Heves Megyei Hírlap, 2019. június (30. évfolyam, 126-149. szám)
2019-06-29 / 149. szám
helyőrség 8 ormiban sült poaacsa MESE A LÁNYRÓL, AKI ERDŐT ÁLMODOTT Élt egyszer valahol, talán még én sem tudom pontosan, hogy hol, egy királylány, aki időről időre úgy érezte, hogy nincs igazi hajléka a saját életében. Sokszor gondolta azt, hogy rossz helyre született. Hogy túl jó helyre született. Szerette apját, anyját, de azt nem, hogy olyan életre szánták, amilyet ő nem szeretett volna magának. Hogy mit szeretett igazán? Mezőkön csatangolni, avarban matatni, patanyomokat figyelgetni, gombát keresni, madarakat meglesni. Szerette nézegetni a jó hűs reggeli erdőt, a földműveseket, akik a szőlőt kötözték, metszették, kapálták, a magokat vetették, a gyümölcsfákról az almát, körtét szedték. Tetszett neki a munka rendje, szigorúsága, pontossága, az, hogy a földművesek tudták, mennyi az elég, hiszen a földet nem lehet becsapni, túl sokat nem akarhat tőle az ember. Különösen tetszett neki egy kiskondás, aki a malacokat őrizte, aki naponta kihajtotta a kondát makkoltatni az erdőbe. Ő biztosan érti az állatok nyelvét is... Azt gondolta, vele szívesen barátkozna. A kiskondás viszont nem ért rá a lánnyal barátkozni, ahogy arra Micsoda madár (festett fa, 140 cm, 1990) sem, hogy furulyázzon, farigcsáljon az állatai mellett, mert bizony, oda kellett rájuk figyelni, ha nem akarta, hogy összevesszenek a disznói, vagy olyan helyekre menjenek, ahová nem szabad, ahol már nem lenne biztonságos nekik. Amikor a lány egyszer azt látta, hogy a kiskondás a fűben szalonnázgat, összeszedte a bátorságát, és odament hozzá.- Adjon Isten, kiskondás!- Neked is, szép leány! - válaszolt a kiskondás, de fel sem nézett rá, szemmel láthatóan sokkal jobban érdekelte a szalonna.- Éhes lehetsz... Mondd csak, ma még nem ettél semmit, ugye?- Dehogynem, királylány. Délben ebédeltem, de az már régen volt, erősen megkívántam az ételt újra.-Mondd csak, neked azért kell sokat és rendszeresen enned, hogy meg tudj védeni, ugye? - kérdezte a lány.- Nem azért - felelte a kiskondás -, hanem azért, mert éhes vagyok. A lány ezen megütközött erősen. Mi az, hogy valaki nem azért született meg, táplálja a testét, hogy őt védelmezze? A kiskondás csendben eszegetett tovább, a lány viszont beszélgetni akart, de beszélgetni nem lehet úgy, hogy csak az egyik beszél.- Nem akarsz mondani nekem valamit? Esetleg kérdezni tőlem valamit? Hogy hogy vagyok, hogy aludtam, milyen a kedvem?- Jó nekem a csönd, királylány, nem szoktam meg a beszédet - válaszolta a kiskondás. - Hogy hogy vagy, az nem tartozik rám, hogy jól aludtál, azt meg látom, mert nem karikás a szemed. Ezen is megütközött a királylány, mert az udvarban nem ezt szokta meg. Ott mindenki a kedvét kereste, itt meg senki nem keresi a kedvét, de különösen a kiskondás nem.- Beszélgessünk, kiskondás!- Ugyan, minek, királylány. Te királylány vagy, én kiskondás, jobb, ha mindenki a saját világában marad, és a saját dolgával foglalkozik.- Te nem szereted a lányokat, kiskondás.- Ebben nincs igazad, királylány. Csak még nem jött el az ideje annak, hogy ezen gondolkozzam.- És ha mégis elgondolkoznál róla a kedvemért, ugyan, mondd már el nekem, hogy neked milyen lányok tetszenek?- Azok, akik bírják a munkát. A szomszéd faluban van egy lány, ő például nagyon tetszik nekem. Szoktam látni, ahogy a patak felé megy a ruhákkal, erős teremtés. Nem fújja el a szél, mint téged. Piros az arca, barna a haja, húsos a karja. Az ilyen lány tetszik nekem. De őt sem szólítanám meg, mert még nem tudnék neki mit mondani. Még itt jó nekem, az erdőmben.- De hát én szebb vagyok, mint azok a lányok, nem?- Nem az a fontos, hogy szebb vagy-e. Nekem azok a lányok tetszenek jobban. Ők hozzám valók, te meg nem.- Nagyon is tudsz te beszélni, ha akarsz!- Igazad van, sokat beszélgetek magamban.