Heves Megyei Hírlap, 2020. február (31. évfolyam, 27-51. szám)
2020-02-29 / 51. szám
4 helyőrség Csornyij Dávid Földrajz és minden más A szívem dobogással dombot formált testemen, mellkasomon nyálharmat lengte be a ritka mezőt. S máshol is emelkedtek a hegyek völgyekre várva, közeledtek egymáshoz az arányos partvonalak, a földtest talpai várkapukat képeztek, rövid hadakozással hirtelen egyesültek a kontinensek. Megérkeztek lentről a hófehér hadak, a déli féltekén a lemeztektonikai mozgások hatalmas cunamit okoztak, a Csendes hirtelen hangoskodni kezdett. Megindult az újabb kontinensvándorlás: Szibéria agyagedény arca krátert generált, fagyos tekintete sarkvidékek hangulatát idézi. Sivataggá vált a perzsa szőnyeg, ahol a mámoros szájüreg nedve megrészegítő oázis. Óriás mamutfenyő terem a mezőségen, a Homo sapiens nem bír magával, megrázza, és hóesésben fedezi fel, hogyan ültethető el az élet magva. Nem megy Egyszerűen nem megy. Valakinek elmondani, hogy láttam Máriát férfiakkal, nem megy. Farizeusokkal hempergett a glóriák sokaságán, körülötte sóval hintették be az angyalok a megváltást. Anyja méhéből Jézus hangyaháton abortált, a bűnbocsánatot uzsorások kezéből kapkodták ki a kanos hipokriták. „Viszlát, Infernó!” A Sátán úgyis csak génmanipulált, nyakában kiscsengős humánokat fogad be a klímaváltozás sújtotta pokolba, és engem, aki bérli ezt a házasságot. Szálkásodnak összekulcsolt ujj aim, arcomon felébred lassan a fény, megrökönyödöm az apostolok cselekedetein, véres csókjelenetek, nő a kereszten, szurkálás, erőszak. A rendező megelégedvén záija le a főpróbát, a gőzölgő embertömeg pedig nyugtázza, hogy van értelme a mennyei őrületnek. Világtalan (pasztell, 70 * 50 cm, 2014) A föld fiai (olaj, tempera, 100 » 120 cm, 1982) A férfiak is sírnak Minden négyzetméterre jut egy úr, nedves szemei akár a prémes bakancsok, úgy száradnak az öntöttvas radiátor közelében. - Az asztalon fanyar tablettás borok és egyszer lefőzött vizes pálinkák fokozzák az ösztönös elmebajt. Az asszony tálal, s nézi a tébolyt, ahogy a férfiak szovjet katonán vitatkoznak, aki magyarabb volt a magyarnál, mert nem indult a forradalom ellen, s árokba lőtte az egyetlen és igaz ideológia, legalábbis a legkisebbnek így mesélte a nagyapja. „Vond vissza, vond vissza, hogy dögöljenek meg a szovjetek.” A másik zsibbadó ajakkal engedett, de nem felejtette el a bűneiket. A páncéloshadosztály az asztal másik sarkában támadta meg az érzelem könnyed erődítményét: a férfi egy Messenger-üzenet miatt mossa tisztára foltozott kockás ingét. Szánalmas közhelyek hagyták el száját, aztán elcsendesedik. Rögtönzött antipátia, káromkodás, zsebkendő, ütögette férfiatlan, gyenge vállát, a futóbolond dühében dönt, a Tejút 32. szám alatt lakik pszichológusa, elmegy majd oda, értékelhető panasza megér egy órát a csillagkanapén. Csenget, hív automatikusan, nyaralni ment a nyavalyás, 20 fényév múlva esetleg. Bánat lett lelkének hasztalan kovásza. A harmadik nem sír, a sós folyadék nyálával együtt lecsorog a torkán, így éled újra testén és lelkén a gyomorfekély. Végig szófián a nyúlékony délután. LAPSZÁMUNK SZERZŐI Ágoston Szász Katalin (1996) szerkesztő, kulturális újságíró Bencsik Gábor (1954) író, újságíró, történész, könyvkiadó Csender Levente (1977) József Attila-díjas író Csornyij Dávid (1991) költő, történész Dsida Jenő (1907-1938) költő Gódza Csilla (2000) költő Kántor Mihály (1974) szakíró Király Farkas (1971) költő, író, műfordító, szerkesztő, újságíró Leczo Bence (1996) író, újságíró Szilágyi-Nagy Ildikó (1978) író, szerkesztő Varga Zoltán Zsolt (1962) szobrászművész, kőrestaurátor, író Ketten maradtunk, a félig megivott libafesztiválos pálinka már csak megszokásból csúszott le kólával áztatott nyelőcsövünkön. Én haragudtam erre az emberre, csuklóját az alkohol bilincse nem engedte szabadjára, pedig szájában megnyílt a modernitás és az értelmiségi szarkazmus kapuja, elméje lomtárában mégsem győz a racionalitás. Az apját is a pia viszi el, szájrák, szép győzelem, s a rákot, tény, ami tény, azon az estén már én sem kedveltem. Rongyos zoknijából kitüremkedett egy lábujj, úgy mondta el, hogy haldoklik, akit nem szeret. Bőgtem hát én is, ki ne maradjak a sorból, nagyapa-figurámat földbe ültette az élet, arról is elkéstem. Ketten beszélgettünk, elmondtam neki, hogy halad az életem. Nem volt idő a fodrásznál, utolsó találkozás volt, szikkadt testéből minden anyagot elszippantott a halál, érzelmeit ásványi anyagokká alakította át, amiatt élt még. Négy év, Bandi, ennyit veszítettem tengerész történeteidből. Az ádámcsutkám már nem látszik, igen, még mindig tanulok, meg néha írok, van egy kis refluxom, sokat köhögök a bagótól, van egy szép barátnőm, majd bemutatom neked, de nincsenek barátaim, sem apám, sem nagyapám, sem dédapám, most te is fóldminőségi ellenőr lettél és sajnálom, hogy nem látogattalak meg utolsó napjaidban, de értsd meg, Bandi, képtelen vagyok haldokló emberrel beszélgetni. A hűvös szürke sírból nem válaszolt senki, halottnak érzelmi komposzt? Ugyan. És én este elbőgtem magam, mert rájöttem, hogy a férfiak is sírhatnak, csak az nem, akinek fejfája van. Éhség D. közbenjárására Járnak a lángok fényvacsorára, de belehalnak a hamutálba. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2020. február
