Heves Megyei Hírlap, 2020. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
2020-01-18 / 15. szám
2 szerkesztoseqi terepaszta helyőrség A MAGYAR KULTÚRA NAPJAI Szentmártoni János A magyar kultúra alig várja, hogy eljöjjön a napja. Hiába van jelen a nap 24 órájában és az év 365 napján, ki kell várnia a sorát, hogy őt ünnepeljék. 1989 óta van a magyar kultúrának napja, ezért kicsit mintha az új magyar szabadság nyitóünnepsége is volna egyben. Voltaképpen ő kezdi az évet január 22-én, Himnuszunk letisztázásának évfordulóján - aztán jönnek a kistestvérek: magyar széppróza napja (február i8.j, magyar költészet napja (április 11.), magyar dráma napja (szeptember 21.); végül, mintegy a híd túlsó pilléreként: a magyar nyelv napja (november 13.). Mindössze tizennégy évvel vagyok idősebb a magyar kultúra napjánál, s talán mondanom sem kell, hogy számomra minden nap a magyar kultúra szolgálatában telik. Sokan viszont mindig csak ekkoriban hallanak róla, holott ki tudja, mily módon, sokszor öntudatlanul vagy észrevétlenül fogyasztják, élvezik, töltődnek általa. Azt is tudjuk természetesen, hogy a kultúra nem csupán a művészeti értékek és maradandó alkotások összességét jelenti, hanem azt is, ahogyan a másikhoz érünk. Része az oktatás, a sport ugyanúgy, mint a kommunikáció vagy épp a természetvédelem. De meghatározza az álmaink minőségét is, és nem mindegy az sem, hogy mit és hogyan adunk át belőle a gyermekeinknek. Egyszóval meggyőződésem, hogy a kultúra az az idegrendszerünknek és a lelkűnknek, mint az oxigén a testünknek. Akkor kezdünk kétségbeesni, ha elkezd fogyni körülünk. Évről évre egyre törékenyebb állapotban várakozik ez a jó régi, gyönyörű és hihetetlenül gazdag magyar kultúra a maga napjára. Olyan sorsfordító és történelmi korszakban élünk, amelyben résen kell lennie, ha életben akar maradni. Nem tapasztalatlan e téren, hiszen jó párszor élt már hasonló fenyegetettségben, de a mostani globális átalakulások talán soha nem látott kihívások elé állítják őt. Mondják, hogy a magyar kultúra napjai meg vannak számlálva. De az ilyen „herderi jóslatok” eddig mindig csak megacélozták őt, s legyünk azon, hogy a legújabb kori népvándorlás és a klasszikus Európa végóráinak korszakában is megvédhesse állásait, kiölhetetlen maradjon a szívünkben, s hogy még unokáink is táplálkozhassanak majd belőle, bárhová is sodorja őket az élet. Szabad addig maradhat egy nép, ameddig őrzi a kultúráját. Ha erről megfeledkezik, rabláncra kötött zombisereggé válik, s önmagát is lassanként elveszíti. Ha lemondunk tehát a kultúránkról, a szabadságunkról mondunk le önként, s akkor valóban megszűnünk nemzetként létezni. .„S ah, szabadság nem virúl / A holtnak véréből...” Új korszak előtt állunk, nem mindegy, hogyan és milyen állapotban lépjük át a küszöbét. Képesek leszünk-e gyökereinkbe kapaszkodva megújulni és megerősödni, vagy szellemi erdőtüzek végeznek velünk. Akármilyen vészjósló is a kép, a magam részéről Orbán Ottó verssoraival búcsúzom: „Most kezdődik minden, nincs semmi veszve, / Lobog a cingár láng a világvégi fagyban.” (Dal a fagyban lobogó lángról) Mindnyájunknak szép és méltó ünneplést kívánok! tarca HERR VADON SZEMÖLDÖKE (ZSÁN SZISZÉR BOSSZÚT ÁLL] Szondy-Adorján György IMA A FARADT ASSZONYOKÉRT Érd el azt az ürességet, Zsán Sziszér, érd el, talán megérted, soha nem is volt ott bent semmi, amiért gyötrődni érdemes, búnak esni méltó, csupán álságos képeket őriztél, és ők megcsaltak téged, és általuk te is megtévesztettél minket, embereket. E