvoda és iskola, no meg a munkásélet sajátosságai miatt így aztán sajnos nem is utazunk túl gyakran haza („itthonról haza”, hogy a jó öreg áttelepült közhelyre utaljak): évente csupán négyszer-ötször, jellemzően a nyári szünetben és karácsony körül hosszabban, máskor viszont csak villámlátogatás-szerűen - utóbbi esetben többnyire egyedül én. Ez rettenetes, rémes állapot, afféle nemlehet-élmény a szónak Makkai Sándor által leírt jelentése értelmében, de mint afféle megmásíthatatlan tényt, protestáns belenyugvással elfogadtuk és tűijük. (Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy a ritka találkozások ugyancsak felértékelik magukat a találkozásokat: az élmény nem tud megkopni - nincs rá ideje -, úgyszólván végig azonos hőfokon ég, minden pillanata megunhatatlan érték és öröm, a „minden percnek leszakaszd virágát” varázsa és bölcsessége hatja át.) Az idei év mindenkinek és sok szempontból más és rosszabb lett, mint szinte bármi, amit eddig tapasztaltunk, és bár tisztában vagyok vele, hogy nem ez a világ legnagyobb gondja - nekünk és a hazamenésnek is rosszabb lett. Annyira rossz lett, hogy... nincs is. Az év elején azt terveztük ugyanis, hogy majd nyáron megyünk, egész hetekre, ám tavasszal beütött a koronavírus miatt kialakult korlátozások tömege, és a nyár elejéig lehetőségünk sem volt utazgatni. Aztán iskolai, óvodai ballagások (mi szerencsére még nem értük azt a szomorú korszakot, amikor már a bölcsiből is elballagnak azok, akik tudnak járni, de állítólag közeleg az idő tántorgó, seggrecsüccsenős léptekkel, amikor onnan is kis tarisznyával kúsznak felsőbb oktatási intézménybe a babák), utolsó körök megfutása, és végre elérkezett az idő: indulunk. De nem indultunk, mert tétováztunk és totojáztunk; mi van akkor, töprengtünk, ha nem tudunk visszajönni, vagyis vissza tudunk jönni, mert büszke állampolgárai vagyunk e szépen hullámzó hazának, csak éppen be kell majd menni a hatósági vagy hatósági házi karanténba, miközben apucinak gondterhelt fővel és homlokráncolással dolgoznia kell(ene), jőve és menve, feje fővén. Egyszóval nem mentünk, de a lelkünk vágyakozott - mint ahogy lenni szokott a gyarló emberizinkekkel: még jobban kívántuk, hiszen nem (volt) szabad. (Általában normális ügymenet mellett is - amúgy - erre az időszakra esik az első hazaút, jobb években a második.) Érdekes megfigyeléseket tettem tehát a tiltott gyümölcs iránti sóvárgás vonatkozásában, és sűrűn gondolkoztam a gyarlóságok terűéről is, amit mindannyian törékeny vállunkon cipelünk, majd úgy döntöttem (különféle, a tárgyhoz ugyan tartozó, de itt nem részletezendő okokból kifolyólag), hogy egyedül én hazamegyek. Ha egyedül is, de én hazamegyek. Hétfőn megyek, puszi, örülés, családing, pénteken jövök és megyek is tovább dolgozni. Ámde. Amikor ezt a Terepasztalt írom, a menésre szánt hétfő előtti vasárnap este van, pár órával azután, hogy délelőtt tizenegykor bejelentették az újabb korlátozásokat, és az országokat különböző színekkel jelölték. És eme új rendben Románia (érdekes, sosem gondolok rá így, ezzel a szóval, névvel... mindig Erdély, de leginkább simán csak: haza) a színként sem túl kellemes sárga kolórt kapta. Ami azt jelenti, hogy én ugyan elmehetnék Székelyföldre és még vissza is jöhetnék, de mindenképpen kéthétnyi hatósági házi karantén várna rám, és a következő munkáim miatt - mely elég sok belföldi utazást igényel majd - ezt a kétséges luxust nem engedhetem meg magamnak. És