Heves Megyei Hírlap, 2020. február (31. évfolyam, 27-51. szám)

2020-02-15 / 39. szám

szerkesztoseai tereoaszta A RECEFICEK TERMESZETRAJZAROL elyorseg Bonczidai Éva Te jártál már úgy, hogy nem jutott eszedbe egy szó? Itt van a nyelvem hegyén - szoktak sóhajtozni ilyen­kor az emberek. Vagy úgy, hogy nagyon el szerettél volna monda­ni valamit, de mire rád figyeltek, teljesen kiment a fejedből? Ez is bosszantó érzés. De amióta meg­tudtam, hogy a receficék csintalan­­kodnak ilyenkor, azóta jól szóra­kozom ezeken. A legviccesebb az, amikor összekutyulják a szavakat. Tegnap például - éppen késtünk el az iskolából - elővettem a dühös fejemet. Van ez a szemöldökmor­­coló, homlokráncoló, egyre han­gosabban szólongató anya-banya arcom, na, ez kezdett ordítani az álmos bocsokkal: Hányszor mond­jam, hogy mossál cipőt és húzzál fogat? Ők meg fogmosás közben is kuncogtak, cipőhúzás közben is rötyögtek, végül göcögve késtünk el mindenhonnan. De kik ezek a receficék? Ilyen ujj­­percnyi kis kópék. Ha otthon vannak, zöldek, ha emberek közé mennek, halványlila gőzként bujkálnak elő­lünk. De ha nagyon figyelsz, észreve­­heted, ha épp itt van egy. Szeretik a szavakat. Legeslegjobban a neveket, de egyszerű hétköznapi dolgokat is. Elcsenik az ember fejéből, és usgyi, elszelelnek velük. Otthon meg szét­szedik, összerakják, gurigáznak vele, verseket, dalokat írnak és hangosan, kuijantgatva adják elő őket egy fur­csa halandzsanyelven, amelyben a szavaink teljesen mást jelentenek, mint amit szoktak. De ők csak azt a zajt szeretik, amit ők csapnak. A mi dalunkból a zimme-zum és a bumm­­bumm-bumm náluk olyan szörnyű­ség, mint nálunk a sötét. De bátor népség a recefice, mindig visszame­részkednek az emberek közelébe. Egyik otromba tréfájuk az, ami­kor visszahordják az igencsak megtépázott szavakat, az ember meg csak néz maga elé, hogy: egész nap ezen törtem a fejem, és épp most jut eszembe! A receficék meg kajánul vigyorognak, otthon is utá­nozzák, ki milyen képet vágott, és folyton hencegnek, kit hogyan vic­celtek meg. Szóval vidám ez a re­­ceficebanda. Honnan tudom, hogy léteznek? Ismerek valakit, aki még gyerekko­rában összebarátkozott egy recefi­­cével. Tudod, a gyerekeknek köny­­nyebb az ilyesmi. Hozzátok eljön a fogtündér, a Mikulás, az angyal, még a nyuszi is. A felnőttekre a leg­több tündér rá se hederít. De egy gyerek, ha sok érdekes szót ismer, még egy receficével is találkozhat. Ugyanis imádják a különleges cse­megéket. Mint például a kószál, bandukol, csatangol, lődörög, lóf­rál, ténfereg vagy baktat. Az ilyene­kért akár napokig is lesben állnak. Hogyan találkozott velük az isme­rősöm? Mint mondtam, még gyerek volt. Megtanult egy gyönyörűszép verset. Elmondta otthon magának a kádban. Elmondta az édesanyjá­nak, miközben készült a vacsora. El­mondta az édesapjának, miközben elemet cseréltek a távirányítós autó­ban. Elmondta a nagyinak, miköz­ben hazafelé cipekedtek a boltból. Majd elmondta a szomszéd néninek a kapu előtt. És a szomszéd néni összecsapta a kezét, és azt mondta, amit azelőtt nagyi, apa, anya, sőt még ő maga is megállapított: Hogy te