Heves Megyei Hírlap, 2020. február (31. évfolyam, 27-51. szám)

2020-02-29 / 51. szám

roza ncmia _3f;ÍÜPltí helyőrség A HÁROM MÁRVÁNYFEJ Április bolondja a hónap végén sö­pört végig a falun. A susnyásban a rekettyék egyrészt a tavaly május­ban összeboronálódott pároktól mocorogtak, másrészt a májusfa­­vadászoktól. Ők idén azt remélték, hogy tavaszi bezsongásukhoz a kirajzó fiatal lányok között part­nert találnak. Az udvarláshoz he­lyi hagyomány szerint bármilyen eszköz használható, hiszen a cél szentesíti. Május eleje az egyértelmű jelké­pes utalások időszaka. A májusfa utolsó lehetőség azoknak, akik a kiszemelt lánynál üzenetüket nem tudták célba juttatni a szü­reti mulatság, a művelődési házas jótékonysági gála, a Katalin-bál, a farsangi mulatság, a falusi topor­­gók túrája, a fülemülék éjszakája, a digimamik és unokáik, a húsvéti körmenet és a kölnik megáldása alkalmával. Sem a buszmegálló­ban megállva nem tudták rábírni a lányt, hogy elvihessék a vasút­állomásra. A kisábécében hiába kínálták cigivel és energiaitallal. Hiába üldözték facsén, tinderen és a szexneked.hu-n. Ám mindezen igyekezetek kudarca nem szük­ségszerűen azt jelentette, hogy a méhkirálynő titokban ne lett vol­na szerelmes a felnyírt hajú, sza­kállas udvarlóba, akinek izomza­­ta úgy dagadt a sztreccspólóban, mint görög márványszobor a mú­zeumi vitrin fogságában. Mindez az ügybuzgóság csak azért veszett el, mert a méhkirálynő rettentő mennyiségű elfoglaltsága köze­pette nem vette észre a méhéhez dörzsölődni kívánó izomkolosszus közeledését.- Viszont, ha május elseje regge­lén a bejáratnál piros szalagos fa ágaskodik, azt csak észreveszi, az meg valahogy csak kiderül, hogy ki állította - így gondolkodtak a helyi fiúk, a cicáktól a bikákig, az olimpia eszméjét valóra váltó test­szerkezettel, bármilyen állatkának is becézgette őket az aktuális ba­rátnőjük. Személyiségtől függően hozzákezdtek a májusfa alapanya­gának felkutatásához, és az utcák elmaszkírozásához, hogy majd fel­tűnés nélkül vonszolhassák éjsza­ka a sokméteres póznákat a lányos házak kapuihoz. Géza és Vali, mivel a vetemény­­nyel már elkészültek, a teraszon üldögéltek. Ez volt az első közös ta­vaszuk, együtt örültek annak, hogy roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már. Együtt engedték szélnek a répa apró magjának egy részét, mert vetőszalagot persze nem készítettek a hosszú téli esték alatt. Inkább másféle szórakozás­sal stimulálták az idegrendszerü­ket, hogy elég endorfint termelje­nek a sötét évszak átvészeléséhez. Vali kávésbögréből mézet ka­nalazott, Géza pedig gumicukrot mártogatott egy üveg nutellába, és elégedetten hallgatta a madarak méltatlankodását afelett, hogy a májusfáért matató legények meg­zavarták őket a kert aljában elbur­­jánzó sűrűben.- Mondtam, ugye, kicsi babám, hogy nem kell azt kipucolni, jön­nek majd a legények az ecetfákért. És még meg is köszönik!- Szerintem nem tesz jót magá­nak az a sok nutella! Mártsa a mé­zembe a gumicukrát! - válaszolta Vali.- Itt, a teraszon?! Belátni az ut­cáról! - próbálkozott Géza.- Jaj már! Maga is bezsongott a májusfázástól?- Én már mindig be vagyok zsongva. Tizenéves koromban állí­tottam először.- Na, kinek?- A Németh Erikának állítottuk.- Az melyik is?- Tudja, aki később volt is sze­retőm, az ágy alatt vártam meg, amíg a felbőszült bikája elmegy, Isten nyugosztalja a szegény Né­meth Bélát.- Meghalt?- Tudja, ő volt az, aki tavaly télen hóviharban megállt pisilni Kajá­­szónál, de a nyomorult nem talált Trió [olaj, tempera, 100 * 80 cm, 1976] vissza a traktorhoz. Az autópályán lyukadt ki, elütötték.- Emlékszem már. Lerepült a feje, és nem találták meg.