Heves Megyei Hírlap, 2020. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

2020-01-25 / 21. szám

helyőrség emutatkozik az Előretolt Helvorsea Iroakademia BEVEZETES Nagy Koppány Zsolt Az Előretolt Helyőrség íróakadémia egyik prózaíró közössége (tizen­négy fő) egy, az irodalomról és a prózaírásról szóló előadás végén azt a feladatot kapta, hogy egy novellában próbálja megragadni és leírni a félelmet, a rettegést. Ehhez felhasználhatta segítségként Théze­­usznak a Minótaurusz labirintusában tett bolyongását, de máshogy is közeledhetett a témához. Az elkészült szövegeket anonimizálva elolvastuk, kielemeztük, majd a közösség titkos szavazással meg­szavazta a nyertes verziót. Alább olvasható a holtversenyben vég­zett két első díjas mű, valamint az a változat, amelyet a foglalkozás vezetőjeként mindenképpen közlésre méltónak találtam. HANG Nem látok semmit.- Tényleg, hol vannak a csillagok? - nézek fel én is az égre. Az ő hibá­ja, hogy eltévedtünk, de természe­tesen nem mondom ki hangosan. Tudom, mi lenne a következmé­nye, és most nem vagyok hajlandó a hisztijével foglalkozni. Kezdem unni, hogy az életem teljesen róla szól. Évek óta a nyomomban lohol, követ, amerre csak megyek, egyik ostoba döntést hozza a másik után, és nekem kell helyrehoznom a hi­báit. Mint ahogyan ezt is. Hegyeket akarok látni, fákat, zöldet, nagyon sok zöldet! Ebből itt nincs hiány, habár ebben a vaksötétben feketé­nek látszik még a színes is. Valami­féle parkban lehetünk, de nem em­lékszem, hogyan tévedtünk erre.- Már megint hagytam, hogy el­tereld a figyelmem a fecsegéseddel. Nézd meg, hogy hová kerültünk! - dühöngök. Nem az én hibám, hogy befolyá­solható vagy. Ökölbe szorítom a kezem. Még szerencse, hogy nem látja. Újból felnézek az égre, de hiába, onnan Dobsa Dorina nem érkezik segítség. Az ösvény, amin haladunk, nem túl széles, éppen elég, hogy elférjünk egymás mellett. Megérintem a sövényt. Tüskés, megszúr. Visszarántanám a kezemet, de beakad egy gallyba. Rángatom a több méter magas nö­vényt, nem akar elereszteni. Akko­ra zajt csapok, hogy szinte vissz­hangzik a hangtalan éjszakában. Semmi nem létezik az egyre sza­porább zihálásomon kívül. Szabad kezemmel fáradhatatlanul tépem a leveleket és töviseket, az sem ér­dekel, hogy a karomat újra és újra felhasítják, csak szabaduljak. Tépd már ki magad végre! Az üvöltése segít. Egy utolsó rán­tással a sövény enged, és a földre zuhanok. Mindkét karom izzik a vágásoktól. Reszketni kezdek. Na­gyon fázom. Beletúrok a hideg, murvás földbe. Tapogatom a kavi­csokat.- Milyen furcsa formája van en­nek! - szólalok meg halkan. Tégla­lap alakú, kis bemélyedésekkel meg kinövésekkel. Hadd nézzem meg én is! Felsóhajtok. Kiszórom a kavicso­kat a markomból, csak azt az egyet hagyom benne. Odafent előbújik a Hold, tompa fényében szemügyre veszem vértől maszatos karomat. Felé nyújtom a kavicsot. Egy fog. Zápfog. Szerintem emberé.- Remélem, nem láttad - hajítom el messzire. El akarok menni! El akarok menni! El akarok menni! Zokogni kezd. Vigyél haza! Alig hallom, amit beszél. Érzem, hogy retteg, mert én is ugyanezt érzem. Futni akarok, de ő nem mer megmozdulni.- Gyerünk! - kiáltok rá. Különös érzésem támad, talán csendesebb­nek kellene lennem, de amilyen gyorsan jön a gondolat, ugyanolyan sebesen tovafut. Ahogy én. Végül nekiiramodik ő is. Felverjük a dur­va talajt. Rengeteg fehéren világító fog bújik meg a salakban. Nem aka­rok törődni vele, hogy kié volt. Nem akarom felfogni, hogy mik azok. Nem akarom látni őket. Nem aka­rok tudni róluk. Hol a vége? Merre menjek? Hogy vigyázzak mindket­tőnkre? Jobbra. Nem, itt balra. Jobbra. Nem, itt balra. Csak mondja és mondja, minden egyes fordulónál. Rájövök, hogy ez nem egy park. Hanem egy útvesz­tő. Megállók és felnézek az égre. A Hold sápadtan világít, de a csillago­kat felhők takarják. A fenti iránytűt nem bírom használni. De tudom, hogy van egy szabály a labirintu­sokra. Ki lehet jutni belőlük. Van megoldás. A szabály? A szabály?