milyen ügyes vagy! Két nap múlva ünnepség volt. És amikor ő a közönség elé állt, hogy el­mondj a azt a gyönyörű szép verset, hadd lássa mindenki, milyen ügyes, akkor bizony még a címe sem jutott eszébe. Valaki kilopta onnan. Pityeregve ment le a színpadról, szipogva vette fel a kabátját, hüp­pögve lépdelt haza, pedig anya, apa és nagyi is vigasztalta. Még mindig sírdogált otthon, amikor végre eszé­be jutott pár sor: „Ez itt a ház, ez itt a tó, / ez itt az út, felénk futó, / ez itt akác, ez itt levél, / ez itt a nap, ez itt a dél.” És akkor vette észre azt a csepp kis halványlüát az ablakpárkányon. Hopp - elkapta, a markába szorította, majd gyöngéden betette egy cukor­­kásdobozba. Ki se merte nyitni, hogy jobban szemügyre vegye, mit fogott. Csak hallgatta a zsizsegést, és amikor a mocorgásból egyszercsak egy sírós hang szólt ki: „ez itt virág, ezer, ezer, / ez a sötét gyalogszeder”, akkor tudta, hogy nem bogarat fogott. Kinyitotta a dobozt: egy szentjánosbogár-fényű kis recefice volt benne. Mielőtt kisza­badította volna, kifaggatta. Jót be­szélgettek - a receficénél sok szó volt, szépen tudta cifrázni. Sok mindent elmesélt, de a többi titok. tarca MAR MINDEN FOGLALT Keskeny Károly már öreg volt. És öreg volt a híd is, amin lépdelt. Öregebb, mint hu­szonöt éve, amikor először erre járt. Még a hajdanvolt Demokrácia Üldözöttéinek Szövetsége egyik gyűléséről hazafelé jö­vet - feltéve, ha jól emlékezett, s volt ilyen nevű szervezet egyáltalán. Vagy lehet, nem is a híd volt öregebb, csak a szeme, mely a hidat nézte. A hidat, amelyen látszólag semmi nem változott. Öregedő szemei most egy ismerős alakot fedeztek fel a korlátnak támaszkodva. A hátáról meg a gallérjáról ismerte meg. Az illető épp áthajolt, s a hömpölygő vízbe bá­mult. Az sem volt fiatalabb. Odalépett hozzá.- Hát te mit csinálsz itt? A férfi lassan felemelte a fejét. Kellett pár perc, amíg megismerte, ki áll előtte - Kes­keny ezen kissé meg is sértődött -, s ekkor kezet nyújtott.- Töprengek- mondta Boros úr. - S köz­ben keresek valamit.-Mit?- Valamit, ami még nem foglalt.- Még szerencse - szólt Keskeny. - Mert aki a hídon áll, s a vizet bámulja, az általá­ban meg akar halni.- Meghalni? - kapta fel a fejét Boros úr. - Miért akarna az ember meghalni?- Bármiért. Általában valami marhasá­gért. Az emberek mindig valami marhasá­gért akarnak meghalni. Nőkért, kártyáért. Legjobban dühít, amikor nagy eszmékért akarja valaki eldobni az életét. Mondjuk a házáért.- Meghalni a hazáért marhaság?- Meghalni a hazáért... - morogta Kes­keny, majd Boros úr mellé állt, s egy pil­lanatra ő is belebámult a vízbe. Alant két fadarab úszott, meg egy szétterült újság. - Mennyire demagóg, ostoba gondolat is ez! Dühít, amikor egyszerű emberek nagy jelszavakkal dobálóznak. A múltkor is az egyik napilap tehetségtelen firkásza kör­­bekérdezte a képviselőket, hogy vajon ők meghalnának-e a hazáért? Az ilyen kér­dések feltevőit én ötven botütéssel bün­tetném. Nyilvánosan! - emelte fel a muta­tóujját Keskeny. - Az átlagembernek nem a hazáért kell meghalni. Az átlagember­nek a hazával mint olyannal nem is kell