Heves Megyei Hírlap, 2020. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
2020-07-11 / 161. szám
helyőrség Naav László 95 A forró szél imádata Szél, te véremre támadó forró szél, nőstényoroszlán sóhaja, délövi lárma, te sárgaréz-mellű ragyogás, nekimész a szemnek, táncolsz, a csókod: ragály, ifjúságom zöldfüvü halma örökre tiéd, visszanézve látom: tüzedtől csupa sömör, lázító szél, te vízszintesen húzó sikoly, selyemszalag-fűrész a vállamon, ereimet riszáló, csonthártyáimon játszó vonó, téged micsoda csillag vezényelt énellenem, hogy lázzal elárassz, nyugtalansággal betölts, hogy szemem csak villám-csipkéket lásson, micsoda haragos csillag parancsa hangod, hogy irgalom nincs, és irgalom nem lesz? - de így kell, de így kell nekem, hajói esett babonád mérgén kezdeni életemet! Itt forogsz nyakam körül, kerekülsz uszályosan, cián és arzén dühével világolsz, örökre bezársz, íme, a torkom a tengelyed, te izzó korong, óriás aszály-gallérom, lázálmok-pörgette tál - tele vagy áldozatokkal, letépett kincseimet sejtetve süvítesz körbe, éretlen szerelem, csók vad-ízű fürtjeit hordod, sír benned pirkadatom, ártatlanságom báránya, szűz versem, aranyhajam, pénzt érő tajtékom, édes vétkeim láncolata s középen bolond fejem is, mert neked énekelek örvények örvénye, babiloni fojtó koszorú te forró, te sárga, te cigány szél, - te cigány! Állj le, vagy lassúlj, kincseimet akarom látni! Hályog-bugyorba bekötve háborog boldog korom, szám erejével kibontom, szimatolom idegesen - kölykeit a fáradt állat: bámulom emlékeim. Vérem és szemem emléke, mesebeli fény s gyötretés udvara, ott él a kicsi király, a világ közepén, a meggyfa tetején, s fújja a szél, a szenvedély zöld piros tornyában élő harang - én vagyok az a harang, szerelem s riadalom bongása bennem, nem hallja senki, senki se lát - nézz ide fekete lány! Csak a nyaklánca dobál arcomba rézpénz-napokat, szemeit a búzavirágról nem emeli rám, pedig durmol a vérmes banda, a kolomp-kalapálók, réz-üsttel rémlők álma sugárzik, szakálluk, hajuk a fűben, fekete körmük a fűben, hanyattfekve álmodnak a nők is, kitárva a mellük, ruganyos halom, hol tejben és cukros nyálban csuszkáinak a göndör babák - ó, van-e isten! Nézz ide fekete lány! Csak a sisakos mellei néznek, búzavirág-koszorúba, azúr bilincsbe köti magát, pedig horkol a kordéban ülve a vajda biblia-sötéten, ferdén az ítélet tornya, kifogott szamarai: patkós nyulai méláznak az árpakalász aranyában, de áldassék a mózesi nyakszirt a kordé farán, hordó-feje csüngjön, horkoló száját süsse a nap, ezer fogát cirógassa, fűre leomló haját és boros nyálát lengesse a szél sokáig! Gyere ide, fekete lány! Föláll és fordul felém, kicsi rézkohó-csípeje megfeszül s combja közül mint aranyírás a szentek avatott ajkairól fényes csoda-szalag ível. Ne félj, a szemem lehúnytam. Szép koszorúd van. Szép vagy. S forró akár a szél. Mirigyeim égve-égnek, pengenek érted fogaim, letérdelek érted, káromkodok érted - ó cicomás kárhozat ez a délután, halálfejen tollas kalap! Hallod ezt a lármát? Litániáznak Máriához, banyák s tudatlan szüzek selyemhavu zászló-ligetben. Megizzaszt ez a lárma, a gabonatáblákon át lobogók, zsibogó csengők, rémes harangok jönnek, meghalsz, te gyalázatos, kiált a plébános úr, a kardok óriásira nőnek s dagadozva a magyar királyok rámlovagolnak - ó átkok, megrontjátok álmomat is! Itthagytál, fekete lány. Koszorúd alvó karomon drága kékpikkelyü kígyó, kinyúlva borzong, országút fehér porában vonul a sörényes banda, dalodat bánatomra hullatja a forró szél. Ülve a sárga sáncon kívánlak nyugtalanul, dúdolok érted, magamat kábultra bagózom érted, s mire ujjaim, ajkaim arannyá érnek, megérkezel, ríkató-nevettető móka jön, árva kis feje kopasz, a kévébe kötött haját a lábamhoz ejti vonítva. Ki nyírta meg a tündért? A halál - azs a vén halál, egy talpas kis tükör miatt a halál, - azs a rohadt halál, ebe elfogta, fia lefogta, úgy nyírta meg a halál. Meghalok, ha sírsz, idesüss, ez a báránykafelhő könnyeidet issza, e puszitól hajad lesz hamar, a vénembert pedig fiástul, ebestül kiherélem, besózom, bepaprikázom, ne nyílja meg a tündért soha. Holt hajadat ontom a szélbe, minden szálára jut egy madár, fölviszik a kék levegőbe, ott rebegnek édesdeden s madárfészkek menyországa örvend a te fényes hajadnak. 