Heves Megyei Hírlap, 2019. október (30. évfolyam, 228-253. szám)
2019-10-26 / 249. szám
2 szerkesztoseqi tereoaszta helyőrség A LEGNAGYOBB MAGYAR REGÉNYÍRÓ ELME Nagy Koppány Zsolt Az önkormányzati választási kampány kezdete körül jelent meg Tolnai Lajosnak, a magyar irodalomtörténeti arcképcsarnokban a méltó helyét még mindig el nem foglaló, 19. századi jeles írónak A polgármester úr című könyve: a (nem) véletlen egybeesés tudomásulvételén túl azonban fontosabb lesz talán megvizsgálni, melyek azok az örök értékei ennek az elképesztő regénynek, amelyek biztosítják számára - és szerzője számára - a halhatatlanságot. Tolnai Lajos, akinek irodalmunkban megmutatkozó jelentősége és súlya (egészen a könyveiben tárgyalt témákig terjedően) Mikszáth Kálmánig és Móricz Zsigmondig mutat előre, nehéz természetű, igazságszerető, korának szinte minden fontos irodalmi szereplőjével (de különösen Gyulai Pállal) konfrontálódó szerző volt. így aztán az olvasó joggal számíthat arra, hogy műveiben - amelyeket bőven felhasznált ellenfelei lejáratására, illetve arra, hogy alaposan megmondja róluk a magáét - egyoldalúan, hisztérikus dühvei, naiv elszántsággal üti-vágja, akit ér. Éppen ezért döbbenetes már az első oldalak elolvasása után az a hűvös nyugalom, tárgyilagos szemlélet, méricskélő, soha nem túlzó, teljes képet megmutatni igyekvő elegancia, amellyel témájához - jelen esetben egy végtelenül jóindulatú, de emberi hiúságtól, némi kéj- és meglehetősen sok becsvágytól sem mentes polgármester szinte törvényszerű bukását festi le - közelít. A szarkazmus felé mutató iróniája persze gyilkos és pontos, mint egy jól irányzott pisztolygolyó egy becsületbeli párbaj során, de sehol sem aránytalan, legfeljebb abban a mértékben, amelyik ahhoz kell, hogy a tipikus, mindannyiunk által ismert - rangkórságba szédült , és százötven éve mit sem változott embertípusokat felskiccelje és karikírozza. Szinte lehetetlen egyetlen paszszust kiválasztani ennek illusztrálására, mégis megkísérlem: „Czilley Béla görbe hátával, törött fogaival, szemcsíptetőjével és trombitaharsogású, követelő hangjával és zsebében egy sereg baráti emlékfotográfiával, a legjelesebb fővárosi írók név- és baráti aláírásával - büszke volt szerkesztői érdemeire. Egy vidéki lap rendkívül sokat tehet; barátságát nemegyszer még a miniszterek is keresik talán. Czilley Béla csakugyan beszélt a miniszterrel, s a miniszter úr kérdezte: kérem, milyen idő van most Várhegyen? Ó, Czilley úr elértette, mit kell az idő alatt gondolni, és a tőle telhető legszemtelenebb módon válaszolá - biztatólag: - Kegyelmes uram, nagyon szép idő!” A magyar irodalomban talán csak Móricz Rokonok vagy Mikszáth A Nosztyfiú esete Tóth Marival, illetve Két választás Magyarországon című könyveihez fogható mű a maga keserű hangján a várhegyi polgármester, Tarczali Tamás kétségbeesett harcát mutatja be - először, a kötet első felében azért, hogy városkájában megőrizze saját becsületét, és jól teljesítse a rárótt/ elvállalt feladatot, másodszor, a kötet második felében pedig azért, hogy túléljen a fővárosban, miután csőbe húzzák, hamisan elkápráztatják, becsapják, és családostul tönkremegy. Ennek a tönkremenésnek a kulminációs pontja talán