- Akkor azt mondd meg, hogy mi a bajod velem.- Nekem ugyan semmi. Csak mások a gondjaid, mások az örömeid. Amikor meglátlak, olyan fényt látok, amit sosem érhetek valóban el, amikor őt meglátom, az érett körte, alma jut eszembe, amit leszedhetek, ami nekem terem. Te nem rólam álmodsz, hanem egy erdőről, amelyben elbújhatsz magad elől. Én viszont itt élek, és nem is vágyom máshová. Nekem ez jó és elég. A lány kikerekedett szemmel nézett maga elé: mintha szalmalobbantó forróságban nyakon öntötték volna egy vödör hű§ kútvízzel.- De barátok lehetünk azért, nem? - kérdezte bátortalanul a királylány, mert érezte, hogy itt nincs varázsereje, nincs semmilyen ereje, holott hirtelen egyre fontosabbnak érezte a kiskondást. Szeretett volna a közelében lenni, vagy inkább: a vágyott élet közelében lenni, és úgy gondolta, hogy ehhez a kiskondáson keresztül vezet az út.- Persze, lehetünk barátok, csak nem tudom, hogyan... - mondta a kiskondás, és hosszan maga elé nézett. - Lehetünk barátok, de magadtól fogsz úgyis elfelejteni engem, ha beköszönt az életedbe egy olyan erős, harcos királyfi, aki érted lovagolt át héthatáron, birodalmakon keresztül. Aki, ha elkezdesz egy mondatot, he tudja fejezni, ismeri a szavaid jelentését, nem kell neki elmagyaráznod semmit, és nem a gatyaszárba törli a bicskát evés után.- És szerinted tetszeni is fog nekem?- Meglásd, ő fog igazán tetszeni majd neked, és akkor másnap elfelejted a kiskondásodat, aki akkor már hűségesen várna. Nem, mégis jobb, ha barátok sem leszünk. De segítek neked szívesen bármiben, ha szükséged van rám, csak szólj, megyek. Igaz, nem tudom, hogy mi lenne az, amiben én segíthetnék. Elgondolkozott ezen a lány, és rájött, hogy igaza van a kiskondásnak, ha nem tetszik ez neki, akkor is. Megrántotta a vállát, valami csúnyát is gondolhatott akkor magában, aztán szépen visszament az apja várába. Elhatározta, hogy hozzámegy majd ahhoz a királyfihoz, aki azért jön, hogy megmentse őt, holott tudomása szerint akkor még senki nem rabolta el. Pedig már de, de, valamit mégis elrabolt belőle a kiskondás, akinek csak egy feje volt, mégis veszélyesebbnek tűnt, mint a legerősebb sárkány. Aztán, amikor ■ a harag elszunnyadt benne, rájött, hogy neki magának kell megtalálnia az erdőjét, ahová vágyik - azt nem rajzolhatja meg más helyette. Ha pedig lesz saját erdője, akkor majd lesz benne kiskondás is, vagy erdőkerülő, esetleg eltévedt királyfi, és Ruha (körtefa, 30 cm, 1976) éppen az lesz ott, akinek arra vezet a sorsa. Amikor leélték a nekik szánt időt, mindketten kibújtak emberbőrükből, hiszen ez a rend, még a mesékben is, hacsak nem tündér vagy varázsló valaki. A kiskondás közel az erdőhöz, ahonnan egész életében ki sem mozdult, a lány pedig önmaga várának egyik eldugott kis szobájában. Azt mondják, jó királynő lett belőle, jó döntéseket hozott, szerették az emberek. Azt mondják, a kiskondás is jól őrizte egész életében a rábízott malacokat. Talán egy másik mesében újra találkozhatnak majd egymással - de azt a mesét már nem én fogom írni, hanem ők, saját maguknak. un a lap alatt MŰVÉSZETBE VESZVE Kántor Mihály A művészet, mint a lélek nyelvének kulcsa, kiválóan alkalmas eszköz arra, hogy a lélek gondjait is ábrázolja. Valami efféle elgondolás vezethette a 2016-os Layers of Fear készítőit is, midőn játékuk főhőséül egy megtépázott lelkű festőművészt választottak, aki az 1920-as évek derekán egy baljós, viktoriánus kúriában épp életműve legnagyszerűbb képének megfestésére készült. Ez a premissza már önmagában sem volt tipikus videojáték-felütésnek mondható, ám a készítők igyekeztek ezt még tovább vinni. A valóságtól elrugaszkodott, helyenként ijesztő vagy épp csak nyomasztó benyomások ébresztésével hagymázas Canossa-járásra csábítottak bennünket művészünk traumákkal és tragédiákkal teli múltjába. Csak rajtunk