Heves Megyei Hírlap, 2019. augusztus (30. évfolyam, 177-202. szám)
2019-08-03 / 179. szám
novella AZ ALCATRAZ ELŐTT Katonai igazolványkép (olaj, vászon, 60 * 80 cm, 2009) A börtön a törvényszék épülete mögött fekszik, csak egy magas fal választja el tőle. A falon szolid vasajtó, praktikussági okokból kerülhetett oda: ítélethirdetés után a delikvenst kerülő nélkül át lehet kísérni arra a helyre, melyet a bíróság időtöltésül nézett ki neki. Persze akadnak elítéltek, akiknek nem kell azonnal bevonulniuk, ők megadott napon jelentkeznek egy mellékutcára nyíló külső kapunál. Az elmúlt években szépen terjeszkedett az intézmény, számos szárnnyal és toldással bővítették. Kényesebb igényeket is kielégít, van benne minden, ami kell. Csendes cellák, széles folyosók, férfirészleg, női blokk, elkülönítők, beszélők, felcserszoba, szerény könyvtár és osztályterem tudásra szomjazóknak, magas fallal körülvett kis udvarok friss levegőre vágyóknak, aztán konyha, raktárak, tárolók meg az adminisztráció helyiségei. Egy benti kis zárt világ a nagy nyitott kintiben eltévelyedetteknek. A külső börtönkapuval szemben, a mellékutca túloldalán egy Alcatraz nevű kocsmát működtet valami kisügyes. Jóféle pálinkákat lehet ott kapni. Az őrizetesek látogatói egy-két kupica töménnyel lélekben megerősíthetik magukat a szeretteikkel való találkozás előtt. Vagy találkozás után. Ha úgy tartja kedvük, zárt világi szerettek nélkül is. Börtön és temető szomszédságában jól csúszik a snapsz. Az Alcatraz előtti parkolóba most mutatós mikrobusz hajt be. Egyelőre nem száll ki belőle senki. A motort kikapcsolták, de ablakot nem húztak le, ajtó nem nyílt ki. A kisbusz áll, mint ki jól végezte dolgát. A benne lévőket elhozta, a többi nem rá tartozik. Nincs törvény arra, hogy megérkezés után ki is kell szállni a járműből. Szabad világban élünk, ha éppen áll, saját kocsijában mindenki azt csinál, amit akar. A foncsorozott üvegű ablakok mögé nem látni be. Nem lesz pletyka belőle, hányán ülnek odabent, mit csinálnak. Ülnek, ahányan ülnek, csinálnak, amit csinálnak. Egy Alcatraz ablakából kikukkantó, felületesen tájékozott illető Molnár Vilmos azt hihetné, hogy a mikrobusz valami hamarosan szabaduló őrizetesre vár. Ha viszont egy alaposan tájékozott illető kukkantana ki, az tudná, hogy a szabadulókat reggel nyolcig engedik ki, az meg már rég elmúlt. De van még cirka félóra déli tizenkettőig, legkésőbb akkor kell jelentkeznie a kapunál, akinek aznapra szól a behívója. Az sem biztos, egy személy ül-e a kisbuszban, vagy több. Mind a tájékozatlan, mind a tájékozott kikukkantó inkább arra tippelne, hogy egynél több. Már az optimális térkihasználás meg a célszerű üzemanyag-fogyasztás szempontjából is. De nehéz biztosra menni bármiben is. A mikrobuszból továbbra sem száll ki senki, a bent lévőknek nem sürgős a külvilággal való érintkezés. Talán egyszerűen csak várakoznak, de lehet, akad valami elintéznivalójuk, amire indulás előtt már nem volt idő. Valami, amit jobb autóban elintézni, mint autón kívül. Kíváncsi és huncut gondolkodású fejekben ilyenkor fordul meg, milyen lenne odamenni a mikrobuszhoz és jól megdöngetni az oldalát. Biztosan letekernék belülről valamelyik ablakot, s kiszólna rajta valaki. Esetleg másképpen nyilvánulnának meg a bent tartózkodók, de lenne legalább valami. A sokáig ki nem kelt tojást is füléhez emeli és megrázza az ember: kotyog-e, megzápult-e, vagy mi van? Tizenkettő előtt tíz perccel kinyílik a mikrobusz ajtaja. Ketten szállnak ki belőle. Egy bőrmellényes, rosszarcú kopasz ipse, kigyúrt karjain tetoválásokkal, meg egy hosszú hajú, szomorú szemű szép hölgy, diszkréten elegáns kosztümben. Egy kósza