Heves Megyei Hírlap, 2019. június (30. évfolyam, 126-149. szám)

2019-06-01 / 126. szám

2 M W7?ni' helyőrség szerkesztoseai terepaszta REPÜLÉS ÉS METAFIZIKA Ágoston Szász Katalin Napok óta készülök a rovatba szánt írás elkészítésére. Anyagot gyűjtöttem, szak- és szépirodalmat olvastam, és elterveztem egy repü­lés és irodalom, irodalmi repülések, repülési irodalmak tematikájú kis cikket. Mindenképp meg akartam említeni benne néhány, a témával érintőlegesen vagy behatóan fog­lalkozó művet - Petőfi Sándor: A gólya, Kosztolányi Dezső: Szellők zenéje, Komjáthy Jenő: Repülj, da­lom!, Emst Toller: Fecskék könyve Dsida Jenő fordításában, Szilvási Lajos: Légszomj, Joseph Heller: A 22-es csapdája, Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!, Antoine de Saint-Exupéry műveit, sőt még az űrrepülős tudományos-fantasztikus lektűröket is. írni akartam a repülés szimbolikájáról, a szabadságról és a rabságról. Szóval minden készen állt, míg a tegnapi napon az égi ha­talmak - szó szerint is - közbe nem avatkoztak. Két fontos elintéznivalóm között el kellett töltenem egy órát a város­ban, s ha már arra jártam, kedvem támadt betérni a frissen felújított Múzeumkertbe. Nagyon kellemes környezet és idő fogadott, a hetek óta tartó esőzés után végre kisütött a nap, fű zöldellt, virágok moso­lyogtak, fák hajladoztak, madarak csiripeltek. Kényelmesen helyet fog­laltam egy árnyékos pádon, még a kabátom is levettem - későbbi sze­rencsémre. Nézelődtem, elmereng­tem, élveztem a nagyváros közepén megtalált viszonylagos nyugalmat, talán még a megírandó cikkem is eszembe jutott. Ilyen kellemes bó­­dultságban telt az idő, amikor egy­szer csak furcsa érzést tapasztaltam: mintha a fejemre öntöttek volna egy kisebb pohár folyadékot. Először nem is tulajdonítottam jelentőséget ennek a kis intermezzónak, elvégre hetekig esett, valószínűleg víz csö­pögött a fákról. Mégis a fejemhez nyúltam ösztönösen, és már tapintá­sából egyértelművé vált, hogy bizony komolyabb a dolog. Felpillantottan gyorsan, de ,a szárnyas elkövetőt nem sikerült a lombok között kiszúrni. Az első meglepetés elmúltával hosz­­szasan bosszankodtam - mégiscsak elég kínos ügy, és hazaindultam hajat mosni. Csak később, hajszárítás közben gondoltam először arra, hogy ez a szerencsétlen esemény igazából a legnagyobb kegy: ihlet. Ilyen lehet az irodalom is. Kedé­lyesen hömpölyögnek a mondatok az író keze alatt, szenvedélyesen sza­ladnak a költő szavai, patak csobog, fű zöldell, virágok mosolyognak. És egyszer csak leszakad az ég, szörnyű villámok csapkodnak, s a múzsa sér­tődötten elvonul. Ilyenkor hosszan bosszankodik az ember, hangosan bömböl, cifrán káromol, majd lehűti magát, visszaül az asztalhoz és foly­tatja. Mert lehet, hogy szeszélyes a múzsa, de szárnya van. tarca IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E mail: szerkesztosegwkmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2019. június KMTG KÁRPÁT-MEDENCEI tehetséggondozó nonprofit kft. ■■aBMaMn aaaaaaaaaw aaaaaaaaaaa Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd * Szerkesztőség Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő], Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma Izer Janka zett, megkérdezni, volt-e valami esemény a felvonás alatt, amit a jelentésbe írhatna. Semmi. A második felvonás ugyanígy zajlott. Annyi különbséggel, hogy a nézők arca most egyszer sem volt mozdulatlan. A da­rabnak megfelelően folyamatosan mozog­tak a szemek, szájak, rezdültek meg a vo­nások. Csak nevetéskor és felhördüléskor volt hangjuk. A darab vége viszont mintha összezavarta volna őket.- Most, hogy minden rendbejött - mondta a hentesfiút játszó M. A szereplő komolyan gondolta, de a történet szerint ez irónia volt kifelé. És a nézők nem tudták feldolgozni az iróniát. Itt megtört a rend, egy részük felnevetett, majd hirtelen elhall­gatott és mozdulatlanná merevedve mo­solygott, a másik fele csodálkozva kerekí­tette el a szemét, és úgy bámult szoborként a színpadra. Függöny. Ők pedig tapsolni kezdtek ütemesen, egyenletesen. A színé­szek közösen meghajoltak, mosolyogtak. Visszavonultak, és egyesével jöttek ki újra. Majd amikor mindenki megérkezett, közö­sen is meghajoltak. Kimentek. A főszereplő visszajött, meghajolt, majd kitárva a karját behívta a többieket. Meghajoltak együtt. Hátráltak kicsit, megint meghajoltak. A taps nem szűnt meg, de fütyülést vagy hujjogást