Heves Megyei Hírlap, 2020. február (31. évfolyam, 27-51. szám)
2020-02-22 / 45. szám
a kommunista diktatúrák áldozataira emlekezün „ÁRADT A SZÓ, ÉS APADT A BÁNAT" Bonczidai Éva Vajon hány év, amíg egyik generáció szenvedései érzékelhetetlenné válnak az utódok számára? Vajon hány évig öröklődnek át kimondatlanul is? A traumakutatás újkeletű vizsgálódásnak tűnik, pedig az irodalom, a mese- és balladakincs darabjai az ókortól napjainkig figyelmeztetnek az elhallgatás kártékonyságára és az ősi törvényre, hogy mindenkinek ismernie kell a nemzetség történetét, amelyből származik. De mit tudunk a nagyapánk ifjúkoráról, lángolásairól és problémáiról? Mit tudunk a dédanyánk féltett titkairól? Egyáltalán él-e bárki, akit rokonunknak tudhatunk, ott, ahol a nagyszüleink gyerekek voltak? És a saját gyerekkorunk helyszíneire elvihetjük-e a gyerekeinket? Benyithatunk a kapun? Megvan még ott a lugas vagy a málnabokor? Vagy idegenek portájára kell bekéredzkednünk emlékeket idézni, idegen rózsatövek, idegen sziklakertek mellett, kivágott gyümölcsfák helyén próbáljuk felidézni, mi volt itt egykor? Akár igen, akár nem a válaszunk, összetett családtörténet bomlik ki mindkettőből. Olyan történet, amelyet tovább kell mesélni mindenestől. Vajon azok, akik hallgatásra ítélték a szovjet munkatáborokból hazaszédelgő meggyötörteket, a kiszolgáltatottak szenvedését akarták így meghosszabbítani vagy a többszázezer halott emlékét eltörölni? Azt hitték, hogy pár évtized némaság árán feledésbe merülhet, ami történt? Netán szégyellték? Ha hűvös tudatosság mondatta ezt velük, akkor az ördögi bölcsesség volt. Hiszen több generációt is képes megterhelni a múlt. Amikor kicsinyhitűnek, eltiporhatónak látjuk magunkat, vagy látnak minket azok, akik nem Európa keleti felén élték át az elmúlt évszázadot, talán nem számolunk vagy nem számolnak azzal, hogy a derűlátás nem csupán döntés kérdése, nem csupán egy - kedves személyiségjegy, amelyet pozitív mantrákkal pikkpakk meg lehet erősíteni. A kommunista diktatúra kegyetlenségei és a szovjet rendszer abszurditása nem a könnyed derűt oltotta az itt élőkbe. Itt inkább hitre volt szükség, bizakodásra és sokszor kegyelemre. Amikor generációk nőnek fel úgy, hogy nem értik, miért pityeredik el csak úgy néha a nagymama, amikor a gyermek nem érti az apák és anyák hallgatását, rés támad a folytonosságban, és ez a rés repeszti sokszor ma is a magabiztosság páncélját. Ezért fontos, hogy értsük a csendeket, és tudjuk, milyen történetek tolakodnak ilyenkor a felszínre. Ezért kell emlékeznünk a mindenkori áldozatokra, a mindenkori elhurcoltakra, a mindenkori megsebzettekre. Február 25-én a kommunista diktatúrák áldozatairól kell beszélnünk - a gyerekeinknek is tudniuk kell róluk. A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások 2015-ben meghirdetett emlékéve, majd a gulágemlékév sok történetet hozott a felszínre, kiváló könyvek, kiadványok, kiállítások, filmek, dokumentumértékű felvételek váltak elérhetővé az érdeklődők számára. A www.beszedesmult.hu oldal a civil pályázatok eredményeit rendszerezi, de nagyon fontos visszaemlékezéseket olvashatunk a https://pestisracok.hu/tag/gulag/ oldalon is. Mi most két könyvet emelünk ki - egyik Bognár Zalán Gulag, GUPVI, „málenkij robot” - Magyarok a szovjet lágerbirodalomban című könyve (Magyar Napló, írott Szó Alapítvány, Budapest, 2017), a másik egy újrakiadás: Szebeni Ilona Merre van a magyar hazám? - Kényszermunkán a Szovjetunióban 1944-1949 című interjúkötete. Bognár Zalán történész összefoglaló munkája kiváló iránymutató lehet a téma iránt érdeklődőknek - az átláthatóan strukturált könyv bőséges forrásanyagra és más történészek kutatásaira is felhívja az olvasó figyelmét, ugyanakkor nagy hangsúlyt fektet a címben jelölt fogalmak pontos meghatározására is. Például többször is hangsúlyozza: „hogy az elhurcoltak és a meghaltak túlnyomó többsége nem a Gulag, hanem a GUPVI lágereiben, vagyis a Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság lágereiben, illetve az oda való elhurcolás közben halt meg. Ugyanis míg a GUPVI lágereibe tömegesen és ítélet nélkül hurcolták el az embereket, addig a Gulag börtöneibe, lágereibe és rabtelepeire bírói ítéletek alapján, amelyeket többnyire