5 Oroszlánfejű tündér, zengeted vérem szobáit, mikor a város zöld öve sorvadni kezd a hőben, mikor sóhajtva kifakul minden torony, a vityiló kátránypapír-födele pörge levél, s kehes lovak zihálnak begyémántozva legyekkel, a szél idején, mikor a zománc pattog fűbedobált rossz fazekakról, palánkról a léc, a szél és láng idején, mikor egy tévedt sugár is szívendöfi a hegedűt, s parázsló beggyel jajongnak föl-alá szállva a pacsirták: isten jojói, ha már hanyattestem s rínak a tücskök hajamban, s fogaim közt füstölve kigyullad a fűszál, mert váija a tűz a tüzet, s nehogy hiába várja: sárgaszoknyásan fejem fölött átlépsz, te gyönyör, te gyász! A Grand Hotel B-ben a vén pincérnek bevallom: a balcsiki szél, papa, a balcsiki szél, az eszi a vérem, szárítja csontom, de irgalom nincs, nem óv meg tőle se jégszekrény, se északi csillag, íme, a forró levél: ha bátor vagy, várlak újra! - besötétített szobámban üzenete sárgán lángol, zsaroló vízióval harcol a szemem, de hiába: ég a homokbánya fölött a végső zöld korona, kettőnkből rakott máglya, szerelem emészti el, ikonokat elönt a láz, a fákról izzó uszály s Dobrudzsa száz perzsa ménje rohan ordítva hűlni a Fekete-tengerbe - jaj nekem, jaj! A reptéri vámos pisztolycső-szemeinek bevallom: Igen, a rózsát kivittem, de csak üszkét hoztam haza. Megérkeztem, de hová! Katonás kő-emberekhez, kő-fejükbe fúrt lükön át kisüvít a hideg: kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vá- Nem! Nem változom kővé, kő-emberek, jaj, ti kövek, a forró szelet imádom, kiabálok érte sírva, hidegetek ellen, kő-urak, forgatom tüzes késem. A te mosolyod éget, gyere velem Sávos Hajú, majd ráénekeljük a kőre a vér sikolyát, szenvedni nagyon tudok - a sors az idillt megölte, de az iszonyat vizein, s a borotvák élein is átvisz a forró szél, mert magának rég kijelölt. Csoda, hogy elfér ide, albérleti pici szobába, fogaid villáma, táncoló sávos hajad, fullasztó gyönyöröm! Forró vagy, akár a szél! De kővé váltak a kiszemelt násznagyok idő előtt, koszorús-lányaidon csupa mészkő a csipke, esküszünk rózsás blúzban, egyetlen ingben szelíden, kilencszázötvenkettő, a lagzi egy tányér fekete meggy, s Csűri nagysága kredencéről pattogó kenyérhajak. Hányingeresen fehér ingemben vonaglik szád és szemöldököd s aranyharsonák szavára érik a te méhed gyümölcse! Szél, te síromat vigyázó forró szél, te hű ebem - inkább hű ordasom, ki az a csillag, ki ide-ültet fölém, ki küld ide téged, hogy itt se nyugodjak soha? Pedig húsom nincs már, csak a csont, csak az árva csont, csak dús hajam s őrölhetetlen koronám! Szél, te csoda-kisütő szél, te prófécia, súgod - mormolod - süvíted: eljött a föltámadás! Legelőbb te állsz lábra, a nyirkot, a sötét hideget megölöd s a földnek esel, te tüzes, te cigány szél, a dögöt is kikaparod, szél: szilaj angyal, a lelkedet fújod belém, rámrakod koronám, s beűzöl az Édenbe, kardragyogás, föl a zöldfüvü dombra, randevúra a nagy hold alá minden éjszaka hozzá, kit kiszemeltél nekem, hogy minden hajnalban ámuljon el a világ, fekete foltokat látva a domboldalon: odanézzetek, oda, a Szerelem újra odahevert! Nagy András montázsa Nagy László Gitárölő című grafikájával Ajándék Nem igaz, hogy nem lehet bátor édes beszédre szám, ha miattad oly áhitat bársonya súrol hogy sértetten az északi csillag elfordul fejemtől csikorogva - és íme, ha én vagyok én, ha vérem, ha leheletem újra enyém, ágbogas gímként, karácsonyian, megindul hozzád az ének. Ajánlom lármátlan iramát kitárt kapuidnak, ajánlom a káprázatot, mert a havakba lezuhanó nap láz-bábjaival telepillogom ága-bogát - tőrt, se revolvert nem kötök rá, lerontottam régen dühöm címerét, csak jó emlékből koholt cicomát küldök, ajánlom nyaram inait, remek ölelésre a sugallatot, nagyfejü rózsán egy puli haját - ajánlom neked földrengéses arcom egy megmenekült mosolyát. Tálal a Lélek Bukdosva fellegek bandáin át érzem, a szemed ide-lát, lepke kis kezed az ablakot veri belül ne tovább, s a szív már nem menekül, leszédül hozzád és megrészegül, benyitva a jószagú gőzbe torkomra is rátekerőzve szivárvány lobban, búcsú van itt, vagy szüret? Kordéra-való a mese, halomban a kis-lángosok, arany tündérfülek, étel, ital, tálal a Lélek s tölt a pohárba, szakadjon le rosszaságom szárnya, a sötét, szél dobálja hét határon túlra s vele a fekete vért, ravatalon végleg megborzongva égjenek el nevedért! Nagy András montázsa Nagy László Látomás című festményével 2020. július IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