az, amikor élete vége felé a legnagyobb megaláztatáson kell átesnie: egy rozoga vándorszínész-társulat tagjaként kényszerül visszatérni Várhegyre, és régi beosztottjai meg a város polgársága előtt a színpadon kell ripacskodnia. Egyetlen vigasza, amelyet ő maga mond ki egy szerencsétlen követválasztási kísérlet után (amelyre a család utolsó pénze is rámegy): „Engemet mindenemből kiraboltak, és követ se vagyok. [...] De jellememet megőriztem!” Ennek a bizonyos jellemmegőrzésnek azonban irtózatos ára van, mind rá, mind pedig a családjára nézve; a regény előrehaladtával a polgármester úr lélektanilag teljesen hitelesen „feszül be”, mikor élete újabb és újabb fordulópontokhoz érkezik, és végül törvényszerű és megrendítő a bukása is - a könyv utolsó egyharmada a legkeserűbb társadalom- és pszichológiai rajz, amit valaha olvastam, nem csoda, hogy maga Móricz Zsigmond is így nyilatkozott a szerzőről: „Az elsikkasztott s mégis legnagyobb magyar regényíró elme.” Nem lehetünk elég hálásak A POLGÁRMESTER ÚR /íÁi> " *w3^l Muo a kiadónak, hogy a Tolnai-életmű szakértőjének, Dávid Gyulának a segítségével elkezdték újra kiadni ennek az elfeledett, de megkerülhetetlen szerzőnek a műveit, élükön ezzel a pompás nagyregénnyel, amely mindenki számára kötelező olvasmány. Tolnai Lajos: A polgármester úr. Reakció Kiadó, Budapest, 2019. tarca TIZENNÉGY KILÓ ÉS ÖTVEN DEKA Hirtelen valaki megrántotta a gallérom. Hátrafordultam. Köpcös, kopaszodó ember állt mellettem, és lihegett. Homlokán kis verejtékcseppek gyöngyöztek az erőlködéstől. Amíg kapkodta a levegőt, szemrevételeztem. Cvikker, aktatáska, hóna alatt újság. Karján esernyő. Nem tűnt ismerősnek. Türelmesen várakoztam, míg levegőhöz jut.- Tizennégy! - szólalt meg végre.- Tessék? Láttam, közben kissé magához tért, s a hangja is erőteljesebb lett. Lassan elengedte a télikabátom ujját, amibe eddig kapaszkodott, és kihúzta magát.- Szóval, mint mondottam, tizennégy. Pontosabban mondva, tizennégy kilogramm és ötven deka.- Hogy tetszik mondani?- Tizennégy kiló és ötven deka, nem pediglen tíz. A jelenet kezdett idegesíteni.- Mi tizennégy? És mi tíz? Egyáltalán, kicsoda maga és miről beszél? Az ismeretlen gúnyosan elmosolyodott.- Ezt vegyem úgy, hogy nem akarod beismerni, hogy vesztettél? Hogy alulmaradtál? Alulmaradtál - itt a mellkasára ütött - velém szemben? Fürkészőn meredtem arcába. Ki ez az alak? Talán ismernem kéne valahonnan? Ő közben már egyenletesebben vette a levegőt. Kihúzta magát, s az arca sugárzott. Minden bizonnyal túl sokáig vizslathattam fizimiskáját, mert elunta.- Szóval, mint mondottam, tizennégy, nem pediglen tíz!- Tizennégy! - ismételte meg türelmetlenül, mivel még mindig nem mondtam semmit. Én továbbra is az arcát vizsgálgattam. Feltűnt a fülén egy anyajegy. S észrevettem, hogy bizonyos időközönként az ujjával odakap. Piszkálja. A Harkály Zsolt! - ugrott be. Igen, a Harkály! A gimnáziumban, a biológiafakultáción egy ízben egy padba kerültünk. Soha nem ültünk azon az órán egy padban, de akkor valamiért úgy jött ki a lépés. Az őslényekről tanultunk, s a tanár feltette a kérdést, hogy hány kilogramm lehet egy újszülött Archaeopteryx. Én erre azt mondtam, tíz, ő meg azt, hogy tizennégy. Ezt én sokalltam, majd viccből hozzátettem, kicsit faragnia kéne belőle, ahogy a testsúlyából is. Mindkettőjüknek fogynia kell. Aztán kicsöngettek, s mindenki ment a dolgára. A következő pár hétben, ha a folyosón összetalálkoztunk, odakiabáltunk egymásnak. Tíz, mondtam én mindig. Mire ő: tizennégy! Egy idő után meguntam a dolgot, kezdett kínos lenni, és direkt másik folyosón közlekedtem. De ő utánam jött. Megkeresett. Kileste az ebédlőben, hogy mikor ülök le az asztalhoz, s mellém telepedett.- Tizennégy! - morogta teli szájjal, s újabb adagért nyúlt.- Tizennégy! - ráncolta szemöldökét, s kabátját a fogason az enyém mellé akasztotta.- Tizennégy! - hörögte, míg a szomszédos rúdon kapaszkodott felfelé, s a tornatanár pattogó hangja elnyomta az ő fojtott szavait. De én sose engedtem.- Tíz! - mondtam, miközben a kést a húsba vájtam, s heves mozdulattal vágni kezdtem.- Tíz! - vetettem oda büszkén, míg az autóbusz lépcsőjére hágtam, s ő ott állt, alattam, én néztem le rá, s az ő busza még nem jött.- Tíz! - sziszegtem könyörtelenül, miközben feltápászkodtam mellőle, s otthagytam, hogy még befejezze a maradék nyolc fekvőtámaszt, s frissen indultam az öltöző felé. Pozsonyi Ádám És eltelt negyven év, és ő itt állt előttem, és szuszogott. És homlokán patakzott a ve-Kedvesen megütögettem a vállát:- Rendben, tizennégy, nem pedig tíz. Vártam pár másodpercet, s hozzátettem:- Neked volt igazad. Döbbenet ült ki az arcára. Matatott nyakkendője körül. Babrált. Nem válaszolt. Megsajnáltam.- Igen. Tizennégy a helyes szám - mondtam neki. - Tizennégy, nem pediglen tíz, és nem is tizenhárom.- Szóval azt mondod, tizennégy?- Igen. Azt.- Nos - kezdett bele, s láttam, keresi a szavakat -, valahol azt olvastam, hogy az újabb kutatások tükrében a pontos szám voltaképp nem is tizennégy, hanem tizenhárom. Tehát - derült fel az arca -, ha úgy vesszük, most is te maradtál alul, most is te vagy a vesztes. Igen, nem a tizennégy a jó válasz, hanem a tizenhárom. Felnevettem.- Rendben. Legyen tizenhárom. Igen, tizenhárom a jó, szerintem is. Némán állt. Nem válaszolt.- Mennem kell, öregem - nyújtottam a kezem. - Szervusz. Örülök, hogy láttalak. Tettem pár lépést, amikor a hátam mögül különös zaj hallatszott. Ha nem tudtam volna, hogy ő áll mögöttem, azt hittem volna, hogy valami eb. Olyan volt a hangja, mint egy nyüszítés:- Megadnád a címed? Lehet, hogy hamarosan friss adatok kerülnek napvilágra ezzel kapcsolatban... Nem válaszoltam. Mentem tovább. Előre, a dolgom után.- És a telefonszámodat? A hangja most már sokkal halkabban ért el a fülemig. Haladtam egyenletesen. Megtettem fél sarkot is talán.- És az e-mail-címed? - ért el a fülemig, de oly halk volt, s oly erőtlen, mint valami reményvesztett, távoli, kétségbeesett sóhajtás. Dunaparton (papír, pasztell, 1930 - a bajai Türr István Múzeum gyűjteménye, leltári szám: K 69.2.3) KMTG ■ma au na naan aaaaaaaaaHl aaaaaaaaaaa Főszerkesztő: Szentmórtoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Kotolin (gyerekirodalom), Bonczidai Évo (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakodémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztosegSkmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., Ili, emelet 21. 2019. október
