Heves Megyei Hírlap, 2019. június (30. évfolyam, 126-149. szám)
2019-06-29 / 149. szám
2019. június 29. Urban Péter Horváth László Imre tárcája novellája 6 Olvasóink versei IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET ff a kabátok sarkai mosott leikekként lebegnek a szélben Pásztordal l-IV. (körtefa, 40 cm, 1975) ortre Aki már megjárta az életet Patay Pál nevével először egy rekvirált harangokról szóló cikk kapcsán találkoztam, majd tavaly, amikor korábbi önéletírása Az életet már megjártam - Emlékezem Magyarországra és a XX. századra címmel megjelent a Nemzeti Könyvtár 98. köteteként is. Ez a könyv késztetett arra, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumban érdeklődjem egykori régész-muzeológusuk munkásságáról. így tudtam meg, hogy Patay Pál ma is Budapesten él, és nemrég személyesen is beszélgethettem a 105. évébe lépett tudóssal. 1914. december 8-án, amikor Patay Pál született, még Ferenc József volt a király. A viharos évszázadban, amelyet végigélt, levonult két világháború, majd véget értek a szocializmus kilátástalan évtizedei is. Jómódú földbirtokos családban született, volt megtűrt osztályidegen, tartalékos tüzérhadnagy, a szovjet hadsereg hadifoglya. 1935- ben a debreceni Mezőgazdasági Akadémián agrármérnökként végzett, 1939-ben pedig a Pázmány Péter Tudományegyetemen ősrégészetből doktorált, tanársegédként kezdte a pályafutását. AII. világháborúban rövid frontszolgálatot követően orosz hadifogságba került, ahonnan csak két év múlva térhetett haza. 1950-ben a balassagyarmati Palóc Múzeumban dolgozott, 1957-től 1982-ig a Magyar Nemzeti Múzeumban tevékenykedett, a réz- és bronzkor elismert szaktekintélye lett. Közel 280 tudományos közleménye jelent meg nyomtatásban Magyarországon és külföldön, gyűjtéseiből a Magyar Nemzeti Múzeum 24 ezernél több tárggyal gazdagodott. „Az ember soha nem tudja, mi mire jó” Mint felidézte, tizenöt évesen járt először a Magyar Nemzeti Múzeumban, és bár később, az egyetemre jelentkezéskor természetesnek tartotta, hogy továbbviszi a családi hagyományt és agrármérnöknek tanul, már ekkor nagyon erős volt benne a régészet iránti érdeklődés. 1929 nyarán a nagybátyjánál volt látogatóban Taktabáj községben, amikor az árokásó munkások egyike egy fazekat hozott azzal, hogy a földben találták. Másnap ő maga is a helyszínre ment, összegyűjtötte az előbukkanó cserépdarabokat és egyéb leleteket, majd amikor visszatért Budapestre, bevitte őket a Magyar Nemzeti Múzeumba. Mint kiderült, Kr. e. VIII-IX. századból származtak a leletek, és egy urnasíros kultúra maradványai voltak. „Miután Márton Lajos, a régészeti osztály akkori igazgató őre Bonczidai Éva részletesen kikérdezett, gondoltam, most én is kérdezem őt a régészszakmáról. Erre ő a háta mögé nyúlt, levett a polcról egy könyvet, és a kezembe nyomta azzal, hogy ebből sokkal többet tudhatok meg. Amint elolvastam, új könyvért mentem, így folyamatos kapcsolatban maradtam a múzeummal” - idézte fel Patay Pál. Már Debrecenben tanult, amikor Tompa Ferenc egyetemi tanár meggyőzte, hogy iratkozzon be a budapesti régész szakra is, és párhuzamosan végezze el mindkét egyetemet. „Az édesatyámtól engedélyt kértem, és hozzájárult. Amikor már végeztem, az édesatyám nőtestvére azt mondta: Minek kellett Palinak a pesti egyetemre beiratkozni, ha a debrecenibe már járt? Az édesatyám meg azt felelte: »Az ember soha nem tudja, mi mire jó.« Látnoki mondás volt. Jóra vált ez a dolog” - állapította meg most, közel 105 évesen. FF vezervers Arany János Kertben Kertészkedem mélán, nyugodtan, Gyümölcsfáim közt bíbelek; Hozzám a tiszta kék magasból Egyes daruszó tévelyeg; Felém a kert gyepűin által Egy gerlice búgása hat: Magános gerle a szomszédban - S ifjú nő, szemfödél alatt. Kevés ember jő látogatni, Az is csak elmegy hidegen: Látszik, hogy a halott szegény volt, Szegény s amellett idegen. Rokonait, ha van rokonja, Elnyelte széles e világ; Nem nyit be hozzá enyhe részvét, Legföljebb... a kíváncsiság. Műhely körűi a bánatos félj Sóhajtva jár, nyög nagyokat; Ide fehérlenek deszkái, Épen azok közt válogat. Amaz talán bölcső leendett, Menyegzős ágy eme darab: Belőlük elhunyt hitvesének Most, íme, koporsót farag. Siránkozik a kisded árva, Amott sir öntudatlanul; Ha nő szegény, az életkönyvből Nehéz első betűt tanul! Ölében rázza egy cselédlyány, Duzzogva fel s alá megyen: „Sírj no, igazán sírj!” kiált rá, S megveri, hogy oka legyen. Kertészkedem mélán, nyugodtan, A fák sebeit kötözöm; Halotti ének csap fülembe... Eh, nékem ahhoz mi közöm! Nem volt rokon, jó ismerős sem; Kit érdekel a más sebe? Elég egy szívnek a magáé, Elég; csak azt köthesse be. Közönyös a világ... az élet Egy összezsúfolt táncterem, Sürög-forog, jő-megy a népség Be és ki, szűnes-szüntelen. És a jövőket, távozókat Ki győzné mind köszönteni! Nagy részvétel, ha némelyikünk Az ismerőst... megismeri. Közönyös a világ... az ember Önző, falékony húsdarab, Mikép a hernyó, telhetetlen, Mindég előre mász s - harap. S ha elsöpört egy ivadékot Ama vén kertész, a halál, Más kél megint, ha nem rosszabb, de Nem is jobb a tavalyinál. (1851) folytatás a 3. oldalon |
