Heves Megyei Hírlap, 2019. szeptember (30. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-07 / 208. szám
6 helyőrség novella VESZÉLYES ÉLET Bene Zoltán Omlett reggelire (fa, olaj, 60 * 60,1996) Pár napra érkezett Söténdre, a cég új gyáregységéhez. Az üzem televíziókhoz gyártott kétféle alkatrészt. A munkások nagy része futószalag mellett dolgozott, kisebbik hányada aprócska, munkaállomásnak nevezett asztalok fölött görnyedt naphosszat, forrasztópákával a kezében. A szalagot és a munkaállomások egyes funkcióit irányító szoftver finomhangolása volt a feladata. A vállalat egy Kádár-kockában szállásolta el özvegy Baraczkánénál, aki a kézfogást követően azonnal nyerített egyet, és kijelentette, hogy a Barnabás hülye név. Az asszony régi és meghitt barátságot ápolt a barackpálinkával, ami világosan látszott az orrát és az arcát behálózó, apró vörös erek hálójából. Az italt kotyvasztotta tiszta szeszből, csapvízből és aromából. Legott megkóstoltatta Barnabással is, akinek a bárzsingja fájdalmasan küzdött az undorító lé lenyelése ellen, végül azonban az akaraterő diadalt aratott az émelygés fölött. Az arca eltorzult, mégis buzgón bólogatott özvegy Baraczkáné felé. Az asszony harsányan röhögött, kivillantotta szürke és hiányos fogsorát, végül megveregette a vendége vállát. Kemény legénynek nevezte. Barnabás ettől úgy érezte, máris megkedveltette magát. Másnap este szállásadója meglepte egy kis levessel is, nem csak pálinkával. A levestől az éjszaka közepén hasmenés tört rá, mégis bekanalazta a következő vacsoránál is, amikor Baraczkáné újra megkínálta. Egy ideje úgy érezte, veszélyesen kell élni. A harmadik napon a söténdi üzem igazgatója, a cégvezetéssel egyeztetve, fölajánlotta a gyáregység rendszergazdai állását. Barnabás gondolkodási időt kért. Söténd már a legelső pillanatban viszolygást keltett benne. Stoppal érkezett, a katolikus templom mellett szállt ki egy régi, ütött-kopott, japán gyártmányú autóból. A település házai éppolyan szürkék voltak, mint a föléjük boruló késő őszi délután. Talán már évszázadok óta nem festett színesre semmiféle épületet senki abban a faluban, ami ugyan jogilag mintegy két évtizede város volt, de még a lakói sem tekintették annak. Barnabás már a második ott töltött nap végére megállapította, hogy Söténden kétségkívül minden a piszkosszürke különféle árnyalataiban szerénykedik. Világéletében magányosan és visszavonultan élt. Szórakozni nem járt el. Söténden sem a helyi diszkóba, sem a biliárdterembe, sem a kocsmákba nem tette be a lábát. A gyáregység igazgatója elégedett volt a munkájával, ezért a negyedik napon nemcsak az állást ajánlotta föl, hanem - bizalmasan sutyorogva és sűrűn kacsintva hozzá - azt is, hogy szerez neki nőt, ha akarja. Barnabás visszautasította az ajánlatot. Amikor órák múlva az ágyában feküdt, hanyatt, két karjával a feje alatt, és odakinn masszívan, kíméletlenül terpeszkedett a mászkos, ragacsos, az őszhöz képest kiváltképpen fülledt éjszaka, s a padláson nyestek motoztak, azon tűnődött, nem lett volna-e jobb mégis igennel felelni. Másnap reggel a konyhában egy holtrészeg férfi hortyogott az asztal alatt.- A fiam - intett a kicsavarodott pozícióban alvó test felé Baraczkáné, s egy csésze feketét nyomott a vendég kezébe. - Gyerekkorában az apja, a férjem minden délután bezárta egy faketrecbe. Csak másnap reggel engedhettem ki.- Miért tett ilyet? - kérdezte megütközve Barnabás.- Elővigyázatosságból - sóhajtott az asszony. - Hogy ne verje meg. Egész hétvégéket töltött ez a gyerek bezárva. így védte az apja a testi épségét.- Faketrecbe...?- A férjem asztalos volt. Mégis úgy ivott, akár a kefekötő.- És nem akarta részegen elgyepálni a fiát - esett le a tantusz Barnabásnak.- Az apja kemény ember volt - sóhajtott Baraczkáné. - A disznót maga szúrta le mindig, a kutyát néha úgy megrugdalta, hogy hetekig csak kúszni bírt, a kismacskákat meg élve elásta a kert végibe. Ez a szegény gyerek egyszer kiásta őket, csak túl későn, mind megfulladt addigra. Azt hiszem, ezért lett ilyen.- Alkoholista? - csúszott ki a kérdés Barnabás száján.- Részeges. Az még nem alkoholista - válaszolt lakonikusan Baraczkáné. A gyáregység igazgatója azon a délutánon újra Barnabásra kacsintott, majd a füléhez hajolva afelől érdeklődött, nem gondolta-e meg magát. Barnabás egy ideig úgy tett, mintha nem értené, miről van szó, végül sután bólintott. De. Meggondolta. Mikor hazaért, sem Baraczkánét, sem a fiát nem találta otthon. Helyettük egy középkorú, kevéssé vonzó nő várta fehérneműben. Dévaj tekintettel mérte végig, elé penderült, megragadta a lába közét. Barnabás fölszisszent, és hátralépett volna, ha a fal nem állja útját.