Heves Megyei Hírlap, 2020. február (31. évfolyam, 27-51. szám)
2020-02-01 / 27. szám
TOV- TIT. helyőrség 7 színház •• •• AHONNAN JÖTTÜNK, ODA TARTUNK Kis Petronella Életkortól függetlenül sokan érezzük úgy a mindennapokban, mintha a személyiségünk három alkotóeleme - a testünk, a lelkünk és a szellemünk - különböző életszakaszban tartana. Ha már fiatalon szembesülünk az élet problémáival, és komoly megpróbáltatásokon megyünk keresztül, lélekben jóval idősebbnek érezhetjük magunkat valós korunknál. Bár a traumák Polcz Alaine-t, a magyar hospice megalapítóját sem kerülték el - szovjet katonák megerőszakolták, a második világháború idején a klinikai halál állapotába került -, ő mégis testben öregedett meg, és lélekben érezte magát iijúnak. Markó-Valentyik Anna egyszemélyes bábelőadása Alaine - Ideje a meghalásnak címmel ezt a kettős, ellentmondásos, ugyanakkor minden sejtjében harmóniára szomjazó személyiség- és identitástípust tálja elénk. A győri KL Színház darabja annak a nőnek az életéből, naplóiból, levelezéséből és kutatásaiból, szaktanulmányaiból vegyíti szövegét, aki a bábjáték műfajának különleges pszichológiai szerepet tulajdonított a gyerekek életében traumáik feldolgozásához és kifejezésre juttatásához. Az előadás is épp így, a bábjáték által válik terápiás jellegűvé: bemutatja, hogyan lehet elfogadni az elfogadhatatlant. Az elmúlt évtizedekben gyökeresen megváltozott az ember halálhoz való viszonya: a haldoklót utolsó útjára kísérő szertartások, rituálék - az előadás groteszk humora szerint még arra is adódott lehetőség, hogy vala|ú kipróbálja saját koporsóját, és ha nem tetszett neki, inkább kimásszon és éljen még egy kicsit - kivesztek a családok életéből. Az intézményesülés (a kórházakban való lábadozás, az, hogy életünk utolsó perceiben idegenek, nővérek, orvosok, más betegek vesznek minket körül) pedig nemcsak elszigeteli a haldoklót szeretteitől és elszemélyteleníti vagy épp lehetetlenné teszi a végső búcsút, de tabuvá is avatja a halál természetes jelenségét. Polcz Alaine a gyermekek haláltudatát is vizsgálta kutatásai során, és nemcsak feltárta, milyen hatást gyakorol rájuk, egész további életükre az, hogy szüleik tőlük mennyire elszigetelődve dolgozzák fel a gyászt, de azt is megállapította, a különféle 21. századi platformokon - videojátékokban, interneten, horrorfilmekben - közvetített halálábrázolás milyen torz képet alakít ki bennük az elmúlás folyamatáról. Ennek megelőzési módja pedig az, hogy ne féljünk a halálról beszélni, mert ahogyan arra az előadás rámutat: a halállal való szembesülés, annak kezelése a felnőtt számára is sokszor épp olyan ismeretlen, bizonytalan szituáció, mint egy gyereknek. Az Alaine - Ideje a meghalásnak egy olyan magányos, 83 (vagy 84, esetleg 85 vagy 86?) éves asszony története, aki bár korábban munkája során maga is haldoklókat segített át a túlvilágra, saját testének öregedését és elerőtlenedését, illetve a halál időpontjának közelgését értetlenül szemléli. Gondolatban azonban húszas, harmincas éveiben jár - és ezt a személyiségbomlást melyik művészeti forma tudná látványosabban és autentikusabban prezentálni, mint a bábjáték? Egy tehetetlen, a semmibe révedő tekintetű, magára maradott és mozgatójára utalt, idős báb ráncos, aszott felsőteste egy hús-vér, fiatal színésznő derekára és karcsú lábaira erősítve - két egyesülő és olykor szétváló(fél)test bizarr látványa mögött egy komplex személyiség rejtőzik. Gesztusaik összeolvadnak, az idős test a fiatal önmaga mozdulatait kapja kölcsön, és ettől fizikailag olyan tettekre lesz képes, amelyek egy öregasszony erejéből már biztosan nem telnének: például meglehetősen dinamikus és feszes mozdulatokból álló táncot lejteni - fizikai erejének nincsenek korlátái. PolczAlaine két énje időnként dialógust is folytat egymással, hol a fiatal, hol az idős kerül előtérbe, és Markó-Valentyik Anna képes mind a két én életkorára jellemző beszédstílust, hanghordozást megragadni, köztük mondatról mondatra váltani. A bábhoz való viszonya meghitt, testrészeinek mozgatása annyira gyengéd és kifinomult, mintha valóban egy erőtlen, gondozásra szoruló asszonyhoz fordulna. A színésznő a legtöbb jelenetben elbújik a báb arca mögé, és csak hangját hallhatjuk. Hátulról, a báb koponyájába nyúlva mozgatja Alaine fejét és beszélteti, énekelteti is őt - bábjának szájmozgása a lassúbb tempójú beszédrészeknél olyannyira kidolgozott és hiteles, hogy artikulációja tisztán követi a magánhangzók képzését. Ez leginkább akkor érhető tetten, amikor az ábécét igyekszik felidézni, és egyenként ejti ki a hangokat. A színésznő játéka az előadás ideje alatt végig fegyelmezett, pontos, fokozott koncentrációt igényel gesztusait összehangolni a bábéval, miközben saját szövegére és a báb szájának artikulált mozgatására is összpontosítania kell. Az idős hölgy morgolódva, zsörtölődve veszi tudomásul testének átalakulását, és Markó-Valentyik Anna egyszemélyes bábelőadása: Alaine - Ideje a meghalásnak Forrás: Vaskakas.hu hogy bizonyos dolgokra már nem mindig emlékszik, humorérzéke ugyanakkor a helyén van, képes derülni önmagán, ezzel pedig a nézőt is mosolyra fakasztja, mégsem válik komikussá. Személyes, őszinte, klisék nélküli és megindító vallomás ez egy nőtől, aki idős kora ellenére is szeretne ízig-vérig nő maradni, méltósággal viselni a korral járó, fokozatos testi és szellemi leépülést, és ami a legfontosabb: teljes életet élni. Tekintve, hogy a báb mozdulatlan, csakis a színész által életre kelthető tárgy, maga a műfaj az egyik leghitelesebb színházi ábrázolási formája a halálnak. Ez az Alaine - Ideje a meghalásnak esetében különösen igaz, mivel a báb szája szétnyílik, ha mozgatója nekitámasztja hátrahanyatló fejét valaminek vagy leteszi őt, s máris egy halottat imitál. Polcz Alaine-t láthatjuk munkája végzése közben, ahogyan vigasztalja pácienseit és lelket önt beléjük életük utolsó óráiban vagy talán csak perceiben - mindez pedig aztán vele történik meg. Vajon mi magunkra tudnánk vállalni ezt a felelősséget? Az előadás ugyanakkor az eutanázia rendkívül megosztó kérdéskörét is fellebbenti: érdemes-e átsegíteni a szenvedőket a túlvilágra? Vagy egy ilyen tett gyilkosságként is felfogható? Polcz Alaine a halált a születéssel azonos súlyú eseményként és könnyed érzésként, egy álomba ringatásként interpretálja, mely megszabadítja az embert szenvedéseitől, fájdalmaitól, és melynek végén gyönyörű zenét hall majd - például annak a Karády Katalinnak az Altatóját, aki szégyellte öregségét, ezért nem is engedte, hogy közeli fotókat készítsenek róla. Érzelmileg telített dalai plusz töltetet adnak Polcz Alaine életútjának, fontosabb eseményeinek, többek között az első szerelemnek: a Halálos méreg a korábban sosem tapasztalt őijöngő vágyakozás, a lángoló érzelmek emlékét idézi fel. Az előadás kezdetén felcsendülő Bánatos út teremti meg a keretét annak a Polcz Alaine-i szemléletnek, hogy sorsunk legyen bármilyen szélsőséges is, az előre elrendeltetett, nekünk szánt útról nem térhetünk le. A pszichológus időskori énjét a fiatalabb kíséri utolsó útjára, és látja el ugyanazokkal a tanácsokkal, amelyekkel egykor ő nyugtatott másokat - hiszen attól, hogy valaki idősebb és tapasztaltabb, az adott szituációban, saját eltávozása előtt nem biztos, hogy bölcsebb is. Amikor ideje van a meghalásnak, ugyanúgy gyámolításra szorul, mint egy gyermek. Játssza és Polcz Alaine szövegeiből szerkesztette: Markó-Valentyik Anna; dramaturg: Nagy Orsolya; zene: Borlai Gergő, Kákonyi Árpád; zenei vezető: Kákonyi Árpád; báb: Hoffer Károly, Palya Gábor, Raffai Péter; produkciós vezető: Markó Róbert; reúdező-koreográfus: Ladányi Andrea (Liszt Ferenc-díjas, Harangozó Gyula-díjas, Érdemes művész) Támogatók: Emmi, Nemzeti Kulturális Alap, Vaskakas Bábszínház Kedves Olvasóink! Úgy értesültünk, volt, akit megbotránkoztatott az íróakadémia vendégoldalainak tartalma, mely a múlt heti, farsangi lapszámunkban jelent meg. Közreadásukkal nem ez volt a szándékunk. A farsang az évnek az az időszaka, amikor megengedett a tréfálkozás - gondoljanak csak az alakoskodó legények csipkelődéseire, obszcén csujogatásaira, rigmusaira, pajzán verseire, amelyekkel szórakoztatják a közönségüket. A szombati lapszámunk említett oldalai is ezt a gesztust jelentik - nem a felháborítás volt a szándékunk, hanem a tréfálkozás. A limerick műfaja esetében pedig szintén megengedett és elvárt az abszurd, humoros, obszcén tartalom. Sajnáljuk, ha bárki félreértette és megbotránkoztatónak találta. Tisztelettel, az Előretolt Helyőrség szerkesztősége Fotó: Baumann Béla Lapszámunkat DEBRECZENY ZOLTÁN festőművész képeivel illusztráltuk. Debreczeny Zoltán 1952. október 11-én született Veszprémben. „Szülővárosomat csak tanulni és a katonaidőre hagytam el. Aktív éveimben mérnök, köztisztviselő, ipari alpinista és kezdő festő voltam. Manapság csak festő, büszke nagyszülő, boldog férj és intenzív Veszprém-barát vagyok. Olyan színes, mozgalmas, többnyire derűs tartalmú táblaképeket készítek, amelyek a festett felszín mögött gondolatokat, asszociációkat is generálnak. Mindenre és mindenbe festek, ami alkalmas egy enteriőrbe új színt, derűs gondolatot csempészni. Használok öreg sparhelttetőt, szecessziós.tükörkeretet, népi használati eszközt vagy akár svéd tömegterméket szigorúan átértelmezéssel" - mondja bemutatkozásképpen. Német, olasz, francia művészbarátaival 1992-ben Münchenben megalapította a Frequenzen csoportot, az ő kezdeményezésére honosodott meg Veszprémben a Nyitott műterem program, amelyben a művészek a város utcáira, tereire kitelepedve alkotnak, szóba elegyednek a járókelőkkel és lehetőséget teremtenek a művészettel való közvetlen találkozásra. Debreczeny Zoltán szokatlan helyszíneken, akár üres belvárosi kirakatban, zenei fesztiválon, designpiacon, dunai állóhajón vagy éppen társasági eseményen is szívesen rendez kiállítást és tart tárlatvezetést - ez a tettre kész jókedélyűség a képein is érezhető. Több festménye a nyüzsgés dicséreteként is értelmezhető. A város szebbik arcát látjuk, azt, amilyen lehetne és azt, amilyen talán volt, mert szeretünk rá így emlékezni. A szülőváros nevét odacsempészni a képekre ravasz dolog, a festő lokálpatrióta a szó legnemesebb értelmében, hiszen ez nem szűk keretet szab, hanem realitást kölcsönöz ennek a különös világnak, ahol ezek a figurák méregetik egymást. Annyiféle módon lehet az ember érdekes vagy furcsa, annyiféle találkozási lehetőséget kínál az udvar, az utca, egy tér vagy egy koncert - huncutság és derű kell ahhoz, hogy meglássuk őket. Debreczeny Zoltán képei ezt a meglátást segítik, de a nosztalgiába csomagolt álnaivság sokszor egy-egy fricskát is rejt, résen kell lenni, ennyi a tanulság. A többi életöröm, fény, szín és játék. (Bonczidai Éva) 2020. február IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