szellő belekap a hölgy hajába, s ahogy finom kezével kisimítja az arcából, tízből kilenc férfi szívesen odamenne biztosítani őt töretlen odaadásáról. Áll egymással szemben a busz mellett az elegáns kosztümös hölgy meg a tetovált kopasz. Szomorú szemével a hölgy a karórájára pillant, aztán a kopaszra, majd mintha mindketten egyazon titkos jelre tennék, hirtelen átölelik egymást. Nincs simogatás, nincs csókolózás. Csak szorítják egymást összefonódva, görcsösen, mozdulatlanul. Mintha soha nem akarná elengedni egyik a másikat. Két-három percig maradnak így. Hosszú időre búcsúzik, ki így búcsúzik. Nem tudni, kicsodája a hölgynek a kopasz. Lehet a félje, a szeretője, a tesója, a sofőrje, közeli barátja, távoli rokona. Biztosan valakije. Senkijére nem pazarol ilyen ölelést senki. Végül csak elengedik egymást. A szomorú szemű hölgy szomorú szemében könny csillog. Valamiért nehéz megválnia a kopasztól. Azért nagy figura lehet a kopasz. Lenyírt kobakkal jön bevonulni a dutyiba. Vagy mindig is így jár, kopaszon. Bármikor lesittelhetik, de megnyírni nem fogják, az hétszentség. Lassan azért készíthetné a papírjait, amivel jelentkeznie kell a kapunál. Lassan mindjárt déli tizenkét óra. A kopasz odamegy a mikrobusz vezetőüléséhez és kinyitja az ajtót. De nem nyúl be, nem vesz ki semmit. Csak néz hosszan az elegáns kosztümös hölgy után. Az lassan elindul a busztól, át az úton a börtönkapu felé. Közben retiküljébe nyúl, papírjai közt motoz, keresi, amivel jelentkeznie kell. Tábori levél (olaj, vászon, 80 * 90 cm, 2009) Fotó: Békefi Győző Lapszámunkat FEKTI VERA képeivel illusztráltuk. Fekti Vera 1949-ben született Nagylókon, jelenleg Székesfehérváron és Balatonalmádiban él. 1972-ben szerzett diplomát a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar-rajz szakán Szegeden, majd 1975-ben a Pécsi Tanárképző Főiskola rajz szakán, 1993-ban pedig elvégezte az Iparművészeti Főiskola rajztanároknak szóló vizuális kommunikáció tanfolyamát. Művészeti és pedagógusi munkásságát több díjjal is elismerték. Számos egyéni kiállítása volt Gárdonyban, Székesfehérváron, Budapesten, Tatabányán, Szigligeten, Veszprémben, Siófokon, Paloznakon és Balatonalmádiban. Munkái egy részét régi családi fotók, képeslapok, újságok inspirálják. „Szüléimét 1978-ban elveszítettem, ezután kezdődött nálam a »múltba fordulás«. Elmerültem a családi fotóalbum képei között, és felnagyítottam apám kicsiny katonai igazolványképét, anyám megkopott arcképét (mely a lövészárkot is megjárta a zubbony zsebében), majd továbbmentem visszafelé az időben a nagyszüleim korába, s kerestem »anyagot« könyvekből, régi újságokból" - mondta e múltba tekintés hátteréről. Ezeken a képeken korai fotográfiai eljárások (cianotípia, ferrotípia) hatását keltő színvilágot alkalmaz, és az archaizálás céljából koptatásokat, karcolásokat is végez. Másik fő témája a balatoni táj. Ehhez is hasonlóan elemi és személyes kötődése van: „1980-ban szülői örökségből egy présházat vásároltunk Balatonalmádiban az Öreghegyen. A délkeletre tájolt öreg ház alatt mély völgy terül el egészen az Ördögárokig, innen emelkedik a Káptalani domb, mely hatalmas tölgyfáival és árnyukban megbújó nyaralóival hosszan elnyúló, szaggatott kontúrjával írja be magát a Balaton víztükrébe. Azóta fogva tart ez a táj." Akvarelljein a változó fényeket, a sokarcú és sokszínű Balaton varázsát ragadja meg. Az itt megjelenő színek és formák nem csupán a táj ritmusát képezik le, hanem a lélek rezdüléseit, a teremtő napfényes játékos kedvét vagy borongás megbékéléseit is. Balaton télen (olaj, vászon, 60 * 80cm, 2016) IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. augusztus |r