most nagyon furcsán érzem magam. Ez az érzés nem nélkülöz nem is kevés transzcendens borzongást... a ráció érveire való, egyetértőn bólogató hallgatás mellett. (Hiszen világos, hogy a baj igen nagy, az intézkedés szükséges volt, a mi javunkat, egészségünket szolgálja.) Mégis borzongás van bennem, mert már-már természetfeletti erőket sejtet, amelyeknek valamiképpen az a számomra még nem világos okokkal bíró célja és hivatása, hogy találkozásomat a szüleimmel és testvéremmel megakadályozza. Sőt továbbmegyek. Van itt - lett itt, ennek a fránya vírusnak köszönhetően - valami törékenyminden-bizonyosság. Igen, ez a pontos (a címet a cikk végére érve adtam). Törékeny minden. Minden, amiről azt hittük, napi rutin, normális életmenet - mind megkérdőjeleződött. Én eddig biztos voltam benne például, hogy 2020-ban semmi nem tud megakadályozni egy olyan alapvető igényem gyakorlásában és beteljesítésében, mint a szüleimmel való találkozás - mert nem akarok én toronyórát láncostól, hanem csak ennyit. És lám, jön egy aprócska, szemmel nem is látható valami, és úgy húzza keresztül minden tervemet és számításomat, hogy (keserű) öröm nézni. Alighanem sok mindenen el kell gondolkodni és újra kell értelmezni számos dolgot - tulajdonképpen mindent, ami eddig biztosnak és bizonyosnak tűnt. Jó mulatság, férfimunka lesz? tarca STRAND A strandon egy férfi arról beszél, hogy házat kellene venni. Átszűrődnek a napsugarak a fa ágai között, ami alatt fekszünk. Liza arca az arcom mellett, haja begyűrődve a vállam és a nyakam közé. Fehér fürdőruha van rajta és az a fajta napszemüveg, amibe ha az ember belenéz, saját magát látja, és zavarba esik. Reklámrepülőgép zúg el felettünk, és ahogy felkönyökölök, az jut eszembe, hogy én ezt mindet már előre tudtam. Lenézek Lizára, ő pedig kislányként néz vissza rám. Azon a délutánon képzeltem el ezt a napot, amikor együtt elbicikliztünk a parkba. Ő fehér ruhában volt, és az anyukája kerékpárját használta, mert egyébként csak az volt neki, amit tízévesen kapott, és rózsaszín szalagok lógtak róla mindenhol. Aznap vett magának egy új könyvet. Liza lázadó volt, mert mindig megengedhette magának, hogy elköltse a zsebpénzét, és mindig regényeket vásárolt belőle. Én becsültem ezért, míg mások képmutatónak tartották. Hanyatt feküdt a fűbe, én a másik oldalról fejemet a feje mellé tettem. Ami neki egyenesen állt, az nekem fejjel lefelé. Ő olvasott, én gondolkodtam. Amikor felkeltem, hogy lenézzek rá, azt kérdezte:- Mi az?- Semmi - mondtam, ő pedig olvasott tovább. Arra gondoltam, hogy ha majd huszonöt évesek leszünk, ugyanígy fogunk feküdni a strandon, fürdőruhában, és ő ugyanilyen szép lesz majd, mint amilyen most. Mindig azt mondta, soha nem fog strandra menni se velem, se senki mással, mert gusztustalannak találja az összes fürdőhelyet. Akkor mégis ezt képzeltem. Visszadőlök a földre, szemembe süt a nap. Liza okos volt, hogy vett fel napszemüveget. Mindig gondolt arra, amire én nem. Hogy a tolltartóra lehet feküdni órán párna helyett és hogy a ribizli nem savanyú, ha egészben nyeled le. Mindent tudott, amit pedig nem, azt megtanulta. Kitűnőre érettségizett, amikor én majdnem megbuktam Szombati Gréta matekból. Felvették az egyetemre, amikor engem nem. A férfi felesége lelkesen helyesel a ház ötletére. Kertet szeretne. A félje tudja. Liza kiskorában kastélyban akart lakni, mint a mesékben a hercegnők.- Hülye vagy - mondtam neki. - Az drága. - Erre megütött. Középiskolában megbeszéltük, hogy az egyetem alatt lakótársak leszünk. Úgy képzeltem, elköltözünk majd messzire; oda, ahol senkit sem ismerünk. Reggelente együtt kávézunk, mint a házaspárok. Aztán tanulunk, lediplomázunk, és együtt maradunk. Liza külföldi egyetemre akart menni.- Az drága - mondtam neki.- Na és? - mondta ő. Mindennap korrepetált, hogy felkészítsen a felvételire, de azt mondta, lehetetlen vagyok, és emiatt haragudott rám. Pedig én mindent megtettem, hogy megértsek valamit a magánóráiból, a vizsgákon mégis csak kapkodtam a fejem. A napszemüveget muszáj volt odaképzelni. Olyan jellemző Lizára ez a hanyag bölcsesség, hogy nem lehet elfeledkezni róla. És az illata is éppen olyan, mint tíz évvel ezelőtt a parkban. Az eperillatú parfüm, amit az általános iskolás ballagására kapott. A haja mint egy aranyszínű felhő. Csak későn jött rá, hogy ha nem fésüli ki, megmaradnak a hullámok, és nem változnak vattapamaccsá. A szépsége bennem mégis a gyerekkori bozonttal maradt meg. Éppen olyan, mint a lány, akibe szérelmes voltam. És akit elképzeltem, hogy velem lesz, amikor felnövünk. Sosem mondtam meg neki. A legjobb barátja voltam óvodás kora óta. Nyolc évig mellettem ült az iskolapadban. Megvédtem a hógolyócsatákban. Mindig abban a csapatban játszottam, amelyikben ő. És sosem mondtam meg neki. De most minden tökéletes. Fekszem Liza mellett, ahogy mindig akartam, ahogy azon a délutánon akartam. Csak ez a házaspár Fürdőzők a Szamos-parton (Kolozsvár, 1918) ne lenne itt. Csak ne beszélgetnének ilyen hangosan, ilyen öntelten. Csak ne lennének ilyen boldogok az együtt elképzelt házuk miatt. Szörnyen fennhordják az orrukat. Irigylem őket, amiért ketten gondolnak a jövőre, nem külön-külön. Irigylem a férfit, amiért az ő felesége eljön vele a strandra, mert nem undorodik a víztől. Liza sosem ment el velem sehová. Nem akarta, hogy megmondjam neki. Ő sosem akart itt feküdni velem a strandon, ez mindig csak az én álmom volt. Ő egyszerűen elment külföldre, és vissza se nézett. Fölegyenesedem, és előveszem a telefonomat. Sokáig kicsöng.- Halló?- Szia! Én vagyok az.- Kicsoda? Összeszorul a torkom. Bemutatkozom.- Nahát, szia! Régen hallottam felőled! Mi újság veled?- Épp a strandon vagyok - mondom habozva. Forrás: Fortepan/Adományozó: Cholnoky Tamás- De jó neked! - örvendezik, mintha csak bájcsevegne. - Mi is voltunk a minap a parton. Tanítottuk Sarah-t úszni.- Azt hittem, te nem szereted a fürdést.- A tenger az egészen más, tudod, gyönyörű tiszta. - Csend. - Hihetetlen, hogy még egyszer sem láttad Sarah-t. Pedig már szalad, és úszni tanul! Tüneményes! Figyelj csak, két hét múlva hazamegyünk egy hónapra. Tudod, a nyári vakáció miatt - nevet. - Feltétlenül fussunk össze valamikor, jó? Benne vagy?- Igen, persze.- Anyáéknál leszünk, majd gyere át, amikor tudsz, jó? Na, de most szaladnom kell! Akkor majd találkozunk! Örülök, hogy beszéltünk! Eltűnik a hang. Visszarakom a telefont a helyére, és szétnézek. A nap arrébb vándorolt, már nem süt át a fa lombján. Mellettem a földön nincs senki. Csak az a házaspár maradt előttem, ahogy a közös jövőjüket tervezgetik. helyőrség Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő. Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers) Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztós, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: helyorseg.szerkesztoseg mgmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 20 20. július t
