Heves Megyei Hírlap, 2020. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
2020-05-30 / 126. szám
4 novella AZ UTOLSO GARABONCIÁS Valamikor, midőn a kutyák éjszaka veszettül ugattak divatjamúlta falusi házam körül és hirtelen elhallgattak, mintha megszégyellték volna magukat, azt gondoltam, most megy el a kertek alatt Siska. Ha lakodalomból jövő szánka csörgött el lassacskán az ablakom alatt, amelyen az utasok oly mélyen aludtak, mint megannyi behavazott Nepomukiak, tudtam, hogy Siska vigyáz a kasfarból a lovakra, hogy árokba ne tévedjenek, ugyancsak üldögélt a víg vásárból hazafelé bóbiskolva haladó vásárosok ládái mögött. Ha a nyugalmazott major, a falu másik oldalán jókedvében éjjeli zenét rendelt magának vagy rosszkedvében pisztollyal kilőtte a pipát az őszi ködben ballagó parasztok szájából, azt gondoltam ismét, hogy néhány órával előbb Siska járt erre, aki az őrnagy levelére választ hozott a Dunántúlról attól az asszonyságtól, akibe a régimódi férfiú élete végéig szerelmes volt, miután egyéb dolga nem volt. Ha nyári reggeleken a rigók úgy énekeltek, mint a dombérozók, akik egy új nótáért az éjszaka az ezüstkupakos szipkájukat hagyták Késő Fáninál, bizonyosan tudtam, hogy Siska ment át hajnalban a hídon. A hosszú szőrű fuvaroslovak, amelyek egykedvűen jártak meszszi lengyel városokat és kőoszlopos fogadói udvarokat, mindig felvidámodtak, ha Siska a fülükbe súgott. A Tiszánál a holdvilág elől eresz alá bújt révészlegények felébredtek, ha Siska a maga nyelvén átkiáltott hozzájuk a túlsó partról. Erdélyben, fehérlő országutakon gyors járása elhagyta a borvizes szekereket, a Tátra alatt bekopogtatott magányos kastélyokba és több újságot mondott a házigazdának, amennyit a falusi postás hord, a Bakonyban benyitogatott erdőszéli korcsmákba és az erdőzúgásban a csárdás nagyapjáról beszélt hosszú történetet. Siska vándorlegény volt, talán mindenütt ismerték Magyarországon. Ő maga azt mondta örökös járás-keléséről, hogy egyszer igen fontos levelet bíztak rá, amelyet tíz esztendő óta nem tud kézbesíteni, mert nem találja a címzettet. Néha - amint Siskának kedve diktálta - egy igen nagy úr bízta meg a levéllel a bécsi piacon, amint ott bámészkodott volna a Magyarországról jött komondorokra, a kutyák ugattak és a nagyúr szeme nedvesedett a könynyektől. „Vidd el, fiam ezt a levelet annak az asszonynak, aki a gyermekünket nevelgeti valahol Magyarországon. Nem bánod meg.” Máskor, ha őszi sarat kapart le a csizmájáról, gomolygó kárpáti köd füstölgött száraz makkal díszített kalapja alól, Siska búsan dörzsölgette a kezét a nedves fán bizonytalankodó tűznél. „Sohase adhatom oda a levelet annak, akinek írták. Régen meghalt az már a várakozástól” - dörmögte. De sohase melegedett meg annyira - még akkor sem, ha a major cigányokért küldte és a nagyerejű Siska nemcsak a cimbalmot, nagybőgőt vette a hátára a derékig érő hóban, hanem a muzsikusokat is - hogy megmondta volna: kinekkitől viszia nagy fontosságú levelet. És ilyenformán hervatag férfiak, tavaszamúlt asszonyok, akiknek valamely titok (persze: szerelem) lappangott régen letűnt életében: felrebbentek a sötét zugolyban elgondolkozásukból, ha a korán beköszöntő őszi estéken Siska keresztülhaladt a falun. De megfeledkeztek kialvóban lévő pipájukon szippantani azok a faluvégi uraságok, akik sárga újságpapirossal beragasztott ablakaik mögött mindig fantasztikus örökségeket vártak - hátha éppen erről van szó a Siska levelében? De várták a vándorlót azok az őszi mezőként fakult leányok, akik ritkuló, rövidülő hajukat mind bánatosabban fésülgették a tükör előtt - hátha Csillag Anna üzeni meg a haj növesztés titkát a levélben? Talán halottak is felültek ravatalukon két vagy tíz gyertya között, amikor Siska a faluba érkezett, tán megjött a levél, amelyet életükben hiába vártak? Szívet hidegítő őszökön, hancúrozó kedvű tavaszokon, elnémultan kanyargó országutakon, katzenjammeres ócska fogadók környékén, behorpadt sírhalmú temetők mellett így mendegélt Siska sok esztendőn át. Haja és bajusza megsárgult, megpirult, mint a nagy fák levelei, kalapja megfogyatkozott, mint a félkerék a kerékjártók kapuján, lábai a lőcshöz hasonlítottak, amelybe annyit kapaszkodott, ha elfáradt, de rongyos köpenyege nem nyílott széjjel a titok felett, amelyet rejtegetett. Hazugságokból élő öregek egy Krúdy Gyula pohár bor, vagy néha már csak a temetés kedvéért rokonaiknak légvárakat építettek a Siska-féle levélről, ajtó mellé ültetett vénasszonyok holdas éjjeleken váratlanul megpillantgatták álmukban azokat a piros arcú, nagybajuszú leventéket, akiket fiatalkoruk óta nem láttak, elkártyázott életű, zöldre kopott uraságok kisiettek a kapun, hátha meghalt valaki, kitől örökséget reménylenek? Az örök, kiirthatatlan reménység volt a vándorlegény, haldoklók felsóhajtottak: „Éppen itt volna az ideje, hogy Siska megjöjjön a levéllel!” Siska még egyszer visszatért, amikor már azt hittem, hogy többé sohasem látom. Egy vasúti kocsiban találtam meg, amely vagon azelőtt marhákat szállított, falára krétával vasutasok jelzései közé lelkesen az volt írva: Magyarország. Siska igen nyomorult állapotban feküdt sok más társával együtt a szalmán. Emberek, akik hegyeikből, városaikból menekültek az ellenség elől. Gyermekek, akik tágra nyitott szemmel bámulták a rákosi pályaudvart. Asszonyok, akik hamarosan megtalálták a kutat, ahol vizet meríthetnek, de gyufájuk nem volt, amellyel tüzet gyújthattak volna. A vasúti kocsi tetején hó, amelyet Kárpát vagy a Királyhágó rázott rá szakállából emlékül. Az arcok sötétek, mint a fenyveserdő. Egy Rákóczi Ferenc-fejű öregember, akinek rongyos ködmönét egy jóravaló hajdú sem venné magára, a haldokló Siska fejénél ült és arra biztatta, hogy adná elő a levelet, amelyet rábíztak. Siskát a hideg rázta. Ez az utolsó láz, amelynek fagyossága elől az emberek szívesen menekülnek a sírdomb hóbundája alá. A szeme félig kifordult, mintha olyan meszsziségbe nézne, a múlt időbe, hogy belát a föld alá ismerőseihez. Az öreg földbirtokos csendesen káromkodott:- Mit akarsz a levéllel a másvilágon, Siska? Én talán még hasznát vehetném az örökségnek, amit rádbíztak. Siska a fejét csavarta. A ködmönös öreg duzzogva elhúzódott. Most egy viharvert, korán nekiőszült férfi fogta meg Siska gémberedett kezét.- Te sok földet bejártál, ahol magyarok laknak. Felrepültél a Felvidékre, átkeltél Erdélybe, átszöktél az ellenség láncán. Talán a feleségemtől való az a levél, aki nem tudott elmenekülni az ellenség elől? Siska nemet intett. Fakó asszony bújt elő rongyokban, mint a szegénység képmása.- Ember, légy magadbaszálló. Tán féljem, mindenem, kenyéradóm, életem fele bízta rád a levelet, midőn az ellenség elhurcolta a messzi rabságba? Könyörülj rajtam. Csak azt mondd, hogy él még, és erőm lesz tovább várni. Egy kisfiú és egy kisleány térdepelt a haldokló mellé.- Apánkat, anyánkat láttad tán, vándor? Mi életünk végéig imádkozunk a lelked üdvösségéért, ha hírt mondasz róluk.- A vőlegényem? - sírt közbe egy ifjú szűz. - A fiam? - rebegte egy félig vak asszony. - Elveszett vagyonomról tudsz talán? - reménykedett egy tönkrement kereskedő. - Hová lett a vármegye címere? - dadogta egy őszbeborult fejű, halovány férfiú. Siska felült a szalmán és mind lejjebb ereszkedett a szempillája. A menekültek körülállották a vándorlegényt, akinek rongyos csizmáján tapadt minden magyar országutak sara, ruháján a foltok, mint Magyarország térképén a megyék, kalapja mellett havasi gyopár és ibolya. A haldoklót körülvevő embergyűrűn egy fiatal legény tolongott át. Siska felnyitotta a szemét és örömteljesen intett. A keblére mutatott:- Itt van a menyasszonyod levele - rebegte. - Azt írja, hogy legyen bár ellenség évekig a hegyeken és síkságokon, hűsége meg nem törik: és visszavár szíve minden dobbanásával. Felébred bármily sötét az éjjel, ha lépteket hall az ablaka alatt, megismeri a fehér galamb lehulló tollán a te üzenetedet, meghallja a süvöltő szélben a te messzi sóhajtásodat. Vár. Siska átadván az üzenetet, mint aki dolgát jól végezte, elballagott az árnyékvilágból.- A Felső-Tisza hullámaiban kékül a szeme, a válla fehérsége szűz, mint a tátrai csúcsok hava, a kezének ujjai a szétváló magyar folyók, a Kőrösök, a fogainak sövénye a Királyhágó hegylánca, arca, haja barna, mint a bánáti föld, hangjában lágy furulyaszó, amelyet északon hallani a Szent János tüzei mellett, érzelme mély, mint a Duna Drégely romjai alatt, reménysége a csillag, amelyet mélázó pásztorok látnak hegyeikről messzi Magyarország felett tündökölni; szájának méze Érmellék és Szerednye borához hasonlatos, jókedve játékos, mint a pisztráng a Poprádban és búja, búbánata halkan jön, mint az este ereszkedik le a fénylő máramarosi havasokra. Az ország szépe 5, felruházva mindazon bájakkal, amelyekkel a költők valaha Magyarországot magasztalták. Szívének nemessége végtelen, mint a búzatermés, lelkének áhítata égbe emelkedő, mint Lomnic hegye, jósága oly áldott, mint a nyár a Duna völgyében. Ő írta neked a levelet, amelyben azt üzeni, hogy szakadatlanul, felejtés nélkül vár. Vár a Tisza mellett, vár a Kárpát alatt, jelen van Erdély ősi országutain, a Bánátban búzavirág kékségével virít, Pozsonyban a harangok hangjában maradt meg a szava, hogy nyomban ráismerni. A fiatal legény keresztet vetett. A vándorló elment ugyan az élők sorából, de itt maradt utolsó üzenete, mint az örökös reménység, a holtig tartó fogadalom, az álomban sem elfelejthető jegyesi hűség, amelytől elcsüggedt férfiak feje az égnek emelkedik. Ez volt utolsó szereplése Siskának, aki átjött a régi Magyarországból, hogy végre vallomást tegyen a levélről, amelyet egész életében hordozott északról délre, megállás nélkül, de sohasem kellett felbontani a levelet, mert keleten és nyugaton is szabad magyarok laktak. LAPSZÁMUNK SZERZŐI Benyhe István (1954) író, költő, műfordító Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Farkas Wellmann Endre (1975) József Attila-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő Ilyés Krisztinka (1999) író, költő Kántor Mihály (1974) szakíró Karinthy Frigyes (1887-1938) író, költő, műfordító Krúdy Gyula (1878-1933) író, hírlapíró Lázár Balázs (1975) költő, színművész Leczo Bence (1996) író, újságíró M. Kácsor Zoltán (1978) író, költő Sutarski, Konrad (1934) József Attila-díjas író, költ-' IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