- Igen! Egyszer tanultunk róla, próbálj meg emlékezni! Zúg a fejem. Egyre hidegebb a le­vegő, már látom a leheletemet. Per­cek telnek el, egyikünk sem szólal meg. A hűvös szél végigszalad a ka­nyargós ösvényeken. Furcsa szagot hoz magával. Hányingerem támad tőle.- Mi lehet ez a bűz? Valamilyen állat rohad. Vagy trágyaszag. Lehet, hogy mindkettő. Fel-alá járkálok. A karom már nem vérzik, de még mindig sajog. Az orromat megtölti az ismeretlen, gusztustalan szag. Egyre erőseb­ben érződik. Hosszú percek telnek el. Nem történik semmi sem, de lá­tom az arcán, hogy fél. A szája széle remeg, a bőre hófehér. Nem hallok semmit. Miért nem hallok semmit? Megcsóválom a fejem. Erre nem tudok felelni. A szél megállás nél­kül zörgeti a leveleket, de azok mégis némák. A Hold éppen fe­lettünk van, messzebbre látok el, mint korábban. Szemben velem, a magasba nyújtózó indák előtt va­lami hever a földön. Lassan oda­sétálok. Az orromra tapasztom a kezemet, hogy ne öklendezzek a mocskos levegőtől. Egy halom csont és húscafat. Legyek sehol, mégis áthatja őket a pusztulás bűze. Nem bírok megmozdulni. Csak állok és nézem a vértócsában elterülő mócsingokat. Egy emberi kézfej. Egy hajtincs. Egy béldarab. A mellkasomban érzem, ahogy a szag beterít, nyom lefelé, végigá­­ramlik a véremben a jeges iszo­nyat. A tüdőm nem meri végezni a feladatát, az agyamba alig jut oxigén, undorító halálbűzt érzek mindenhol. Nem! Nem! Nem! Csak ezt hallom. Vég nélkül őr­jöng, tombol és kiabál. Egyszerű, rövid szó, mégis kiolt minden más létezőt. Nem törődöm azzal, hogy követ-e. Nem érdekel. Rohanok jobbra. Majd balra. Ismét jobb­ra. Majd megint balra. A szag jön utánam. Vár rám. Előttem van és mögöttem, fölöttem és alattam. Átmegyek rajta és a bőrömbe ivó­dik. Egyre erősebb. Tudom, hogy nem kifelé megyek, hanem befelé. Valami felé, ami éhes. Ami itt van. Nem nézek hátra, hogy ő jön-e. Nem tudom, hogy hol van. Nem hallom a szavait, sem a lépteit. A talpam alatt egyre több az emberi hulladék. Combcsontokon törtetek át és koponyacsontokat zúzok por­rá. Emberek voltak. Én még az va­gyok? Ki ölte meg őket? Mikor jön értem? Mire vár még? A leheletem felhővé gyűlik, ahogy kapkodom a levegőt. Fáradok, de mégsem állok meg. Tudom, hogy a nyomomban van. Érzem, hogy egyetlen rossz mozdulat, egy pillanatnyi pihenés és utolér. Nem hagyhatom. Nem fog legyőzni. A Hold ismét elbújik odafent, mert semmit sem látok. Nekiütkö­zöm a sövénynek, a tüskék felhasít­ják az arcomat. Csukott szemmel rohanok tovább, csak a szaglásom­ra és a hallásomra hagyatkozom. A bűz immár mindent ellep. Közele­dem. Tudom, hogy mindjárt célba érek. Mikor meglátom a lányt, megtor­panok. Miért hagytál magamra?- Bocsáss meg - mondom. Nem fordulok hátra. Tudom, hogy mö­göttem áll, érzem az édeskés, finom illatát. Mennyire vágytam rá! És milyen boldogságot okozott, ami­kor végre az enyém lett! Miért kellett megtenned? Nem válaszolok. Nézem a gyö­nyörű, szőke lányt, aki betapasz­tott szájjal és összekötözött kezek­kel fekszik a tisztás közepén.- Hasonlít rád - mondom hal­kan, majd mély levegőt vészek. - Még az illata is. Elnyomja a bűzt. Tudom, hogy látni fogja, mégis megteszem. Lassan odasétálok a lányhoz. Csodás ajándék. Megnyalom a számat. Megvárom, amíg befejezed. Utá­na megint megpróbáljuk megtalál­ni a kivezető utat. HISZEKEGY Shrek Tímea Nagy általánosság azt állítani, hogy egy kellemesen eltöltött este az al­kohol mámorában mindenféle ta­budöntögető téma nélkül maradhat. Az ivásnak és a kulturált beszélgeté­seknek mindegyik fázisában bizony ugyanazok a témák bukkannak fel, már ha a diskurzust levezető felek egyforma szinten vannak. A minap meglátogatott néhány barátom, és a konyhában