foglalkoznia egyáltalán. Nincs meg hozzá a kellő hatásköre. Tönkretenni sem tudja, nemhogy megmenteni. Az átlagembernek a családjára és a mellette álló tíz emberre kell vigyáznia és odafigyelnie. A Lajosra, aki maga alatt van, mert meghalt az any­ja, a Ferire és Rékára, mert lehet, hogy szakítanak, meg a gyerekére. Nem páncé­lököllel kell kitartani. Ki az a bolond, aki arra vágyik, hogy páncélököllel kitartson vagy lóháton rohamozzon a halálba? S közben ordítson hangzatos zagyvaságo­­kat? Ráadásul az olyan ember, aki béke­időben a hazáért meghalni akar és kitar­tani, az a legkisebb nézetkülönbség miatt árulózza le a körülötte állót és megtagadja a barátait. Keskeny hangja köhögésbe fúlt. El­hallgatott, majd kis szünet után suttogva mondta:- Szóval örülök, hogy te nem. Mit is mondtál, keresel valamit?- Igen - Bólintott Boros úr. - Keresek. Valamit, ami még nem foglalt.- Ami még nem foglalt? Kifejtenéd? Boros úr ellépett a korláttól, s felbámult a budai hegyekre.- Az élet kincsei oly számosak, de mégsem végtelenek. Mezőn ülni a fűben vagy a ku­koricásban, fára mászni, nevetni egy filmen, mondani bizonyos szavakat, vagy furán ej­teni őket. Ruhadarabok, ételek, színek, egy könyv, utcák, terek, madarak, állatok. És valamennyi kincs köthető egy bizonyos pil­lanathoz. Köthető valamihez. Pontosabban valakihez. Abban a kapualjban már mond­tad egyszer azt a szót - valakinek. És ráadá­sul azzal a bizonyos hangsúllyal. Ahhoz a Pozsonyi Ádám kabáthoz már hordtad valakivel azt a sálat. Azon a néven egyszer már neveztél valakit. Olyan mozdulattal már simogattál kóbor macskát az előtt a furcsa ajtajú pékség előtt, és egyszer valaki látta, és nevetett rajta. Szertartások. Játékok. Rituálék. Mind-mind csináltad már valakivel. S ha nem tartasz ki valaki mellett, és elsodor tőle az élet, aztán később újra megismerkedsz valakivel, vala­mi addigra már foglalt lesz. Valami számod­ra elvesíétt. És ahogy telnek az évek, egyre több veáífk el. Fogynak, egyre csak fogynak a lehetőségek. És te riadtan kapkodsz a maradék után. Ránézel a kékcinkére, fején oldalt a csíkra, s már nem tudod szeretni valakivel, mert valaki mással egyszer már szeretted. Mert ha mégis megteszed, és ugyanazt ugyanúgy szereted valaki mással is, hát áruló vagy. És te nem lehetsz áruló. Nem árulhatod el. Nem is okvetlen őt, azt a hajdani valakit. Önmagad nem árulhatod el. Azt, hogy valamikor fontos volt neked a kék­cinke csíkja. Azt a régi énedet és azt a régi hitet nem árulhatod el. Soha. Boros úr, az öregedő Boros úr, az örök agglegény, hátat fordított Keskeny Károly­­nak, ismét a vízbe bámult, s szinte magá­nak suttogta.- Mert miféle ember az, aki a kékcinke csíkját s vele önnön egykori hitét elárulja? Lélek Jelen Lét 1 YC mmmmuBi HLJLjS. ■■■aaannaaa Főszerkesztő: Szentmórtoni János * Szerkesztőség Ágoston Szósz Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), 1 Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET E-moil: helyorseg.szerkesztosegwgmail.com, postacím: Előretolt Helyőrség, 1364 Budapest Pf. 71. 2020. február o r

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom