Heves Megyei Hírlap, 2020. május (31. évfolyam, 102-126. szám)

2020-05-02 / 102. szám

ó helyőrség onvv „BELENÉZNI HUNGÁRIA SZEMÉBE" Szilágyi Diána Fényes Adolf: Testvérek (olaj, vászon, 86 * 79 cm, 1906, Magyar Nemzeti Galéria) Balta János, az aradi Nyugati Jelen című napilap újságírója, tavaly kap­ta meg az RMDSZ Ezüstfenyő-díját a szórványban élő magyar közössé­gért végzett, több évtizede tartó áll­hatatos munkájáért. 2017-ben megjelent művét, Az elfelejtett „hadsereg” című köny­vet mutatta be az érdi Csuka Zoltán Városi Könyvtár Parkvárosi Fiók­­könyvtárában. Noha két év telt el megjelenése óta, nem érzem azt, hogy bekerült volna a honi közbe­szédbe ez a karcsú kötet, pedig biz­ton állíthatom, érdeklődésre tart számot, hiszen érdekes, különleges életutat maga mögött tudó ember a szerzője is. Balta János igazi közösségépítő, megőrző ember, akinek időközben már megjelent másik, figyelemre méltó munkája is, amelyet szer­kesztőként jegyez. A kétkötetes helytörténeti kiadvány a 100 év Romániában - Örökségünk Arad megyében címet viseli és huszon­hat magyarlakta település épített és kulturális örökségét, hagyománya­it mutatja be. Balta János kisebb megszakításokkal a 80-as évek óta publikál a Nyugati Jelenben, amely a Vörös Lobogó utódlapjaként napi szinten látja el tartalmas, közérdekű olvasnivalóval az öt nyugati megye (Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szö­­rény és Temes) magyar ajkú kö­zösségét. Nyugdíjas kora ellenére is aktívan részt vesz az RMDSZ munkájában, szervezőkészségének, vállalkozó szellemének (no meg jó kapcsolatainak hála), nagy szerepe volt a resicabányai magyar óvoda 2011-es újranyitásában is. Az elfelejtett „hadsereg” című munkájával is közösségét, Arad me­gyét szolgálja, hisz emléket állít ben­ne negyvenkét jogfosztott magyar embernek, akiknek a román dikta­túrákhoz köthető megalomán épít­kezésekhez kellett korántsem ön­ként asszisztálnia. A könyv jó része oral history, a szerző kérdései elő­csalják az emlékeket, a néhai mun­kaszolgálatosok pedig felelevenítik a 30-40 évvel ezelőtti eseményeket. A hadsereg kifejezés a munkaszol­gálatosok kötelező egyenruhájára utal, az elfeledett jelző pedig azt mu­tatja, mennyire kibeszéletlenek még ma is Romániában ezek a nem csak magyarokat érintő esetek. A szerző szeretett volna ugyanis románokat is megszólaltatni; beszédes, de kö­zülük egyetlen személy sem merte vállalni, hogy szerepel a kötetben nevével, arcképével, pedig oltyán, moldvai, Bukarest környéki romá­nok egyek voltak a szenvedésben, noha az áldozatok szubjektív érzete az volt, hogy a magyarok, vagy ma­gyar és sváb hangzású nevet viselők jóval többen voltak a munkaszolgá­latosok körében. S hogy konkrétan milyen épít­kezésekről is van szó? Elképesztő belegondolni, de a szégyenletes recski munkatábor bezárása után harminc évvel, 1983-ban (!) kez­dődött az az építkezés, amelyet Nicolae Ceau?escu húszéves regná­lásának, egész „életműve” betető­zésének szánt. Ez volt a bukaresti Nép Háza (Casa Poporului), amely ma a román parlament épülete. Az elképesztő méretű, fele részben ki­használatlan monstrum a diktátor nagyságát és a dicsőséges román nemzet győzedelmességét hirdette, de korabeli beszámolókból tudjuk, minden építőeleméhez vér, verej­ték, könny és, mint a könyvből is kiderül, khm... szar tapad. Az ide vezényelt, fegyveres erőkkel őr­zött munkások életkörülményei ugyanis rendkívül primitívek vol­tak, hogy csak a legegyszerűbbet, az illemhelyiségek hiányát emeljem ki, tehát dolgukat jobb híján ott vé­gezték, ahol erre épp alkalom adó­dott. Az épülőfélben lévő, környező panelházakban többedmagukkal elszállásolt munkaszolgálatosok si­lány élelmiszerellátásról, a metsző hidegről, a meleg víz és a minimális munkafeltételek hiányáról számol­nak be. Eszközeik jó részét maguk készítették, gyakoriak voltak a bal­esetek, napi 10-12 órát