vitain­dító estet tartottunk. Természe­tesen az első, amivel elindíthat­tunk egy őszinte beszélgetést két pohár bor után, a politika volt. Bevallom, nálam hamar kifulladt az egész, és igyekeztem másfelé terelni a csevejt, bőszen öntöget­ve a vérvörös nedűt a poharakba. Aztán valaki felvetette a szex té­máját, amihez kellett még néhány korty, hogy mindenki ellazultan tudjon néhány szót mondani róla. Hosszabbnak tűnt, mint az előző, újdonságot és érdekességet nem találtam benne. Oldalról figyel­tem, ahogy a fiatal lányok arcáról eltűnik a pír, és egyre mélyebben merülnek bele a téma bugyraiba. Aztán az eddig hallgató Dénes is elmesélte legutolsó erotikus élmé­nyét, amelyet Thaiföldön szerzett, itt kaptam fel a fejem, s kezdtem újra figyelni a társaságra. A fia­talember mindössze nyolc napot töltött a Távol-Keleten, mégis első este már találkozott a bangkoki patpong mestereivel. Hallgattam a történetet arról, hogy nők hogyan dobálnak célba a nemiszerveikkel és arról, miket tud rejteni a vagina. Már nem tudom, hogy ki beszélt a vallásról, vagy esetleg Dénes maga mondta el, milyen a thai kul­túra, mindenesetre az est legizgal­masabb pontja ehhez a témához kapcsolódott. Feltettem tehát a kérdést: léte­zik-e túlvilág, túlvilági lények? A válaszok vegyesek voltak, akadt, aki váltig állította, hogy a halál után semmi sincs, és olyan is volt, aki ennek épp az ellenkezőjét igye­kezett bizonyítani. Mindenesetre a diskurzus építőjellegű volt, hiszen a következő néhány napban ma­gam is találkoztam valami olyan­nal, amire nincs magyarázat. Apró, halk lépések koppaná­­sát hallottam a csempén. Lassan közelített felém, elfordítottam a fejem. A gyomrom görcsbe szo­rult, öklendeztem. Ez volt az első éjszakám a házban, a plafont bá­multam, sehogyan sem sikerült elaludnom. Fényvillanások jártak táncot a falakon, haláltánc, dúdol­ni kezdtem. A lépések egyre köze­lebbről hangzottak, a takarót szo­rosabban húztam magamra. Apám már két hete ígéri, hogy el­hozza a papot, aki felszenteli a há­zat. Még mindig nem ért ide, pedig apám tudja, hogy következmények­kel jár az ilyesmi. Pont ő ne tudná, aki egy hét alatt két testvérét veszí­tette el, csak mert az olaj nem raj­zolt keresztet az ágya fölé... Furcsa bűz csapta meg az or­rom, erős trágyaszag, amilyen az istállókban szokott lenni. Arra gondoltam, hogy a nyílászárók hermetikusan zárnak, az udvarról tehát nem érkezhet. Mélyet szip­pantottam a levegőbe, torkomban éreztem a gőzölgő szar szagát. Testem minden porcikája meg­feszült. Összeszorítottam a fogai­mat, és tovább dúdoltam. Ideg­nyugtató volt a saját hangomat kívülről hallani, a fejemben már túl sok minden járt egyszerre, nem tudtam szétválasztani őket. Éreztem, ahogy közelít. Az apró léptek egyre lassultak, a szívveré­sem pedig gyorsabb lett. A paplan vége megrándult. Hirtelen mozdu­lattal az éjjeli lámpa felé nyúltam, már kattant is a kapcsoló, a falon táncoló fénynyalábok a semmibe vesztek. Abbahagytam a dúdolást, imádkozni kezdtem. A lámpa fé­nye pislákolt, majd végleg kihunyt. Felültem az ágyon, egyre hango­sabban mormoltam az imát, míg végül torkom szakadtából üvöltöt­tem. Megjelentek a fények a falon, egyre vadabb táncot jártak, összeö­lelkeztek, ellökték egymást, felém kúsztak, de csak épp annyira, hogy megérintsenek. Fagyosak voltak, amikor a bőrömhöz értek. Vissza­másztak a falakra, majd a plafo­non öltöttek magukra különböző formákat. Ahányszor eldöntöttem, hogy mit látok, azonnal alakzatot váltottak, mint akik tudják, mire gondolok. És ott voltak velem haj­nalig, amíg fel nem kelt a nap. Azóta gyakran meglátogatnak, most már tudom, hogy az ima semmit sem ér. Szóltam is apám­nak, ne hozza a papot, majd csak akkor szóljon neki, ha már nem bí­rom tovább. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET lanuar

Next

/
Oldalképek
Tartalom