Heves Megyei Hírlap, 2020. február (31. évfolyam, 27-51. szám)

2020-02-01 / 27. szám

4 novella KOVÁCS MARGIT MUNKÁT KERES Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csi­nálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűség­től elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám. Van nékem szaktudásom, ha bi­zonyítványom nincs is róla. A bél­­poklos uramra meg a kölykömre negyven évig főztem, naponta há­romszor. Begyakoroltam még a leg­kényesebb dolgokat is. Itt van mind­járt a kelt tészta. Na, azt nem sokan tudják jól csinálni. A fiatalasszo­nyok csak masinával dagasztanak, de nekem minden finomság benne van a kezemben. Addig kell gyúrni a tésztát, amíg szép fényes nem lesz és elválik az edény falától, de csak akkor van teljesen kész, ha csepeg a plafon. Ezt így mondják nálunk faluhelyen, mert a jó tésztát addig gyúrjuk, amíg a homlokunkról cse­pegni nem kezd az izzadság. Na, értik-e? De bármit megcsinálok én, amit kérnek. Tegyenek próbára nyugodtan! A múltkor is: azt mond­ja a szembeszomszéd unokája, csi­náljak neki krémesbrülét vagy mi a kutyafaszát. Jött a születésnapja, nem akartam szégyenben maradni. Megnéztem az interneten. Csudál­­koznak, hogy ilyen modern dol­gokat is tudok? Hát ne cspdálkoz­­zanak! A faluházban tanfolyamot tartottak’ nyugdíjasoknak, megta­nultuk, hogy kell használni az in­ternetet. Csuda jó dolog az, ha nem lenne, a szomszéd Kati börtönviselt fia sem tudott volna bizonyítványt hamisítani nekem. Meg hát azon nézem a Szulejmánt meg a Mega­sztárt, ha lemaradok róla, mert mondjuk Katinak éppen sürgős pletykálnivalója van. De találtam már olcsó télikabátot meg kreden­­cet is az interneten. Mostanában viszket és sajog a la­pockám meg a karom, és olyan fur­csa érzésem van. De hagyjuk, nem erről akarok beszélni. Egyszer randevúztam is az inter­netnek köszönhetően. A Faceboo­­kon is rajta vagyok, na, ott találtam meg a régi iskolatársamat. Jaj, hát az még most is milyen jó svádájú! írtam neki, ő is megismert ám, végül találkoztunk. Értem jött ko­csival, ez már az uram halála után volt. Elvitt a szomszéd városba, beültünk a cukrászdába. Beszél­tünk vagy egy órát, mire kiderült, hogy még él a felesége. A rossz seb vigye el, hát lopom én az időt süte­­ményezéssel, ha tudom, hogy nős?! Mondtam is neki, takarodjék, még a Facebookról is kitöröltem. Na, csak hogy visszakanyarod­jak a krémesbrüléhez, hát annak a receptjét is az interneten kerestem meg. A szembeszomszéd unokája nem győzött hálálkodni. Azt mond­ta, eddig csak a szakácsműsorban látott ilyet, nem tudta, hogy ez pont olyan, mint a házi krémes. Na, jó, azt nem mondtam el neki, hogy ki­csit eltértem a recepttől, mert nem volt a kisboltban minden, amit bele kellett volna tenni a krémesbrülébe, ezért egy cseppet átformáltam. De hát nem mindegy, krémes, krémes, oszt’ kész. ízlett? Na ugye, akkor meg nem mindegy, hogyan hívjuk? Ezt az álláshirdetést, amire most jelentkeztem, szintén az interneten találtam. Vagy várjunk csak! Ezt a reklámújságból néztem ki, amit be­dobnak a postaládába. Az állt ben­ne, hogy a halottasházba szakács­nőt keresnek. Meglepődtem, mert hát miért kell a halottásházban főzni? Azok a szerencsétlenek már nem esznek. Legjobb tudomásom szerint élő csak egy van ott, Jóska, az igazgató. Ismerem cseppnyi gye­rekkora óta. Az anyja a kertfarunk­ban lakik. Jóska sokszor játszott az én gyerekeimmel. Ezért is gondol­tam, hogy jelentkezem az állásra, biztosan felvesz. Bár kicsit félek ettől a dologtól, a halottakkal nem vagyok jóban. Anyámat meg apá-Döme Barbara mat sem én öltöztettem fel, mielőtt betették őket a koporsóba. Juci né­­ném óbégatott is: ilyen csúfságot, hogy idegeneket kérek meg! Jaj, már megint viszket és sajog a lapockám meg a karom, és olyan fur­csa érzésem van. Na, mit is akartam mesélni? Ja, tudom! Azóta félek a halottaktól, mióta anyám elmesélte, hogy a dédany­ja halála után visszajárt kísérteni. Egyszer fekete macska képébe’ jött vissza, máskor meg angyal volt, ragyogó szárnyakkal. Nincs olyan este, hogy ne néznék többször is a hátam mögé, mióta ezeket a sztori­kat hallottam. Halottak napján min­dig gyertyát gyújtok, és arra kérem a Szűzanyát, ne engedje, hogy a kóbor lelkek itt kísértsenek a házamban. Menjenek inkább a szomszédasz­­szonyomhoz, az csak pár méterre lakik tőlem, ráadásul megérdemli, hogy szellemjárás legyen nála. Nem vagyunk mi haragban, nehogy azt gondolják! Csak nehezen viselem, hogy az egyetlen fiam az ő Sanyija miatt lett olyan, na, tudják, más. Jaj, Istenem, csak akkor mondom el maguknak ezt a csúfságot, ha nem adják tovább! De ígérjék meg! Már harmincéves volt az én fiam, amikor egyszer szóba hoztam neki, nagyon szeretnék már unokát, nősül­jön meg végre. Azt mondta erre, ren­geteg lány legyeskedik körülötte a munkahelyén, nehéz választani. Szá­mítógépes, a városban dolgozik, ott, ahol a szomszédék fia, Sanyi is. Az én gyerekem szerzett neki munkát, amikor kirúgták a postáról. Ki tudta, hogy ennyije összemelegednek ezek a városban? Jaj, istenem, most is há­nyom magämra a keresztet, ha arra gondolok, ezek mit csinálhattak ott egymással... A lényeg, hogy a fiam egyszer részegen jött haza, ráadásul Sanyival. Csudálkoztam, hogy együtt mennek be a fürdőszobába, aztán belestem az ablakon. Szűzanya le­gyél velem, mondtam, amikor meg­láttam, hogy ott bent mit művelnek! Amikor kikergettem őket a házból, a fiam meg sem próbálta tagadni, hogy mi lett belőle. A pofámba vág­ta, hogy Sanyit veszi el, és ha én ezt nem tudom elfogadni, többet fel se hívjam. A szomszédasszony egyszer átjött egy tányér pogácsával - na jó, hagyjuk, milyen rossz volt az a pogá­csa, a disznók sem ették meg -, és azt mondta, ő már beletörődött a dolog­ba, ha így adódott, én is fogadjam el. De hát hogy tehetnék ilyet, mit szól­nának a faluban, ha kiderülne? Tán még a templomba sem tehetném be többé a lábamat! Keresem én ma­gamnak a bajt? Na, ezért akarom a szellemeket átküldeni a szomszédba. Nem vagyok én haragban a szom­szédasszonnyal, de hát ezt lenyelni mégsem tudom. Végre lépéseket hallok, valaki jön ajtót nyitni. Nem tudom, hogy szo­kom majd meg ezt a halottasházat, de a pénz kell. Kevés a nyugdíjam, abból épp hogy a fűtést, a villanyt, a vizet meg a gyógyszereimet tudom fizetni. Ételre alig futja. Ha nem len­ne az a pár tyúk, a disznó meg az a kis kert, éhen is halnék. De hát azo­kat sem tudom már sokáig csinálni, egyre több nyavalyám jön elő. Ez az állás jól jönne kiegészítésnek. Egy emberre csak meg tudok főzni. Nyílik az ajtó. Öltönyös fiatalem­ber áll előttem, rémülten néz rám, mintha szellemet látna. Maga meg kicsoda, kérdem, Jóskához jöttem az állás miatt. Maga özvégy Kele-Aranymadaram (akril, vászon, 70 * 50 cm, 2014) ifiül rj[ helyőrség Dr. Laza (akril, farost, 75 x 45 cm, 2014) menné született Kovács Margit, kérdezi. Én bizony, válaszolom. Jöj­jön, már vártam, invitál. Bemegyek, de fél szemmel még mindig Jóskát kutatom. Tudom, höl Van az iroda, jártam itt, amikor az uram temeté­sét intéztem. Bemegyünk. Ez a hely korábban nem így nézett ki. Min­dent felforgattak, kicsinosították. Ez a férfi is hogy ki van huzakodva, mintha lakodalomba készülne. Na, mondja már meg jóember, hol van Jóska, mert hozzá jöttem, mondom neki, de már egyre türelmetleneb­bül. Ő már nem dolgozik itt, feleli, én vagyok a halottasház új vezetője. Jaj, Szűzanya, ne hagyj el, hogy lesz ebből munka, gondolom. Ennek a gyereknek nem én törölgettem a taknyos orrát, mint Jóskának. Nin­csen protekcióm. Egyre jobban viszket és sajog a lapockám meg a karom, és nagyon furcsa érzésem van. Fázom. Még a fűtésen is spórolnak ezek a városiak, mert ez biztosan onnan jött. Maga tényleg szakácsnő?, kérdi a férfi. Hát persze, hogy az vagyok, mondom, és megpróbálok minél dölyfösebbnek tűnni, lássa, nem félek tőle. Kiveszem a táskámból az előkészített zacskót, abba tettem a bizonyítványt. Átnyújtom az új igazgatónak, az meg sem nézi, fél­reteszi. CV van magánál?, faggat. Az meg mi a pékfara?, kérdem. Itt a papír, hogy értek a főzéshez, minek kellene más? Kérdezze meg a falu­siakat, főztem én már mindegyikük gyerekének a lakodalmában, de keresztelőre is szoktam süteményt vinni. Csináltam már krémesbrülét is. Na, fogadjunk, hogy az se tudja, mi az, mosolygok. Ez egy bizalmi állás, nem vehetek fel akárkit, folytatja az öltönyös. Tudja, bővítjük a szolgáltatásunkat. Halotti torokat akarunk rendezni, itt az udvarban. Azért kell a sza­kácsnő. Szerencsére sok a jelent­kező, tudok válogatni, teszi hozzá és beleiszik egy csuporba. Nagyon puccos csupor. Vajon ki jelentkez­hetett még erre a munkára? Biztos Teri, azt mondják, kifelé áll a szeke­re rúdja a kisboltból, mert titokban megiszogatta a kőműves aktime­­leket. Ja, az nem joghurt, hanem a féldecis kevert, meg pálinka, azt szereti szürcsölni Teri. Csak lebu­kott, ki akarják tenni a szűrét a kis­boltból. Látom, hogy ez a férfi na­gyon mismásol, nem akar felvenni, biztosan valami protekciósa van. Tudom ám én, honnan fúj a szél, miért nem akar maga engem fel­venni, vágom oda. Rám se néz, iszik a csuporból. Megtudta, hogy a fiam Sanyival hál együtt, az a baj, meg hogy öregasszony vagyok, igaz-e? De tudja mit, elmegyek én a miniszterhez is, bepanaszolom ma­gát, hogy kivételezik. Jaj, csak a lapockám ne viszketne ennyire, megőrülök tőle! Már megint olyan furcsán néz rám ez az ember, mint amikor ajtót nyitott. Aztán egyszerűen a képem­be vágja: Asszonyom, maga halott, mondja, hogy alkalmazhatnám? Csak azért nem küldtem el azonnal, mert az utcabeliek figyelmeztettek, egy halott öregasszony bolyong a faluban, aki nem tudja elfogadni az elmúlást. Itt kell tartanom, hogy visszaterelhessem a mennyország­ba, ahol már nagyon várja a férje. Inkább örüljön, hogy angyal lett magából. Vallja be őszintén, tudna főzni ekkora szárnyakkal? Szerin­tem azok mindig belelógnának a fazékba. Röhög. Ez bolond, gondolom, hogy len­nék én halott meg angyal. Nincs nekem szárnyam, csak a lapockám viszket kicsit. Meg kell szöknöm, mielőtt bedug egy tepsibe! Kime­gyek az utcára. Ezt még megbán­ja, kiabálom, miközben nekifutok a felszálláshoz. A távolból ismerős hangot hallok: szegény Margit, nem tudja elfogadni, hogy meghalt, a múlt héten a postán és a sertéstele­pen is jelentkezett munkára. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2020. február

Next

/
Oldalképek
Tartalom