dolgoztak, szombaton is, drága volt a kenyér és olcsó az emberélet. A kötetben ismertetett másik építkezés az ötvenes években elkez­dett Duna-Fekete-tenger-csatorna (Canalul Dunäre-Marea Neagrá), amelyet Ceau?escu fejeztetett be 1975 és 1984 között. Ez is irdatlan eszköz- és munkaigényű beruházás volt, megoszlanak a vélemények arról, megtérül-e valaha a Cerna­­vodától Návodariig kiásott 64 kilo­méternyi szakasz költsége, de tény, azoknak a szenvedését, akik éhbé­rért gürcöltek itt éjjel-nappal, sza­badságukat és egészségüket adták emiatt az eszeveszett vállalkozás miatt, biztosan nem kárpótolhatja senki, noha különösebben nem is nagyon akarta ez idáig... A könyv négy fejezetre tagolódik, a csatornaépítők és a fővárosi épít­kezéseken dolgozók történeteinek meghallgatása előtt a szerző elme­séli a sajátját, hiszen 1989 márciu­sától ő maga is fél éven át „építette a szocializmust”. Az aradi vagon­gyár gépészeként csütörtök délben közölte vele a személyzetis, hogy hatkor indul a vonata Bukarestbe, apelláta nem volt, a munkaszol­gálatosok katonai behívót kaptak. Felettesei nem nyúltak utána, is­merőse nem volt „magas helyeken”, még beteg szüleitől sem tudott el­búcsúzni; édesanyja meg is halt tá­vollétében. Elképesztő történetek a nyolcvanas évek végéről. Mind közül ez a legolvasmányo­sabb fejezet, részletekbe menő, személyes vallomás egy tépelődő, válaszokat kereső szerző tollából, aki tudja, tudni véli, sikertelen be­szervezése és a Vörös Lobogó ban megjelent írása miatt (amelyben korrektül megvédett egy népszerű, ám méltatlanul besározott magyar gépészt), jutalomból kapta a buka­resti „kéjutazást”. A történeteiket megosztok ele­nyésző része beszél erről, nem ku­tatják az okokat, miért éppen ők let­tek a kiválasztottak, holott volt, akit kétszer-háromszor is visszahívtak pár éven belül. Ezzel szemben, a könyv negyedik részében olyan emberek szólalnak meg, akik vállaltan a rendszer el­lenségeiként voltak számon tartva. Kiefer Johann családját 271 másik bánsági német családdal együtt 1951 nyarán a Temes megyei Gottlobról (Kisőszről) vitték a Románia déli csücskében elterülő pusztaságba, a Bäräganba. Szó szerint letették őket egy domb tetején a csillagos ég alá, ívóvíz és fedél nélkül, azzal, hogy nekik mostantól itt kell élniük. Min­dent a saját kezükkel teremtettek, a domb aljában kutat ástak, lakóhe­lyeket emeltek. A kezdetben faágak­kal, vizes döngölt agyaggal tapasz­tott, deszkadarabokkal megerősített házuk fala be is omlott az első télen, de összetartó közösségük segítségé­vel tavasszal kijavították, hisz még öt éven át kényszerültek lakni benne. Minden elmesélt történetből ér­ződik, hogy a meghurcolt férfiak nélkülözései, szenvedései mögött egész családok, közösségek szen­vedése áll, hisz az értük aggódó kisgyermekes édesanyák a családfő nélkül sokszor hónapokra magukra maradtak a nélkülözésben. A kötet egyetlen női főszereplős története mégsem a munkaszolgá­lathoz kötődik, hanem egy mélyen hívő, vallása miatt üldözött asszony sorsát vetíti elénk. Gyurkócza Aran­ka, akit az 1948-as (többek közt a rendek feloszlatásáról is szóló) ta­nügyi rendelet már az aradi zárdá­ban ért, igazi túlélő, álmait, erköl­csi elveit soha fel nem adó ember, mindvégig lelkésznek, tanítónak ké­szült, de az ilyeneket annak idején nem szívesen engedték a szocialista tanulóifjúság közelébe. Őt azonban családja tiltakozása sem tántoríthat­ta el attól, hogy egyházi pályára lép­jen. Már harmadéves teológushall­gató volt Kolozsvárott, amikor az 1956-os magyarországi események után először vitték be a Securitate Traian utcai központjába. Vallásos, magyar lány, gondolták, könnyen megtörik, képtelen, hazug vallo­másokat akarva kicsikarni tőle fiú évfolyamtársairól. Mivel Gyurkócza Aranka nem erősítette meg a koholt vádakat és bátran ellenállt, verték, kínozták. Nem szívesen idézi fel a gyalázatos