szavakkal szólt Herr Vadon a festőhöz. Az némán ült az asztal túloldalán, szájának záróvonalai meg-meggörbültek olykor, szemében bánatosan kushadt a bűn. Herr Vadon meggyújtotta pipáját, nagyon vigyázva, hogy a gyufa föllobbanó lángja meg ne perzselje sötét, bozontos szemöldökét, mert az a két felkiáltójelnyi vonal adta szavai nyomatékét, mintha csupa aláhúzott nagybetűkkel írna valaki, valakinek a beszédíró rokona. Akár választóvonalnak, mezsgyének is nevezhetnénk őket, hisz alattuk köznapi volt a szem, száj, orr, átlagos az áll, és az arc színe bármely szerdai emberszín, ám fölöttük hatalmas homlok ívelt épp a megfelelő szögben, majd deres, öregurasra igazított haj következett, amely fölé a szem óhatatlanul várta, követelte a dicsfényt. Hagyjuk meg a szem kívánságait a kéznek, amely odanyúl. És tudta ezt Herr Vadon, és óvta busa szemöldökét. Ha néha mégis megperzselődtek a beszélgetés hevébeni pipagyújtás közben, többé nem vette szavát aznap senki, sem a rákövetkező három-négy napon, amíg újból kinőttek a sötét pamacsok. Addig ki sem mozdult otthonról, és nem mozdultak szája körül a ráncok sem. Szelíden told el a képeket, Zsán Sziszér, szelíden told el, mert tehetetlensége folytán a szenny ottmaradhat, lefoszlik a hamisság, le a valótlan, és megfertőz, légy udvarias, légy alázatos és mindenekfölött: légy türelmes. Be ne piszkítsd újrateremtett ürességed, a megtalált csendet, csak azért, mert neked föl kell állni, hogy ajtót nyiss, folytatta Herr Vadon, miközben kinn a borzas fűben, az ablak alatt új utakat kerestek csak úgy, találomra a hangyák és a szöcskék a már meglévők mellé, és a túloldalon Jószág Axinte égette a leveleket, őszt írtak. Ülj abban a szépen faragott karosszékedben és lóbáld a lábadat gondtalanul, a feleséged majd ajtót nyit a vendégnek, aki lehetek akár én is, lássam, hogy haladsz, de nem, nem zavarhatlak teremtés közben, nem lehetek a vendéged mégsem. Aztán eljössz te hozzám, amikor eljön a pillanat, és fölnyílik az idő is, akkor majd bemutatod a képeidet, hogy lássam, mi csapódott, mi robbant be abba az ürességbe, milyen vágyat, milyen kívánságot élesztett a semmi, ha sikerül elérned azt egyáltalán, és most adj egy tüzet, mert kialudt a pipám, sehol nem találom a gyufát... Zsán Sziszér előkapott egy gyufát valahonnan, és készségesen tüzet adott. A szőke dohány illatába szúrós perzsszag vegyült, és hallatszott, amint a gyufaszál utolsót lobban a beálló csöndben. Hallgatunk mi is, ideje van annak. Király Lászlónak A mi házunk a szomszédság válla. így láttam ezt sok-sok évvel ezelőtt, és most már tudom, amin akkoriban hiába törtem a fejemet, majd a kifürkészhetetlenség korai rémképeivel tértem meg játékaimhoz, hogy bár nagyanyámat Margit Emíliának hívták, miképp is lett az ő beceneve Emsi, majd az idő bársonypikkelyes múlásával Emsi tánti: nála voltak a vigasz kiapadhatatlan emlői. És a népek találkozásának és együttélésének jóvátétele: tucatnyi receptes füzet, melyeknek vastagsága egymásra téve vetekedhetett A magyar nemzet történetével, első kiadás, W. és íjai, helyenként kikandikáló kávé- meg zsírfoltos lapokkal (nyilván az ízletes arab kávétorta és a pufók képviselőfánk megteremtéséhez mormolandó varázsszavak betűi kanyargóztak a lapok széléig, majd ott illattá válva otthonossá, tették a ház levegőjét), éppúgy, mint ahogyan hétköznapjainkból is kikandikálnak születésnapjaink, ünnepeink, hogy aztán szőrmente ellenében simítsanak végig az enyészet lágy patájú igavonóin. „Ugyan, kedves Táncikám, kóstold