Heves Megyei Hírlap, 2019. június (30. évfolyam, 126-149. szám)
2019-06-22 / 143. szám
2019. június 22. III. évfolyam 25. szám Bencsik Gábor L. Takács Bálint tárcája novellája 5-6 IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET Műtest, műélet. Miért lenne éppen a halál Sinkó Adrienn és Oláh János versei igazi? Savaria urbs aeterna Kertész Dávid vezervers Weöres Sándor A lány és támadója Boldogtalan a szerető, ha nem szeret, csak kéjt akarna. Ezt gondolom, míg rámtörő hiéna szökken ablakomba. Gerince íjként megfeszül, leugrik, közelít a padlón macska-módon, nesztelenül, szimpla szándéka, hogy befaljon. Inkább oroszlán törne rám, mely, mondják, kisdedhez kegyelmes; nem sírnék irgalma után, legyen fölöttem győzedelmes. Küzdenék, ámbár hasztalan, véremben ázna foga, karma, tovább élnék izmaiban: ó, elbukásom diadalma! De félig-csikasz félig-eb A bédekkerek, brosúrák és városismertetők sok mindent elárulhatnak egy településről, az idegenvezetők elmondják nekünk a helytörténeti érdekességeket, és minden városnak megvan a maga söre. Ha ezeket elolvassuk, meghallgatjuk és megisszuk, könnyen abba a hibába eshetünk, hogy úgy érezzük, megismertünk egy helyet. Tévedünk. Persze aki jól tájékozódik, az megjegyzi az utcák sorrendjét, ha eltöltünk pár napot valahol, talán még az utcazenészeket is nevükön tudjuk majd szólítani. Aki a történelem iránt érdeklődik, elmondhatja az elmúlt ezer év fontosabb eseményeit, amelyek a környékhez kapcsolódnak, de van valami, ami minden hely sajátja. A legnagyobb metropoliszok és a legkisebb tanyák is őriznek magukban valamit, ami a lakók sajátja, ami a kövek része, ami századokon keresztül ivódott bele a településbe. Egyfajta genius loci, amit igazán csak az ért meg, aki ott él, aki része ennek a szellemnek. Nehéz tehát úgy beszélnem Szombathelyről, hogy nem élek ott, sőt életemben mindössze kétszer jártam a városban. Van azonban a kezemben egy fegyvertény, ami jelentősen megkönnyíti a dolgomat: Szombathely nem pusztán egy város. Magyarország legrégebben és szinte folyamatosan lakott településéről van ugyanis szó. Sok lokálpatrióta emlegeti büszkén a dicső századokat, melyekkel otthona dacolt, a történelmi pillanatokat, melyeknek színteret adott. Szombathely azonban nem pusztán a mi történelmünk része. Az őskortól lakott terület számtalan törzs, nép, nemzet otthonául szolgált. Ez az ősiség az, ami megfogja az odalátogatót, amiért mind a magunkénak érezhetjük, nem csupán akkor, ha születésünk okán kötődünk hozzá. Szombathely maga az időutazás. A főtéren állva, a macskaköveken taposva - amelyeket tán még Claudius császár parancsára fektettek le - nemcsak térben, de időben is utazunk. Elkísérnek a névtelen barlanglakok elfelejtett kőistennői, akik a múzeumok polcairól még mindig vigyázó szemmel nézik híveik kései utódait. Elkísérnek a bronzkorból itt maradt papok és harcosok, akik csontjai között talizmánok őrzik a szellemet, amit a városra hagyományoztak. Honfoglalók sora között járhatunk, akik közül mi mindössze az utolsók vagyunk. Névtelen nemzetek harcoltak előttünk ezért a földért, akiket aztán elűztek a kelták, akiket a szkíták hajtottak rabigába, hogy harci paripáikon tovább vágtathassanak keletnek, helyet adva a rómaiaknak, az avaroknak, s legvégül nekünk, magyaroknak is. Megelőztek minket, s mind itt hagytak magukból valamit. Nem csak romokat és elásott kincseket. Gondolatokat, érzelmeket, hitet. Itt hagyták a reményeiket, álmokat a jövőről, hogy aztán más népek szőjék tovább azokat. Elmentek, meghaltak, majd új honfoglalókban támadtak fel és alkották a várost olyanná, amilyen ma is. Szombathely tízezer éve épül. Olyan folyamat ez, ami nem érhet véget. Nem véletlen, hogy hazánk legboldogabb városáról van szó. Van egy régi mese, egy királyról szól, aki szereti a birodalmát, és az viszontszereti őt. A királyság virágzik, de a királyt letaszítják a trónjáról olyanok, akik nem látnak mást az országában, csak a gazdagságát. A királyság persze romba dől, elszegényedik, a nép pedig szenved, mígnem a jogos uralkodó vissza nem tér, s a birodalom újra virágba nem borul. mered rám, pillantása béna, oroszlánnál kegyetlenebb, s formás, kecses. Kár, hogy hiéna. Megöl, ha gyűlölöm vadul, vagy kérlelem, remegve térden. Üvegharangként rám borul unalmam, lanyha megvetésem. Ha megkoccantja, eltöri, e kristály gyenge, mint a pára, mégis mancsát megsértheti néhány szilánk, s vigyáz magára. Orrával arcomon kutat, mingyárt fölfal. Szemem se rezdül, szeme rossz mécsként pillogat. Elkullog, tán falon keresztül. folytatás a 3. oldalon |
