Heves Megyei Hírlap, 2020. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

2020-01-04 / 3. szám

4 helyőrség novella ÖRÖK SZERELEM Ha így nézel rám, kénytelen vagyok elmondani. Ezzel a rossz szöveggel kezdte a csajom, pedig még alig gyógyultam ki a hasmenéssel és hányással járó iszonyatból, amit a bátyja szabadított ránk, az á kre­tén, aki rozsdás baltával csapja le az újszülött, pitbull jellegű kiskutyák farkát, mivel állítólag ő tenyésztő és érti a módját, aztán öt-hat hete­sen el is passzolja a kicsiket. És el is mondta. Hogy mialatt én a budin görnyedtem naphosszat, s mint a ringlispíl, forogtam körbe-körbe, mert hol hánytam, hol fostam, és mind a két matériát a klozetba sze­rettem volna irányítani, amíg én nyögtem és izzadtam, ő eladta a versenybiciklimet a Józsi atya be­járónőjének. Legszívesebben meg­ütöttem volna, de ha megteszem, a bátyja, az a vadbarom, álmomban párnát szorít az arcomra, és addig nyomja, addig tehénkedik rá az a benga állat, míg ki nem szorítja belőlem a szuszt. Inkább uralkod­tam az indulataimon, s még akkor Í9 épphogy csak fölszisszentem - még annyira se, mint amikor bele­nyúltam a zsebemben kallódó rajz­szögbe a nagymamám temetésén, egy másik életemben -, amikor azzal folytatta, hogy a pénzen ma­gára tetováltatta Kicsikarcsi arcát.. Bár maradéktalanul nem elégedett az eredménnyel, mert ennyi pén­zért és ilyen rövid idő alatt nem lehet jó és pontos arcképet varrni senki vállára, de a gesztus a lényeg, szoktam én mondani, és ő ezt na­gyon megjegyezte. Megmutatta a tetoválást. Megértem, hogy nem teszi túlzottan boldoggá. Rá nem jöttem volna, hogy ez az ijesztő horrorfilmábrázat a Kicsikarcsié, akiről mind a négy, életében és az egyetlen halála után készült fény­képet volt elég alkalmam alaposan szemügyre venni. Pedig szerinte ő az, csak a tetováló csókának még lenne vele munkája. Sok-sok óra. És akkor már tényleg Kicsikarcsi nézne ránk a karjáról. Nem mint­ha ettől Kicsikarcsinak jobb lenne. Vagy nekünk. Vagy bárki másnak. Csak néztem hülyén, csak hallgat­tam bután. Épphogy betöltöttem a huszon­hatot, amikor belebotlottam. Aznap érkeztem Söténdre. Az általános iskolába jöttem, magyartanárnak. Nem tudom, miért pályáztam meg pont ezt az állást, háromszáz kilo­méterre az otthonomtól. Mondjuk, a szolgálati lakás miatt. Jól hangza­na ezt állítani. Esetleg azt, hogy von­zott az önálló élet, meg hogy szeret­tem volna szabadulni az anyámtól, mert úgy éreztem, megfojt, annyira rám telepszik. Pedig nem így volt. Anyám nem lógott a nyakamon soha, és a nagymamámtól örököl­tem egy kis lakást. Mindenesetre tíz éve itt vagyok. Az örökölt kérőt el­adtam pár éve. Alighanem szeretek itt lenni. Otthon kimondott-kimon­­datlan elvárásokkal kellett szembe­néznem. Az oroszlánrészüknek nem tudtam volna megfelelni. Ez a hely nem kíván tőlem semmit. Alighogy megérkeztem, találkoz­tunk. Biliárdozott a Fehér Gólya hátsó termében, én meg ismerked­ni próbáltam a helyiekkel. Egy idő után valahogy én is a zöld filccel bevont asztal mellett találtam ma­gam, utána pedig egy pádon vele, a parkban. A kettő között is történ­nie kellett néhány dolognak, ezekre azonban nem emlékszem. Annak ellenére, hogy legföljebb enyhén le­hettem ittas. Már az első estén Kicsikarcsiról mesélt. Nagy szerelemnek indult az övék. Nagy tragédiába torkollt. Kicsikarcsit mindenki kedvelte, jó srác volt. Autószerelőnek tanult, motorokat újított föl. A veszte is az lett. Az egyik próbaúton egy rozoga Simsonnal becsúszott a Zavarosok­­tond előtti nagy kanyarban a me­netrend szerinti busz alá. Azonnal meghalt. És semmiféle külsérelmi nyom nem látszott rajta. A sötén­­diek nagy része úgy vélte, ezért is fotózták le. Valójában, azt hiszem, a rendőrségi eljárás részeként. Az, hogy a post mortem fénykép mi­ként került nyilvánosságra, rejtély. A Söténdi Hírmondó közölte le. És sokan kivágták a lapból. Nálunk a ruhásszekrény ajtajára volt ra­gasztva, belülről. A mögött az ajtó mögött tartotta a ruháit. Köztük néhány olyat, amiben még Kicsi­­karcsival járt. Velem Kicsikarcsi halála után két évvel kezdett járni. Egy nappal azt követően, hogy megérkeztem Sö­téndre. Azóta éldegélünk hármas­ban. Ő, Kicsikarcsi meg én. Engem többnyire nem szeretnek a söténdiek. Csak miatta fogadnak el. Nem elég, hogy tanár vagyok, akiket amúgy is utálni szokás, rá­adásul még annak is nyilván hit­vány, különben rég odébbálltam volna, mint a pedagógusok orosz­lánrésze. Csak azok maradnak ezen a helyen, akik itt születtek, ide házasodtak vagy itt váltak al­koholistává. Nem tudták, én miért maradok. Azt nem gondolta senki, hogy miatta. Talán azért, mert ezt én sem gondoltam. Nézegettem a vállán a rajzot. Nem kérdeztem, hogy miért nem kért inkább pénzt, miért kellett el­kótyavetyélnie a versenybringámat, amiben elég sok örömöm telt. Ehe­lyett megsimogattam az arcát, és megígértem, hogy befejeztetheti. Majd keresünk valami jó mestert. Szekrényajtón újságból kivágott arckép, kredencen portréfotó, vál­lon tetovált ábrázat. Három a ma­gyar igazság. A bátyja szerezte. A tetoválót. Az elsőt is, egy zavarosoktondi drogost, meg a másodikat is, a fővárosból. Kutyáért jött le, s amikor közölte, hogy ezekből a hitvány korcsokból ő ugyan nem vesz, a bátyja először majdnem megagyalta, aztán mégis megkegyelmezett neki, azzal a fel­tétellel, hogy befejezi Kicsikarcsit. Befejezte. Öt napig tartott. Kicsi­karcsi arcképe olyan lett, mint a sír­kövekre gravírozott portrék. Csak éppen ez a csajom vállán díszelgett, nem márványon. Azért adtam némi pénzt a tetoválónak, titokban, hogy ne jöjjenek rá. Nem kellett, hogy még annál is nagyobb lúzernek gondoljanak, mint amekkorának amúgy is tartanak. Nyár eleje volt, a sulinak töb­­bé-kevésbé vége. Söténden nem nagyon jártunk be bizonyítványosz­tás után. Régóta ígérgettem, hogy elmegyünk kirándulni a hegyekbe. Elmentünk. Utána a Balatonhoz is, három napra. Ott találkoztunk a nővel, akinek úgy lógott a szemhéja, mintha folyton aludt volna, s aki a palacsintázónál szólított le bennün­ket. Azt állította, a félje arcmását látja a csajom vállán. Egy vadide­gen luvnyán, egészen pontosan eze­ket a szavakat használta, mielőtt a palacsinta csattant az ábrázatán, a forró mogyorókrém bizonyára meg is égette kicsit. Nem csinált per­patvart, csak megjegyezte, hogy a luvnyáktól ennyire telik. Könnyen lecsillapítottam a kedélyeket. Nem­sokára kiderült, hogy a félje nem Kicsikarcsi volt, hanem Nagykar­­csi, Kicsikarcsi apja. A csajom erre sírva fakadt. Kicsikarcsi soha nem ismerhette az apját. Elhagyta az a rohadék, amikor még kicsike volt. A nő a lógó szemhéja alól megvetően nézte, ahogy zokog, lebiggyesztette az ajkát, s csak azért nem köpött le, mert nyilvános helyen voltúnk'.1 Mi­előtt hátat fordított nekünk, rólam morgott valamit. Attól tartok, nem túl hízelgő szavakat. Nem figyeltem, pontosan mit is, mert arra gondol­tam, hogy ez bizony szerelem. Az­tán arra, hogy talán ezért vagyok vele, ezért ő a csajom. Már ott, a bi­liárdasztalnál megérezhettem, hogy képes erre. Örök szerelemre. Akár­milyen is egyébként, erre képes. És én senki mást nem ismerek rajta kí­vül, akiről ez elmondható. És ezen erősen csodálkozom. És vesszek meg, ha ezek után bármit is értek a világból. Meg egyáltalán. Lapszámunkat GESZTELYI NAGY ZSUZSANNA festőművész képeivel illusztráltuk. Gesztelyi Nagy Zsuzsanna 1970-ben szüle­tett Debrecenben, első mestere Égerházi Imre festőművész volt. 1989-ben érettségizett a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakkö­zépiskolában, 1990 és 1996 között Berlinben élt, többnyire építészirodákban dolgozott. 1998-ban végezte el az Ars Hungarica Művé­szeti Szakiskola festő szakát, mestere Baksai József volt, majd a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakát, itt Kovács Attila volt a mestere, 2005-ben pedig művésztanár sza­kon is diplomázott. 2003- ban Barcsay-díjat kapott, 2004-ben KOGART-díjat, négyszer nyert el alkotói támo­gatást a Nemzeti Kulturális Alaptól, 2014-ben pedig Erzsébetváros Pro Űrbe díjjal tüntette ki. 2004- től kezdve számos egyéni kiállítása volt Budapesten és Debrecenben, többhöz katalógus is készült. Válogatott és csopor­tos kiállításon szerepelt a főváros több ga­lériájában és a Műcsarnokban, az Egyesült Államokban, Miamiban, az olaszországi Va­­resében, Bécsben, valamint Egerben, Szent­endrén, Szombathelyen, Szegeden, Szadán, Balatonfüreden, Veszprémben, Székesfehér­váron, Dunaszerdahelyen, Gyergyószárhe­­gyen, Marosvásárhelyen és Gernyeszegen. 2017-ben BalkonlKON címmel, 2019-ben pedig Támpont nélkül címmel nyílt önálló ki­állítása a Belső balkon sorozatból, amely az archetipikus dualitásokra irányítva a figyel­münket a bent-kint, véges-végtelen, fény­árnyék, énerő-sorserő, egyéni sors-kollektív sors, épség-sérültség, emlékezés-felejtés, egység-szétesettség fogalmak között feszü­lő ellentéteket oldja képpé. „Tizennégy éve­sen, a nyári estéken álltam az erkélyünkön, és néztem, ahogy izzanak a városi fények, ahogy - mint a buddhizmus fogalmaz - min­den a boldogságtól remeg, és alig vártam, hogy részese lehessek a nagy életnek. Min­den élet a kint és bent tökéletes egységé­nek reményében indul, ám ez az egység jó, ha pillanatokra valósul meg. A megvalósult egység utáni remény az egyetlen támpont az életemben, de ez a pont szétmállott alólam, elfoszlott, megragadhatatlanná vált" - vallja a művész. Gesztelyi Nagy Zsuzsanna öt éve dolgozik ezen a sorozaton, és mint rámutatott, az évek alatt kirajzolódott egy narratíva: felvillantak tájékozódási pontok, megépültek bizonyos szálak, melyek aztán összekuszálódtak, és a kint terepe idővel ugyancsak egyfajta belső térré vált - a két pólus nemcsak elszakadt és eltávolodott egymástól, de az elemek beazo­nosíthatósága is kérdéses lett. De a törekvés iránya látható - mint vallja: „A célom végül is mindig a jelen tettenérése, megragadása, és hogy az ember felismerje önmagát, ráébred­jen önmagára és sorsa természetére. A lélek valódi történéseit próbálom meg ábrázolni." Ez az örök erőbe oltott valóság válik látha­tóvá a Belső balkon képein és a Soha el nem múló múlt darabjain is. „ami történt, valahogy mégse tud véget érni" - érezzük minden meg­szakadt sorminta, minden megtorpant folyto­nosság, minden mélyből felderengő arc vagy darabokra bomlott szelídség láttán. Nem a bomlás fertőző mérge és bűze, hanem az enyészet szépségbe forduló sorsszerűsége kap színeket és formát. Olykor folyékony a fé­lelem, olyan formát ölt, amilyenbe beletöltjük, máskor az idillt kezdik ki a lecseppent mér­gek, múltból kitekintő mosolygó arcképeinkre vetül a fény vagy az árnyék, mégis az tűnik borzongatóan érdekesnek, hogy mi lehet a mosolyok mögött. Egyik ember mit tett a má­sikkal? Mit tettek ővele? Melyek a feloldozás lehetőségei egy ilyen tettek utáni világban? IRODALMI-KULTURAUS MELLÉKLET I 2020. január Belső balkon - Lukrécia I. (vegyes technika, papír, 105 » 75 cm, 2019)

Next

/
Oldalképek
Tartalom