Heves Megyei Hírlap, 2020. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
2020-05-23 / 120. szám
6 Trianoni J-Urnni' helyőrség Kosztolányi Dezső A magyar romokon Jaj, merre menjek? Jaj, merre nézzek? • Jaj, mit rebegjek? Jaj, mit hazudjak? Jaj, tán loholjak? Jaj, tán feküdjek? Jaj, mért akaijak? Jaj, mért pihenjek? Jaj, régi kertünk? Jaj, versek álma? Jaj, drága fajtám? Jaj, bús vidékem? Jaj, hogy sziszegjek? Jaj, hogy üvöltsék? Jaj, hogy kígyózzak? Jaj, hogy harapjak? Jaj, hol az arcom? Jaj, hol a múltam? Jaj, hol az ágyam? Jaj, hol a sirom? Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már, nincs is magas és nincs számunkra mély. Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz, mi lesz szivünkkel és mi lesz szavunkkal, hajó az éj? Ti messze költők, akik távol innen emelkedtek az Isten szívihez, mi földön ülünk már s szavak hamúját kapargatjuk, és fölzokogva kérdjük, mi lesz, mi lesz? A versünk is már csak segélysikoltás, mely ki se hat a tűzön-poklon át, mint gyönge csecsemőé, kit megölnek, és mint a szűzé, akit meggyaláznak a katonák. (Megy. 1919. márc. 16.) Esküvő (olaj, vászon, 50 » 50 cm, 2010) Fotó: Farkas Dávid Ha volna egy kevés remény Ha volna egy kevés remény, a lelketek megmenteném, ti drága-drága szentek, kik ültök otthon tétován az elhagyott szobák során, s este, sétálni ipentek. De nincs remény, de nincs remény, az élet az kemény, kemény, én száz mérföldre estem. Mi segítsen az életen, varázsszer ott fönn sem terem a bűvös Budapesten. Jaj, barna, csúnya bútorok... gipsz-szobrok... sírva bódorog itt az a régi gyermek. Mi volt valaha tiszta rend, énnekem fáj, és bárhá szent, hiszem most őrületnek. Hogy éltek itten, kedvesek? Sopánkodtok: „Megint esett...”, de a nap is süt, untig. Az örömötök annyi csak, hogy egy kismacska néhanap az öletekbe ugrik. Becéztek minden kicsikét, aranyhalat, kutyát, csibét, mi gyönge és szegényke. Szóltok: „Képzeld csak, édesem, múltkor meggyszósz volt, édesen, mint valaha, hat éve.” Az esemény... Mi esemény? Az, hogy kisült a sütemény, s megáll egy úri, ringó kocsi a házatok előtt, és hogy jó a barackbefőtt, és hogy megért a ringló. Olykor mulatság, Anna-bál, a kis tó tündérfényben áll, ladik hasítja rengve. Ha látom is, nem látom én, odaviszem az átkom én, és fáj a zaja-csendje. A városházán ragyogó piros-fehér-zöld lobogó, és ha feketét láttok: „Ki halhatott meg?” kérditek, a szívetek nem érti meg, és elfagy tőle szátok. Most már az este lehajolt, a park felett sétál a hold, s a Kossuth-utcán porzó, zöld ködbe jár az úri nép, hallgatja a cigányzenét, és áll az esti korzó. A holdat látom égni még, s a régi még, a régi még, a régi-égi hold még. Apám, anyám, öreganyám, kishúgom, bár - mint hajdanán - én is a régi volnék. Mert vén Szabadka, áldalak, mint hosszú, bús évek alatt hittem sorsnak, hazának, te álom voltál és regény, poros hársfája „A szegény kisgyermek panaszárnak. .......„..-J.. ........ jui-.; a mól< Ti meg, jó lelkek, éljetek, már nem lehetek véletek, s nem látom soha többé, hogy vési a szobrász idő a búsító, a békítő arcotok csúnya tömbbé. Csak azt tudom, hogy hat felé kimentek majd a gyors elé, nem vágytok semmi másra, és nézitek, a pesti gyors hogy vágtat el, mint messzi sors, új és új állomásra. Sr Fotó: Farkas Dávid IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET 2020. május Hold (olaj, vászon, 60 « 60 cm, 2013) Fotó: Farkas Dávid Kelengyeláda-Menyasszony