- Ne ijedezz, drágám - lehelt az arcába penetráns szájszagot a nő. - Jó lesz minden. Nem, nem lett jó, s ezt Barnabás előre tudta. Hiába került le a fehérnemű az asszonyról, és hiába vetett be mindenféle praktikát az izzadság és az illatszer meghatározhatatlan szagelegyét árasztó nőszemély, semmi jó nem sült ki belőle.- Te impotens vagy, drágám - állapította meg végül a meztelen fehérnép. A hangjából Barnabás semmi csalódottságot nem hallott ki. Végső soron tárgyilagos volt.- Szegénykém... - tette még hozzá a díva, miközben a fejét csóválva fölöltözött. Alig telt el tíz perc, Baraczkáné hazatért. Bekopogtatott a vendégszobába.- Egy kis leves vacsorára? Barnabás beletörődött a sorsába. Lebbencslevest ettek. A kanalak csörömpöltek, Baraczkáné enyhén szürcsölt. Minden ötödik kanál után megivott egy korty pálinkát.- Nem kérsz? - kínálta a vendégnek. Barnabás szomorkás mosollyal utasította vissza.- Nem valami jó nő a Violetta - jegyezte meg az özvegy. Barnabás kérdő pillantást vetett rá.- Ő járt nálad - magyarázta az asszony. - A neve szép. Ő nem anynyira. Régen, amikor elvette a fiam, jól nézett ki.- A maga menye volt? - szörnyedt el Barnabás.- Olyasmi - ingatta a fejét Baraczkáné. - Nem élnek együtt a fiammal, mert túl sokat iszik. Mármint a fiam, Violetta szerint. Igaz, hogy részeges, minek tagadni, de az még nem a világvége.- Nem, az még nem az - helyeselt Barnabás, s már érezte az első görcsöket a gyomrában. Megköszönte a levest. Visszavonult. Baraczkáné szinte gyengéden mosolygott rá. Ötször kellett kimennie az éjszaka. A szégyen, az elképedés, az undor és a hasmenés fölváltva gyötörte. A kínok rövid szüneteiben a nyestek neszezését hallgatta. Elhatározta, hogy még hajnalban elutazik. Nem stoppal. Úgysem való neki a veszélyes élet, ez egyértelmű. Az első busszal hagyta el Söténdet. Miközben a szürke házak sorra szivódtak föl a sötétségben, azon gondolkodott, hogy a munkáját voltaképpen elvégezte. És végzett Söténddel is. Vagy Söténd végzett vele. Ezt nem tudta eldönteni.* Fönnállnak bizonyos veszélyek. Szinte mindig fönnállnak bizonyos veszélyek. Talán ezért olyan nehéz. Lapszámunkat VÉSSEY GÁBOR Munkácsy Mihály-díjas festőművész képeivel illusztráltuk. Véssey Gábor 1948-ban született Budapesten, 1968 és 1972 között a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő és tanár szakán tanult, majd 1975-ig mesteriskolát végzett ugyanott. Mesterei Főnyi Géza és Veress Sándor László voltak. 1988-tól a Magyar Képzőművészeti Egyetem művészeti ábrázológeometria és szabadkézi rajz tanára. „Olykor elég egy ironikus képcím, vidor arc, megmosolyogtató gesztus ahhoz, hogy a szent profán legyen, és a profán ne legyen túl szent. Pedig az irónia nehezebben mutatkozik meg a vizuális műfajokban mint az irodalomban. Véssey azonban hosszú évek következetes munkájával eljutott odáig, hogy úgy rajzol és fest, ahogy a költő verset ír. Keze alól metaforák sora kerül ki: a láb delfin lesz, az ember bárány, a disznó ember, a kar cső, a szív gép, a nemi szerv szív, a test üres árnyék, a beszéd tőr, és így tovább egészen a kiismerhetetlen formákig, melyek úgy játszanak velünk, mint a sötét szobában szemlélt megfejthetetlen árnyak." - jegyzi meg Véssey Gábor művészetéről Lajta Gábor A képzelet folyóírása című méltatásában. Bestialitás és valamifajta szenvtelen testiség jelenik meg ezeken a képeken, megjegyezhető arcok helyett az emberállat torz furcsaságai, a zabolátlan ösztön, amelyet évezredek óta próbálunk száműzni a civilizációból. Nyers hús - talán ezt mondhatnánk, ha egyetlen képben kellene összefoglalnunk ennek a különös világnak a lényegét. Szinte élő, még tapinthatóan létező, érzékelhetően lüktető valóság sejlik fel e groteszk lények mögött. Csömör, élvhajhász kiszolgáltatottság, lebonthatatlan magány - csak az irónia teheti mindezt játékká, és a színek oldják fel ilyen „muszáj odanézni"-késztetéssel fűszerezett érdekességgé. LAPSZAMUNK SZERZŐI Bene Zoltán (1973) író Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Gárdonyi Géza (1863-1922) író, költő, drámaíró Juhász Kristóf (1982) író, újságíró, előadóművész Kántor Mihály (1974) szakíró Kis Petronella (1992) kritikus Kosztolányi Dezső (1885-1936) költő, író, műfordító Polgár Kristóf (1997) költő, író IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. szeptember A