koholt vádakra alapoztak.” Úgy Itt vagyunk (olaj, vászon, 100 «120 cm] mutatja be a történelmi kontextust és a lágerek borzadályos világát, hogy olvasmányos stílusban váltakozik a történész objektív távolságtartása, a számok kegyetlen ridegsége és az alulnézetből bemutatott történelem érzelmekkel telítődő összefoglalása, a túlélők visszaemlékezései nemcsak dokumentum-értékkel bírnak, hanem rávilágítanak azokra a sorsokra és a szenvedés szintjeire, amelyek a statisztikák számadatai mögött meghúzódnak. Van itt sok-sok nagy történet, és adott melléjük a történészi alaposság és a pontos rálátás igényessége is. Szebeni Ilona könyve először 1992-ben jelent meg a Széphalom Könyvműhely gondozásában. Szebeni Ilona 1944-ben középiskolás volt, amikor elhurcolták néhány rokonát, akik sosem térhettek haza. A rendszerváltozás után Szebeni Ilona az elsők között kereste meg á szemtanúkat, a túlélőket, és a velük való beszélgetésekből írta a meg a málenkij robotként emle-Várakozó (olaj, vászon, 100 * 120 cm) getett szenvedéstörténetet - több mint kétszáz fogollyal készített interjút, kötetei forrásértékűek. Ennek a gyűjtőmunkának volt az egyik állomása a Merre van a magyar hazám? című könyv, melynek előszavában ő maga is hangsúlyozza azt a példaértékű emberséget, amelyet a visszaemlékezők között gyakran megtapasztalt: „Sok embert meghallgattam. Érkezésem hírére néhol több faluból is öszszegyűltek az egykori sorstársak. Sírás nélkül senki sem tudta a múltat felidézni, a férfiak hangja is elcsuklott, bepárásodtak a szemüvegek. Áradt a szó, és apadt a bánat, de átok nem hagyta el ajkukat. Hálával emlékeztek azokra az egyszerű szovjet munkatársakra is, akik valamilyen formában a segítségükre voltak. Az elhurcoltak nem gyűlölködnek, nem él bennük bosszúvágy, nem követelőznek, legfeljebb kérnek. Kérnek - velem együtt - megbecsülést, nagyobb tiszteletadást, legalább életük utolsó éveiben, mert régen rászolgáltak, megérdemelnék. Vigyázzunk, el ne késsünk vele!” - figyelmeztetett már a kilencvenes évek elején. Könyvével - mint írja - némi erkölcsi elégtételt szeretett volna adni azoknak, akiket évtizedeken át elnémítottak, megaláztak. A beszélgetések néhány részletét kiragadva ajánljuk ezt a könyvet, mely meghatározó szembesülés lehet több generációnak. * „Böszörménybe 1944. október 22- én ért a front. Három napja volt az orosz katonaság a városban, amikor kezdték összeszedni az embereket. De nemcsak a férfiakat, gyerekeket is. Volt közöttük több 16-17 éves, még 13 éves is. Hiába sírtunk, könyörögtünk, csak terelték őket kifelé a puskával, kit a házból, kit az udvarról egy szál ruhában, élelem nélkül, úgy, ahogy éppen voltak.” (Özv. Kéky Gyuláné, Fót-Hajdúböszörmény) * „Bújtak az emberek pincébe, padlásra, kazalba, de még a rossz kútba is. Az oroszok biztosan nem találták volna meg őket, de jó segítőik voltak a karhatalmisták. Ezt az oroszok magukban nem is tudták volna elvégezni. Kiszedték az embereket minden rejtekhelyről.” (Özv. Kolozsi Imréné Herényi Erzsébet, Miskolc-Tiszadob) * „Bányában dolgoztam, előfordult, hogy a térden felül érő vízben nem mertünk előre menni. Lövöldöztek, ütlegeltek bennünket, aztán kimeregettük a vizet, és a sárban fekve dolgoztunk. Ebben a ruhában gyalogoltunk munka után a lágerig a mínusz 30-40 fokos hidegben, a fagyos kapcát bőrünkkel együtt húztuk le. Én nagyon fulladtam a bányában, és az éhezés miatt felére lefogytam. Annyira beteg voltam, hogy leültem éjszakai műszak után a hóba, könyörögtem a lányoknak, hagyjanak ott, nem akarok élni tovább. Sok fiatal teremtés gondolkodott így. Már nem azért imádkoztunk, hogy éljünk, inkább a halált kívántuk.” (Türk Istvánná Pajer Ilona, Vencsellő) * „Amikor édesanyám lefektetett, nem tudtam elaludni, puha volt az ágy, meleg volt a párna, dunna. Elszoktam tőle. Anyám megijedt, hogy csak járkálok a szobában. Sírtak egész éjjel ők is, az ismerősök is. Utóbb bevallották, hogy úgy érezték, meghalni jöttem haza. Hatvankét kilóval indultam el, és harminchárom lettem. Debrecenben öt Ft-ot kaptam az élet újrakezdéséhez. Nem emlékszem, elég volt-e egy kiló kristálycukorra.” (Bodnár Andrásné Albert Irén Margit, Gávavencsellő) IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET 2020. február