állt, hogy alkotónk végül megbocsátást nyer-e, vagy elnyeli a skizofrénia tátongó mélysége, hogy végül életét feláldozza a művészet oltárán. A háromféle befejezés egyikét vitte tovább a később kiadott IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Inheritance című kiegészítő, melyben a festő immár felnőtt lánya visszatér gyermekkora helyszínére, hogy megpróbálja feldolgozni apjához fűződő viszonyát. Ebben tovább árnyalták az alapjáték történetét, számos részlettel kiegészítve azt, a végén pedig a játékos döntésein múlott, hogy főhősnőnk pozitív vagy negatív fényben tekintett viszsza édesapjára. Tavaly október óta tudjuk, hogy a lengyel Blooper Team folytatást készít a játékhoz, és nyilván fejtörésre adott okot, hogy miképpen is lehetne tovább gombolyítani egy ilyen szépen lezárt pszichodrámát. A május végén megjelent Layers of Fear 2 végül megadta a választ: nem annyira folytatása, mint inkább szellemi örököse lett az első résznek. A festészet helyett a klaszszikus filmet tették meg művészeti kifejezőeszköznek. Főszereplőnk ennek megfelelően egy színész lett, míg az ódon kúriát felváltotta egy korai XX. századi óceánjáró. A hajó néptelen, színészünket pedig a rendező hangja kíséri a fejében, aki hol ellentmondásos instrukciókat, hol alkotói kétségeket, hol pedig filozófiai merengéseket oszt meg vele. A direktor élete fő művét kívánja megalkotni, amiben mi leszünk a főszereplők, midőn felfedezve önnön érzelmeink igazságát felépítjük a szerepet magunknak. Ez a szinte őrülettel határos folyamat konstans múltbéli emlékfoszlányokból, valamint a hajó geográfiájának gyakori, a józan ésszel megmagyarázhatatlan átformálódásából tevődik össze. Ez az immerziós színészi metódus igazából nincs nevén nevezve a játékban, ám ha kellően figyelünk a rendező szakmai frázisaira, azok megteremtik a kellő kontextust és összeköthetjük a pontokat. A készítők ezúttal párhuzamosan egy másik történetet is elmesélnek nekünk, mely elsőre nem egyértelműen kapcsolható össze a másikkal, ám idővel a helyére kerül. A két testvér, Lily és James kalózosdit játszanak a hajón, az általuk hátrahagyott használati tárgyakhoz írt hangnaplókból pedig képet alkothatunk a hajó utasainak rejtélyéről ugyanúgy, mint Lily lírai költészetéről. A kiválóan megírt szövegek mellett az alkotók nem feledkeztek meg a filmes médium ábrázolásáról sem. A Mechanopolis című film poszterében nehéz nem felismernünk Fritz Lang Metropoliszát, melynek mind a gyáijelenete, mind pedig óriási óraműve megidézésre kerül. Találunk utalásokat Hitchcock Psychójára, Murnau Nosferatujáva, vagy akár a Casablancára. Több esetben azonban a filmes utalásokat történetmesélésre is felhasználják az alkotók. Georges Méliés Utazás a Holdba című filmjének legendás Holdat érős jelenete az édesapa háborús sérülését hivatott aláhúzni, melynek következtében elveszítette egyik szemét. Az Óz, a csodák csodájának szekvenciája pedig a színész sivár gyermekkorának szolgál metaforájául, midőn a filmekbe és fantáziavilágba menekült az otthon nyomasztó valósága elől. A helyenként szürreális környezet megvalósítása a játék egyik legnagyobb erőssége. A filmprojektor által a falra vetített ajtó átjárhatóvá válik, a hajó felvonója egy hatalmas, sötét gyárvárosba repít, melynek felhőkarcolói a ködbe vesznek. A hétköznapi konyha egy sűrű erdőbe nyílik, a rideg és steril folyosók Stanley Kubrick vizualitására emlékeztetnek. A függöny mögött megbújó torz rejtélyek pedig mintha David Lynch filmjeiből merítenének. A Layers of Fear 2 egy ritka remekmű lett, nagyjából tízórás játékidejével mind élményben, mind megoldásaiban kívül helyezkedik a videojátékok fősodrán. S ugyan nem keveset vár befogadójától, ám sokat is képes adni az erre fogékony közönségnek. (Layers of Fear 2. Platformok: PC, XBox One, Playstation 4) 2019. június t