- Az-az. Na, ennek a leánynak is már tizenévesen udvaroltam. Jó korán indultunk, de sötétben nem találtunk szép fát. Mert any­­nyi eszünk nem volt, hogy nappal válasszuk ki. Láttuk, hogy az idő­sebb legények egy combnyi vastag májfát eldugtak az árokban, hogy meglegyen, amíg ők a másikat felállítják. Föl is volt díszítve szé­pen. Kilestük, amíg a másikkal eltávoznak. Hárman megfogtuk, és futottunk vele teljes erőnkből kétutcányit. A legjobb kiállású fiúk voltunk a súlycsoportunkban. Úgy vittük a lopott májfát, mint három Adonisz Damoklész kardját. Csak az volt a baj, hogy ragyogtunk a sötétben, mint valami híres szo­borkompozíció, amit a turisták mindig ugyanott simogatnak, és ezért az arcok kifényesednek. Úgyhogy utánunk vetette magát egy-két csoport májusfavadász, de leráztuk őket. Kellett az a májfa, mert azt akartuk, hogy ne csak az arcunk fényesedjen a sok simoga­­tástól, ehhez meg, ugye, menyecs­ke kellett.- Kér egy szörpöt? - szakította félbe Vali, mert tudta, hogy gyenge vendéglátó, és túlbuzgósággal el­lensúlyozta. - Vagy egy kis csokit?- Nem, köszönöm, ma már it­tam.- Egészségtelenül keveset iszik - szúrta közbe Vali, de Gézát már magával ragadták az emlékei:- Onnantól már kényelmesen ballagtunk a Németh Erikáék há­záig. Egyikünk kitalálta, hogy a májfát kössük hozzá a kerítésosz­lophoz, és húzzuk föl kötéllel. De ahogy teljes erővel húztuk, átbil­lent, és nekiesett a villanyveze­téknek. Összesodorta a drótokat, hatalmas villámlás lett. Leper­­zselődött a teteje, és megdőlt. így már nem volt szép - állapította meg Géza, évtizedek távlatából is csalódottan.- Aztán mi lett? Kerítettek újat?- Nem kaptunk rá lehetőséget, el kellett pucolnunk gyorsan. Mert az is baj volt, hogy rádőlt a kéményre, és két-három sor téglát lesodort róla. A téglák meg betörték a cse­repeket. De lett még egy kis baj. Fel volt állványozva a ház, a mal­­teros vödör meg nem lett elmoso­gatva, csak beáztatva, és a segéd a pallón hagyta. A májfa lesodorta az állványt is, és csurgott a nya­kunkba a sűrű, malteros víz.- Megkötött?- Ááá, nem tud az már ilyenkor megkötni - legyintett Géza hanyag kőműveseleganciával. Hallgatott, kissé hosszabban, mint az emlékek hevessége erre feljogosította vol­na, majd révedezve folytatta:- Hanem történt még egy kis baj. Éppen zöldre akarták színezni a házat. A zsákokat a ház mellett halmozták fel. Az állvány bele­csapódott a papírzsákokba, a zöld por meg felszállt sűrűn. Prüsz­költünk, semmit nem láttunk, a májfát meg tartani kellett volna, mielőtt még nagyobb baj kereke­dik. De nem bírtuk. Ott hagytuk a fát, és futottunk. A fejünk zöld lett, a hajunk meg kemény csigák­ban megkötött. Úgy festettünk, mint három márványfej. És köz­ben megvirradt. Mindenki, aki elindult a kocsmába, látta, hogyan nézünk ki! Reggel hallottuk, hogy az Erika apja szentségei, hogy mi­csoda kárt okoztak a májfaállítók. Dehát ő csinálta azt a szép lányt! Nem mondtuk meg, hogy mi vol­tunk. Egy hétig nem láttuk Isten szép napját, mert az Erika apja a színről ránk ismert volna.- Mikor volt ez? - kérdezte Vali, szirupos szörppel a kezében, bár Géza nem kért inni.- Tizennégy évesek voltunk. Mondja - emelte Géza Valira te­kintetét, melyekben apró csillag­szórók gyúltak, melyeket kará­csonykor nem használt el, mert a feleségének új élettársa akadt -, állíthatnék magának májusfát?- Isten őrizz! - nevetett Vali - Meglátja az egész falu!- Dehát mi baja származna ab­ból magának? - folytatta a fűzöge­­tést a férfi.- Nekem semmi. Maga a nős.- Ja, télleg - nyugtázta Géza, és ebben maradtak. Kitekintés (olaj, tempera, 62 « 46 cm, 1982] IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2020. február

Next

/
Oldalképek
Tartalom