Heves Megyei Hírlap, 2020. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

2020-07-18 / 167. szám

szerkesztoseai terepasztal helyőrség A TÖREKENYMINDEN-BIZONYOSSAG Nagy Koppány Zsolt Szüleim és testvérem Erdélyben él­nek, sőt a feleségem szülei is, ez pe­dig már önmagában gyötrelem, és eleve rosszul hat a családi kapcsola­tok saját magunk irányába támasz­tott minőségű ápolására, hiszen míg más akár naponta találkozhat a szűkebb rokonságával és szeretget­­heti őket, nekünk igencsak rá kell készülnünk a közel tizenkét órás útra... ami önmagában sem túl kel­lemes élmény, de két kisgyerekkel néha igencsak megpróbáló tortúra. Az óvoda és iskola, no meg a mun­kásélet sajátosságai miatt így aztán sajnos nem is utazunk túl gyakran haza („itthonról haza”, hogy a jó öreg áttelepült közhelyre utaljak): évente csupán négyszer-ötször, jel­lemzően a nyári szünetben és ka­rácsony körül hosszabban, máskor viszont csak villámlátogatás-szerű­­en - utóbbi esetben többnyire egye­dül én. Ez rettenetes, rémes állapot, afféle nemlehet-élmény a szónak Makkai Sándor által leírt jelentése értelmében, de mint afféle megmá­síthatatlan tényt, protestáns bele­nyugvással elfogadtuk és tűijük. (Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy a ritka találkozások ugyancsak felér­tékelik magukat a találkozásokat: az élmény nem tud megkopni - nincs rá ideje -, úgyszólván végig azonos hőfokon ég, minden pillanata meg­unhatatlan érték és öröm, a „min­den percnek leszakaszd virágát” va­rázsa és bölcsessége hatja át.) Az idei év mindenkinek és sok szem­pontból más és rosszabb lett, mint szinte bármi, amit eddig tapasztal­tunk, és bár tisztában vagyok vele, hogy nem ez a világ legnagyobb gondja - nekünk és a hazamenés­nek is rosszabb lett. Annyira rossz lett, hogy... nincs is. Az év elején azt terveztük ugyan­is, hogy majd nyáron megyünk, egész hetekre, ám tavasszal beütött a koronavírus miatt kialakult kor­látozások tömege, és a nyár elejéig lehetőségünk sem volt utazgatni. Aztán iskolai, óvodai ballagások (mi szerencsére még nem értük azt a szomorú korszakot, amikor már a bölcsiből is elballagnak azok, akik tudnak járni, de állítólag közeleg az idő tántorgó, seggrecsüccsenős léptekkel, amikor onnan is kis ta­risznyával kúsznak felsőbb oktatási intézménybe a babák), utolsó körök megfutása, és végre elérkezett az idő: indulunk. De nem indultunk, mert tétováz­tunk és totojáztunk; mi van akkor, töprengtünk, ha nem tudunk vissza­jönni, vagyis vissza tudunk jönni, mert büszke állampolgárai vagyunk e szépen hullámzó hazának, csak éppen be kell majd menni a ható­sági vagy hatósági házi karanténba, miközben apucinak gondterhelt fő­vel és homlokráncolással dolgoznia kell(ene), jőve és menve, feje fővén. Egyszóval nem mentünk, de a lelkünk vágyakozott - mint ahogy lenni szokott a gyarló emberizin­­kekkel: még jobban kívántuk, hi­szen nem (volt) szabad. (Általában normális ügymenet mellett is - amúgy - erre az időszakra esik az első hazaút, jobb években a máso­dik.) Érdekes megfigyeléseket tet­tem tehát a tiltott gyümölcs iránti sóvárgás vonatkozásában, és sűrűn gondolkoztam a gyarlóságok terűé­ről is, amit mindannyian törékeny vállunkon cipelünk, majd úgy dön­töttem (különféle, a tárgyhoz ugyan tartozó, de itt nem részletezendő okokból kifolyólag), hogy egyedül én hazamegyek. Ha egyedül is, de én hazamegyek. Hétfőn megyek, puszi, örülés, családing, pénteken jövök és megyek is tovább dolgozni. Ámde. Amikor ezt a Terepasztalt írom, a menésre szánt hétfő előtti vasár­nap este van, pár órával azután, hogy délelőtt tizenegykor bejelen­tették az újabb korlátozásokat, és az országokat különböző színekkel jelölték. És eme új rendben Romá­nia (érdekes, sosem gondolok rá így, ezzel a szóval, névvel... mindig Erdély, de leginkább simán csak: haza) a színként sem túl kellemes sárga kolórt kapta. Ami azt jelen­ti, hogy én ugyan elmehetnék Szé­kelyföldre és még vissza is jöhet­nék, de mindenképpen kéthétnyi hatósági házi karantén várna rám, és a következő munkáim miatt - mely elég sok belföldi utazást igé­nyel majd - ezt a kétséges luxust nem engedhetem meg magamnak. És most nagyon furcsán érzem magam. Ez az érzés nem nélkülöz nem is kevés transzcendens borzongást... a ráció érveire való, egyetértőn bólogató hallgatás mellett. (Hi­szen világos, hogy a baj igen nagy, az intézkedés szükséges volt, a mi javunkat, egészségünket szolgál­ja.) Mégis borzongás van bennem, mert már-már természetfeletti erőket sejtet, amelyeknek valami­képpen az a számomra még nem világos okokkal bíró célja és hiva­tása, hogy találkozásomat a szü­leimmel és testvéremmel megaka­dályozza. Sőt továbbmegyek. Van itt - lett itt, ennek a fránya vírusnak köszönhetően - vala­mi törékenyminden-bizonyosság. Igen, ez a pontos (a címet a cikk végére érve adtam). Törékeny min­den. Minden, amiről azt hittük, napi rutin, normális életmenet - mind megkérdőjeleződött. Én ed­dig biztos voltam benne például, hogy 2020-ban semmi nem tud megakadályozni egy olyan alap­vető igényem gyakorlásában és beteljesítésében, mint a szüleim­mel való találkozás - mert nem akarok én toronyórát láncostól, hanem csak ennyit. És lám, jön egy aprócska, szemmel nem is lát­ható valami, és úgy húzza keresz­tül minden tervemet és számítá­somat, hogy (keserű) öröm nézni. Alighanem sok mindenen el kell gondolkodni és újra kell értelmez­ni számos dolgot - tulajdonkép­pen mindent, ami eddig biztosnak és bizonyosnak tűnt. Jó mulatság, férfimunka lesz? tarca STRAND A strandon egy férfi arról beszél, hogy házat kellene venni. Átszűrődnek a napsugarak a fa ágai között, ami alatt fekszünk. Liza arca az arcom mellett, haja begyűrődve a vállam és a nyakam közé. Fehér fürdőruha van raj­ta és az a fajta napszemüveg, amibe ha az ember belenéz, saját magát látja, és zavar­ba esik. Reklámrepülőgép zúg el felettünk, és ahogy felkönyökölök, az jut eszembe, hogy én ezt mindet már előre tudtam. Lenézek Lizára, ő pedig kislányként néz vissza rám. Azon a délutánon képzeltem el ezt a napot, amikor együtt elbicikliztünk a parkba. Ő fehér ruhában volt, és az anyu­kája kerékpárját használta, mert egyébként csak az volt neki, amit tízévesen kapott, és rózsaszín szalagok lógtak róla mindenhol. Aznap vett magának egy új könyvet. Liza lázadó volt, mert mindig megengedhet­te magának, hogy elköltse a zsebpénzét, és mindig regényeket vásárolt belőle. Én becsültem ezért, míg mások képmutató­nak tartották. Hanyatt feküdt a fűbe, én a másik oldalról fejemet a feje mellé tettem. Ami neki egyenesen állt, az nekem fejjel le­felé. Ő olvasott, én gondolkodtam. Amikor felkeltem, hogy lenézzek rá, azt kérdezte:- Mi az?- Semmi - mondtam, ő pedig olvasott tovább. Arra gondoltam, hogy ha majd huszonöt évesek leszünk, ugyanígy fogunk feküdni a strandon, fürdőruhában, és ő ugyanilyen szép lesz majd, mint amilyen most. Mindig azt mondta, soha nem fog strandra menni se velem, se senki mással, mert gusztusta­lannak találja az összes fürdőhelyet. Akkor mégis ezt képzeltem. Visszadőlök a földre, szemembe süt a nap. Liza okos volt, hogy vett fel napszem­üveget. Mindig gondolt arra, amire én nem. Hogy a tolltartóra lehet feküdni órán párna helyett és hogy a ribizli nem savanyú, ha egészben nyeled le. Mindent tudott, amit pedig nem, azt megtanulta. Kitűnőre érett­ségizett, amikor én majdnem megbuktam Szombati Gréta matekból. Felvették az egyetemre, amikor engem nem. A férfi felesége lelkesen helyesel a ház öt­letére. Kertet szeretne. A félje tudja. Liza kiskorában kastélyban akart lakni, mint a mesékben a hercegnők.- Hülye vagy - mondtam neki. - Az drá­ga. - Erre megütött. Középiskolában megbeszéltük, hogy az egyetem alatt lakótársak leszünk. Úgy képzeltem, elköltözünk majd messzire; oda, ahol senkit sem ismerünk. Reggelente együtt kávézunk, mint a házaspárok. Aztán tanulunk, lediplomázunk, és együtt mara­dunk. Liza külföldi egyetemre akart menni.- Az drága - mondtam neki.- Na és? - mondta ő. Mindennap korrepetált, hogy felkészít­sen a felvételire, de azt mondta, lehetetlen vagyok, és emiatt haragudott rám. Pedig én mindent megtettem, hogy megértsek valamit a magánóráiból, a vizsgákon mégis csak kapkodtam a fejem. A napszemüveget muszáj volt odakép­zelni. Olyan jellemző Lizára ez a hanyag bölcsesség, hogy nem lehet elfeledkezni róla. És az illata is éppen olyan, mint tíz évvel ezelőtt a parkban. Az eperillatú par­füm, amit az általános iskolás ballagására kapott. A haja mint egy aranyszínű felhő. Csak későn jött rá, hogy ha nem fésüli ki, megmaradnak a hullámok, és nem változ­nak vattapamaccsá. A szépsége bennem mégis a gyerekkori bozonttal maradt meg. Éppen olyan, mint a lány, akibe szérelmes voltam. És akit elképzeltem, hogy velem lesz, amikor felnövünk. Sosem mondtam meg neki. A legjobb barátja voltam óvodás kora óta. Nyolc évig mellettem ült az iskolapadban. Megvédtem a hógolyócsatákban. Mindig abban a csa­patban játszottam, amelyikben ő. És sosem mondtam meg neki. De most minden tökéletes. Fekszem Liza mellett, ahogy mindig akartam, ahogy azon a délutánon akartam. Csak ez a házaspár Fürdőzők a Szamos-parton (Kolozsvár, 1918) ne lenne itt. Csak ne beszélgetnének ilyen hangosan, ilyen öntelten. Csak ne lennének ilyen boldogok az együtt elképzelt házuk miatt. Szörnyen fennhordják az orrukat. Irigylem őket, amiért ketten gondolnak a jövőre, nem külön-külön. Irigylem a férfit, amiért az ő felesége eljön vele a strandra, mert nem undorodik a víztől. Liza sosem ment el velem sehová. Nem akarta, hogy megmondjam neki. Ő sosem akart itt fe­küdni velem a strandon, ez mindig csak az én álmom volt. Ő egyszerűen elment kül­földre, és vissza se nézett. Fölegyenesedem, és előveszem a telefo­nomat. Sokáig kicsöng.- Halló?- Szia! Én vagyok az.- Kicsoda? Összeszorul a torkom. Bemutatkozom.- Nahát, szia! Régen hallottam felőled! Mi újság veled?- Épp a strandon vagyok - mondom ha­bozva. Forrás: Fortepan/Adományozó: Cholnoky Tamás- De jó neked! - örvendezik, mintha csak bájcsevegne. - Mi is voltunk a minap a parton. Tanítottuk Sarah-t úszni.- Azt hittem, te nem szereted a fürdést.- A tenger az egészen más, tudod, gyö­nyörű tiszta. - Csend. - Hihetetlen, hogy még egyszer sem láttad Sarah-t. Pedig már szalad, és úszni tanul! Tüneményes! Figyelj csak, két hét múlva hazamegyünk egy hó­napra. Tudod, a nyári vakáció miatt - ne­vet. - Feltétlenül fussunk össze valamikor, jó? Benne vagy?- Igen, persze.- Anyáéknál leszünk, majd gyere át, ami­kor tudsz, jó? Na, de most szaladnom kell! Akkor majd találkozunk! Örülök, hogy be­széltünk! Eltűnik a hang. Visszarakom a tele­font a helyére, és szétnézek. A nap arrébb vándorolt, már nem süt át a fa lombján. Mellettem a földön nincs senki. Csak az a házaspár maradt előttem, ahogy a közös jövőjüket tervezgetik. helyőrség Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő. Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers) Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztós, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: helyorseg.szerkesztoseg mgmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 20 20. július t

Next

/
Oldalképek
Tartalom