már meg a puncstortámat és vegyél a sajtos stangedliből is...” És evett Tánci, és elfelejtette, hogy megdrágult a petróleum meg a finomliszt, a kávé késik az eneszkából, s a meszelést elitta Radovan. (Ha majd elveszik a villanyt, és ég a lámpában a drága olaj, lángja ott táncol a kanóc búbján, egyszeri vendégek vonaglanak a hibás falakon, te vagy, uram, játsszál a képek füvein.) „Klári szívem, tedd le azt a süteményt, köszönjük, vegyél ebből a friss püspökkenyérből... Gyertek, gyertek, gyermekek, megsült az aranygaluska...” Sorra látogattuk az idős nagynénik, unokanagynénik és a kedves ismerősök házait - azok is valamely szomszédság vállai -, hallgattuk a vasárnapi mondatokat, majszoltunk, és emlékszem, tudtam, hogy emlékezni fogok, hiszen a vasárnapok is alkalmasak az időérzékelés kitágítására, ha nem is olyan mértékben, mint egy ezüst- vagy aranylakodalom, és jól tudjuk, hogy bizonyos dolgok csupán a mérés, a megfigyelés kedvéért állnak be akkori állapotukba, ki tudja azt, milyen arccal tengődnek, mikor hátat fordítunk nekik, és így öltöztek ünneplőbe az ízek elágazó láncú molekulái, a tükrökből visszapattanó sárgák, pirosak, zöldek, és ingeinken megkeményedett a gallér. Szentek voltak ezek a drága kis vénasszonyok, örök frissen vasalt ruhácskáikban, szentek. Bár álszentek egykoron, hisz csak egymás fülének és szemének kellett megfelelniük, és csak szó volt az imádság a kőtemplom padjain. Ám a hosszú élet áldásai és átkai segítettek nekik fölemelni a szavakat, majd lassan elmaradoztak egymástól és elváltak tőlük a ráncok. Egyik ránc a nagyapám, másik ránc a sok gyerek, a többi ránc már névtelen. Áldassék az ő nevük. Ima (színes ceruzarajz, 570 * 770 mm, 1987) Szilágyi V. Zoltán: Csak adalékként említem, hogy az erdélyi vasúthálózat hiányosságai a települések közötti kapcsolattartást nehezítették ugyan, de meggyőződésem, hogy nagymértékben segítették a helyi kultúra megőrzését. Például vonattal olyan körülményesen lehet Kolozsvárról Marosvásárhelyre utazni, hogy aki csak teheti, elkerüli. Kivéve a falusi utazótársamat, akivel a székelykocsárdi állomáson találkoztam. Rendes emberhez illően posztóünneplőjébe öltözött, fején fekete kalappal. Órákkal a vonat indulása előtt komótosan kiballagott a tolatópályára. Ott felült az indulásig veszteglő üres vonatra és akkurátuson kiválasztotta ülőhelyét a menetirány szerint - nem ablak mellé és a tolóajtóhoz sem túl közel. Utána kicsit fészkelődött, majd kalapját szemére húzta és eltette magát a vonat indulásáig. Ilyen testtartásban találtam rá, amikor leültem a vele szemben lévő üres helyre. A vonathoz kapcsolt mozdony lökött egyet a szerelvényen, ezt még érzékeltem, de utána fogalmam sem volt, mikor indult el a vonat, annyira belefeledkezve bámultam a monumentális, összekulcsolt, hatalmas munkás kezeket. Kedvemre nézhettem, még vázlatozni is volt időm, mert a vonat minden hatónál megállt. Az én emberem továbbra is egy kőkolosszus mozdulatlanságával vonta ki magát a reggel fényétől megébredt és mozgolódó utasok zsivajából. Még a fényképezésre is rászántam magam, amit tán máig sem értenek utastársaim. Hát így találkoztam a témával. ■ j k t/ 1 aaaaaaaBBiH I 1 L aaaaaaaaaw 1 naaaaaaaoaa Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodolom), Bonczidoi Éva (felelős szerkesztő, Oláh 1 János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, 1 korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztoseg aikmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2020. január c w