eseményeket, akkor sem beszélt arról, mit tettek vele, de ca­fatokra szaggatott blúza láttán tár­sai mindent kitaláltak. Végül 1959 februárjában néhány évfolyamtár­sával együtt kicsapták a teológiáról, s végül csak több mint harminc (!) év elteltével, 1991-ben tette le a IV. évi vizsgát, hogy végre lévita lel­késszé szentelhessék. Évtizedek óta, ma is ökumenikus lelkészként bör­tönmissziót folytat bukaresti intéz­ményekben, mert azok után, amin keresztülment, mégis végtelenül hisz a megbocsátó szeretet erejében. A negyedik fejezet utolsó törté­nete némiképp kakukktojás, hisz Kruzsics László nyugalmazott ta­nár fiatalon, 1948-ban, önként (!) jelentkezett egy Észak-Erdélyben tervezett vasúti alagút terepmunká­lataihoz. A többi munkaszolgálatos­hoz hasonlóan ő is borzalmas tábori körülményekről, a sűrű DDT-zés ellenére is hemzsegő tetvekről, mocsokról és ehetetlen kosztról számol be. Története nem is emiatt érdekes, hanem hogy milyen kese­rű, csalódott érzület hatja át min­den szavát. A második világháborút követő országépítés lendületében, igaz hittel, fiatalos tettvággyal, önzetlenül akart segíteni hazája talpraállításában, de nem telt bele néhány év, és rájött, micsoda rend­szert támogatott. Egy életnyi idő eltelt azóta, de nem tud napirendre térni afölött, hogy részese volt, még ha csak néhány hónap erejéig is en­nek a saját polgárai ellen forduló, kegyetlen államgépezetnek. Nagyon érdekes megközelítés, tulajdonkép­pen egy generáció attitűdje lehet (ne) ez a végtelen csalódottság, ha nem titkolnák talán maguk előtt is és őszintén szembe mernének néz­ni azzal, hogy valaha hittek benne, hogy a szocialista eszmék, munka- és viselkedésmorál építi a társadal­mat és erősíti az egyént. Én, aki a ’80-as években születtem, összesen Forrás: Wikimédia Commons ha három emberrel találkoztam, aki képes volt erre az ifjúkori önma­gával való számvetésre, mindenki más gyűlölte, szenvedett tőle és alig várta, hogy vége legyen. Nem talál­koztam olyannal, aki hitt volna, de végül csalódni kényszerült a rend­szerben. Őszintén nem értem, hogy akkor mégis kik üzemeltették?! Ezért a szembesülési lehetőségért gondolom nagyon fontosnak ezt a könyvet, amelyben egyébként az áldozatok névvel, fényképpel sze­repelnek, miközben a fogvatartók nevét diszkréten megváltoztatták... A mű témájának köszönhetően sem lektűr, de szerkezete, nyelve­zete - talán az első részt leszámítva - finoman szólva sem olvasmányos. Balta János ugyanis szikár, szigorú 'ember, szikár, szigorú a könyve is. Évszámok, adatok, beosztások kop­­pannak a papíron, senki se számít­son fordulatos cselekményszövésre, szószátyár adomázgatásra, nincs más, csak rövid, tömör, tényadattá keményedő életutak. Ami kicsit is túlmutat ezen, rögtön megkapja a szubjektivitást jelölő, kicsit kétke­désről tanúskodó „elmondása sze­rint” címkét. Emiatt a katonás stí­lus miatt az ötödik beszámoló után úgy éreztem, már mindent tudok, mindent hallottam, pedig akkor még a könyv háromnegyede hátra volt. Persze a történetek, az élet­utak mind kicsit különbözőek, hisz másképp élték meg, másképp igye­keztek enyhíteni a nehézségeken, talán csak nem akarok szembenéz­ni azzal, milyen kevés, nüansznyi egyediség van egy-egy emberi sors­ban, ilyen szűk, fojtogató keretek közé zárva, ahol csak az előre ki­jelölt utak léteznek. Pedig szembe kell nézni, egyszer muszáj, ahogy a szerző is említi, egyszer minden magyarnak „bele kell néznie Hun­gária szemébe”. Balta János könyve ebben is segít, ezért a szembenézé­sért már nem kell az aradi Szabad­ság-szoborig zarándokolnunk. Balta János: Az elfelejtett „hadsereg”, Pro Identitás Egyesület, Arad, 2017. Fényes Adolf: Anya (olaj, vászon, 130,5 * 133 cm, 1901, Magyar Nemzeti Galéria) Forrás: Wikimédia Commons IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2020. május *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom