Heves Megyei Hírlap, 2020. február (31. évfolyam, 27-51. szám)
2020-02-29 / 51. szám
2020. FEBRUÁR 29., SZOMBAT g INTERJÚ Jimmy, Engler Imre a színházban, a színháznak, a színházért él - most kitüntették Szóljon a pincérnek, hogy maradjon csendben...! Engler Imre: Egyre kevésbé vállalják a fiatalok azt a fajta munkát, amit mi itt csinálunk Fotó: G. G. EGER Az országnak valószínűleg nincs olyan színházi szeglete, ahol nem ismernék Engler Imrét. Pontosítsunk: ha ezt a nevet említjük, valahol, egy zsinórpadláson, lehet, nem tudják, kiről beszélünk, de ha azt mondjuk, Jimmy, mindjárt fölcsillannak a szemek, mosolyra húzódnak az arcok, hisz így, becenevén már a honi színházak mindegyikében tudják, kiről beszélünk. Engler Imre, alias Jimmy, a Gárdonyi Géza Színház műszaki vezetője a magyar kultúra napján Kiváló Munkáért kitüntetést vehetett át Mirkóczki Ádám polgármestertől. Ebner Egres Béla szerkesztoseg@hevesmegyeihirlap.hu Az elismerés kapcsán váltottunk néhány szót a színházban. Vasárnap volt, s Jimmy „véletlenül” éppen bent volt a teátrumban. A második emeleti irodájában papírhalmok és viliódzó monitorok mögül nézett föl érkezésemkor.- Túlzás, ha azt állítom, hogy itt éled az életed?- Nem....- Ez mit jelent a mindennapok gyakorlatában?- A hétfő lenne egy lazább nap - ekkor ugyanis nem játszunk - de ilyenkor is mindig akad valami elintéznivaló: főpróba hét vagy rendezvény van, esetleg díszletgyártás miatt fel kell mennem a műhelybe. Keddtől aztán beindul a nagyüzem. Az előadásokhoz, a próbákhoz intéznem kell az aktuális dolgokat. Közben azért a színpadra is benézek a próbára, sokszor megvárom az esti előadást is. És persze minden napra akadnak munkaszervezési meg logisztikai feladatok, amiket meg kell oldani.- Mindez a sokrétű munka a műszaki vezető feladata. De amíg ide jutottál hosszú volt az út. Hogy kerültél egyáltalán a színház közelébe?- Eluntam a vendéglátást... Pultos voltam a főutcán a Drink Bárban - az idősebbek még emlékeznek erre a helyre - a nyolcvanas évek vége felé. Ide még este tíz után is be lehetett jönni, belépőjegy nélkül, így aztán állandóan tele voltunk. Hozzászoktam már ott, hogy reggeltől hajnal egyig, kettőig meló van. Az volt az álmom, hogy nyitok egy saját kisvendéglőt, de be kellett látnom, ahhoz tőke, pénz kell, az meg nekem nem volt. Nyolcvanhétben alakult meg az önálló egri társulat, s a volt osztálytársam, Lázár Rita - aki máig rendezőasszisztens - biztatott, hogy jöjjek én is a színházba dolgozni. Súgónak jelentkeztem, de aztán Szatmári Pista bácsi azt mondta, inkább van itt szükség bútorosra, díszítőre, próbáljam meg azt. így történt: megpróbáltam...- Ez afféle forradalmi, igazi színházcsinálós időszak volt.- Induló színház volt, alig egy-két ember konyított valamit is a szakmához. Mészáros Sanyi volt akkor a színpadmester, s igazándiból tőle tanultam a szakmát. Aztán lassacskán ráragadtak az emberre a dolgok, amik a színházcsinálást jelentik. Megfogott ez a közeg. Egy nyolctíz négyzetméteres helyiségbe, a büfébe befért a teljes társulat. Együtt ült Román Jutka, Pasqualetti Ilona, Csendes Laci, a műszak: a díszítő, a világosító, a hangosító, a kellékes. Beszélgettünk, jól éreztük magunkat, egy-egy premier után reggelig buliztunk.- Mi ragadt rád ebben a közegben?- Először is az alapfogások, aztán rákényszerül az ember, hogy kreatív legyen, ki kell találnia, mit hogyan lehet megoldani, eleget téve akár a legvadabb rendezői, díszlettervezői elképzeléseknek is. Persze először nagy szám volt, mindenbe beleszóltam. Szatmári Pista bácsi, az akkori műszaki vezetőnk mondta is Mészáros Sanyinak: Szóljon a pincérnek, hogy maradjon csendben...! Aztán megtanultam, hogy ötletelni lehet, de meg kell beszélni mindent a színpadmesterrel, s ha működőképes az elképzelésed, akkor meg is valósítják.- Ebbe a közös gondolkodásba szerettél bele?- Részben ebbe, részben az tartott itt, hogy fiatal voltam én is, meg az egész társulat. Dolgoztam én gyárban is korábban. A vendéglátásban is, meg a színházban is az ragadott meg, hogy nem kell az üzemek monotonitásában létezni. Új emberekkel, új inspirációkkal és új feladatokkal találkozol, nap mint nap. Ugyanazokat a fejeket látod mindennap, de néha jön egyegy vendégművész, egy más tervező vagy rendező, akitől új dolgokat látsz. Az egész színházi szakmában ez a jó, hogy hiába csinálod ugyanazt évekig, mégis minden alkalommal más, mindig új. Folyamatosan ötletesnek és kreatívnak kell lenned. Nem lankadhat el a figyelmed. De a legnagyobb motiváló erő mindig is a pénzhiány volt, és maradt. Nincs pénz a produkcióban erre, meg arra, és akkor jön a barkácsolás, amivel olcsón meg lehet oldani. Ilyen volt - amint a kitüntetés laudációjában is elhangzott -, amikor nem volt elég pénz, hogy egy igazi álló órát vegyünk az egyik darabhoz, s végül egy használaton kívüli, porosodó ruhásszekrényből lett a minden igényt kielégítő ketyegő.- Van ennek a fajta klasszikus, kreatív gondolkodásnak utánpótlása?- Egyre kevésbé vállalják be a fiatalok azt a fajta munkát, . amit mi itt csinálunk. Nem is a nehézséggel, hanem az időbeosztással van a baj. Bejössz reggel, beépíted a próbát, aztán itt marad egy-két ember ügyelni, a többiek visszajönnek délután kettőre, a próba végére, lebontják a díszletet, berakják az esti előadást, aztán amikor a közönség meg a színészek is hazamentek, még le kell bontani a díszletet. Reggel pedig az egész kezdődik előröl. Családos embereknek nem egy leányálom ez a munka. Nincs is túl sok családos ember közöttünk...- Ott tartottunk, hogy díszítőként kezdted a színházcsinálást. Hogy folytatódott?- A második évadot már színpadmester-helyettesként kezdtem. Ekkor már kisebb előadásokat önállóan raktam színpadra. Aztán megkaptam a Csókos asszony című nagyoperettet, három felvonással, három díszlettel. Az első díszletes próbán mindenki elment ebédelni, mert egy óráig tartott, amíg átdíszleteztük a színpadot. Ez persze a tapasztalatlanságomnak volt köszönhető. Végül a premierre csak elértük, hogy húsz perc alatt sikerült átállnunk. Már Beke Sándor igazgatása idején, amikor színpadmester-helyettes, bútoros voltam, elment a kelléktárvezető, s egy merész húzással összevonta a bútor- és a kelléktárat, s így lettem a berendezőtár vezetője! Hosszú ideig csináltam ezt, s nagyon imádtam. Amikor szegény Bubuka - Beksi Balázs - hirtelen meghalt, akkor kellett ismét színpadmesterré lennem. Következett még egy szomorú haláleset. Gróf Gyuszi, az akkori műszaki vezető is végleg eltávozott közülünk. Már akkor fölmerült, hogy a helyébe lépjek, de nem akartam elszakadni a színpadtól, mert ez az életem, így egyelőre maradtam, de már nem volt kibúvó számomra, amint Bényei Miki, aki vitte ezt a posztot, nyugdíjba ment. El kellett vállalnom a műszaki vezetését a színháznak. Ez azért nem annyira az én világom, én a színpadon, annak közelében érzem igazán otthon magam. De mivel ismernem kell minden előadás működését, ma is bármikor beugrók, ha kell, s együtt csinálom a fiúkkal a változásokat.- Ezek szerint nem is a színház, sokkal inkább a színpad az életed. Kik voltak azok a díszlettervezők, akikkel kifejezetten szerettél együtt dolgozni?- Sok remek emberrel ismerkedhettem meg és dolgozhattam együtt. Csík Györgynek és Czigler Balázsnak a látásmódja nagyon megfogott, de Székely tanár úrral is jól tudok együtt dolgozni. Most, a Páratlan páros kapcsán ismerkedtem meg Iványi Árpád díszlettervezővel, aki megint valami újat tudott mutatni. De említhetem Csanádi Juditot, É. Kiss Piroskát vagy Horgas Pétert. Amikor utóbbi megtervezte az Éjjeli menedékhely zsinórkarzatról lefutó lépcsősorát, ami beborította az egész színpadot, boldog voltam, hogy épp nem színpadmester, hanem kellékes voltam. Az ugyanis valami iszonytató munka volt...- De volt alkalmad remek színészekkel is együtt dolgoznod...- Élmény volt a legnagyobbakkal, Törőcsik Marival vagy Újlaki Dénessel munkálkodni, de említhetem a Csizmadia Tibor igazgatása alatti éveket is, Kaszás Gergővel, a fiatal, pályakezdő színészekkel, Kovács Patríciával, Mészáros Mátéval, Jordán Adéllal és a többiekkel. A régiek közül meg kell említeni Jozsókát - M. Horváth József - Bókái Máriát, akiket talán elkerült az országos hírnév, de itt, Egerben a közönség kedvencei voltak.- Fontos „szereplők” egy színházban a rendezők. Velük milyen volt a kapcsolatod?- Az én nagy-nagy kedvencem Menyus - Szegvári Menyhért volt. Imádtam! Tudni kell, hogy ő már a főpróbára sohasem ült be a nézőtérre, behúzódott a kelléktárba, s ott hallgatta az előadást. Persze nekünk dolgunk volt a tárban, elő kellett készíteni a fogyóeszközöket, meg ilyesmiket, ő meg a cigifüstfelhő mögül kiabált ránk, hogy ne zavarjuk, mert nem hallja az előadást. Mondtuk, Menyus, nekünk ezt meg kell csinálnunk... - Nem érdekel! Húzzatok kifelé...! - kiabálta. Pontosan tudta, így, hogy csak hallgatta, hogy mi történik a színpadon. Kommentálta, hogy ez nem jó, meg az nem jó, jegyzetelgetett. Ha rendezésre készült, már egy fél évre előre tudta, hogy mit akar majd látni a színpadon. Jó előre elmondta az ötleteit, nem érdekli, hogy csinálom meg, de gondoljam ki, találjam ki, az elképzelése hogyan fog működni. Jó volt. Jó volt vele dolgozni. A lényeg az ebben az elmúlt bő három évtizedben, hogy sok jó embert ismertem meg - és persze sok rosszat is. Értem ezt műszaki kollégákra, vezetőkre, színészekre. Minden rétegben volt ilyen is, olyan is.- Ha most a Széchenyi utcán valamelyik pult mögött találkoznál egy húszéves fiatalemberrel, mernéd ajánlani neki, hogy jöjjön el dolgozni a színházba, ahogy ez veled is megtörtént annak idején?- Ez egy alkotómunka. Van, akit ez érdekel, annak itt a helye. Sajnos attól tartok, ennek a színházi műszak nevű valaminek - talán szakmának- nem lesz utánpótlása. Itt, vidéken szinte biztos, hogy nem. Gyakorlatilag mindenki garantált bérminimumból tengődik, s ezt a fajta igénybevételt, lemondást ennyiért vélhetően senki nem fogja vállalni... Mi, a színház műszak mindenesetre mindent megteszünk a háttérben, a háttérből láthatatlanul, hogy kiszolgálhassuk a közönséget, mert a nézőt nem szabad, nem lehet becsapni. Mert ő a legfontosabb! Látogasson el hírportálunkra! HEOL.hu i