senki sem eresztett el. Lement a függöny. Majd újra felhúzódott, mert nem halkultak el a kezek. Mikor tizenharmadszorra kellett visz­­szajönniük a szereplőknek, ami igazán túlzás volt, néhányuknak nagyon dühös volt már a szeme. Másoknak zavart vagy fátyolos a fáradtságtól. Aztán újra lement a függöny, és a tapsot hirtelen mintha el­vágták volna. A nézőtér egyszerre állt fel, de volt tolakodás, soronként haladtak ki a nézőtérről, mindenki mosolyogva köszönt vissza a „Jó éjszakát!” kívánságunkra. Ki­ürült a színház. Vége lett, mentem a fekete leplekért, le­takarni a székeket, mint valami koporsó­kat, az öt sort. Lefelé menet a szürke lépcsőket bámul­tam magam alatt, elöntött az otthonosság érzése, le akartam rúgni a cipőmet és zok­niban végigszaladni, mint egyszer, mikor a magas sarkú kényelmetlen volt, és az egyik felvonás alatt harisnyában rohan­gáltam a lépcsőkön. Ahol az ember ma­gától le meri venni a cipőjét, otthon van. Színházban tilos ez, tudom, de azon az estén sem látta senki. A metrón fáradtan dőltem a kapaszkodó­nak. A padlón egy aranybiléta hevert. MUHKAMORÁL Az évadzáró buli egy hajón volt, ami nem ment sehová, de így is parádés. Sztárok kö­zött meghívott vendégként lenni, dicseked­tem vele, persze. Zs. azon az estén nőtt nagyra a szemem­ben. Mikor átadták neki a közönségszava­zás által nyert Év Legjobb Színésze Díjat, fogta az aranybilétát és a Dunába hajította. A beállt döbbent csendben elvigyorodott:- A dobozt azért megtartom. Ez a mozdulat azóta gyakran eszembe jut. Kalóz, barbár vagányság, és minden érzés, amit a színházban átélünk, amikor a nézők panaszkodnak a fűtésre, vagy re­zeg a telefonjuk, cukorkát bontogatnak, köhögnek, fújják az orrukat, otthagyják a darabot. Láttam mindegyik színészt betegen ját­szani, színpadi sírásba improvizálva a nátha miatti elkerülhetetlen orrfújást. Zs. zsebkendőt adott R.-nek, mert a lány jel­mezén nem volt zseb. Aztán hátrahajítot­ták a színpadon egy heves gesztus közben, mintha az előadáshoz tartozna. Láttam N.-t begyulladt torokkal énekelni. I.-nek zakla­­tója volt, és végigcsinálta a háromórás da­rabot. A súgót még én is hallottam akkor az erkélyről. A nézők bosszankodtak, amiért a kedvenc színészük nem tudja a szöveget. Annak a bilétának méltó helye lett. Mikor elértem azt a részegségi fokot, hogy tudjam, még egy korty és hányok, botladozva megkerestem a táskám, és el­hagytam a hajót. A szárazföldre érve levet­tem a cipőm, képtelenül magas sarka van, nem tudtam benne járni. Elindultam me­zítláb. A Széli Kálmánig kellett eljutnom, mentem egyenesen előre, felfelé, Budán. Csak az üvegszilánkok kerülgetésére meg a hányás- és vizeletfoltokra kellett vigyáz­nom, bár ki tudja, észrevettem volna-e, ha történetesen elém kerül egy. A Halászbás­tyánál lyukadtam ki, hajnali három-négy óra felé kevés ember járkál arra, és akik igen, azokat se nagyon érdekli egy fehér nyári ruhás, mezítláb dülöngélő, részeg lány, ahogy átvág a Mátyás-templom előtt. Ezt természetesnek éreztem. Innen már tudtam az utat, alig fél óra gyaloglás után a lakásban voltam. Épphogy levetkőzve zuhantam ágyba. Csak reggel láttam meg, milyen fekete a talpam a mocsoktól. Ősszel az évad már máshogy kezdődött. Mindent ismertem, utáltam is egy-két előadást, kezdtek megtalálni a goromba nézők, akiknek tilos a földre rakni a táská­ját a ruhatárban a kabát alá, akik veszeked­nek, hangosan szidják a darabot és engem vonnak kérdőre, hogy ez miért ilyen szar. Havi húsz előadás, és az egyetem mellett nem maradt időm semmire, kimerült vol­tam, a főnök helyettese folyton belém kö­tött, végül felmondtam. Utoljára az erkély­re osztottak be, az egyetlen helyre, ahol végig egyedül lehet a nézőteres. Meglepett, hogy a kezdés időpontjára mindenki a helyén ült. Egy pisszenés sem hallatszott, pontosan kezdtük az előadást. Később sem rezgett telefon, még az elma­radhatatlan cukorkászacskó zörgése is hi­ányzott. A színpadról leszűrődő fényben láttam az arcokat. Mind egyszerre moz­dult nevetésre, ijedtségre, szomorúság­ra, meglepettségre. Vagy így fagyott rá a rezzenéstelen figyelem mindegyikre. Ami még furcsább, hogy az emberek nem men­tek ki a szünetben. Ültek csendben, a szín­padot bámulva. Nem tüsszentettek, nem mozgolódtak, csak ültek. Mi kinyitottuk az ajtókat, a műszak hátul a hangosítópult­­ból felment a büfébe, a főnök pedig érke-Semmelweis Egyetem, Oktatási és Kutatási Központ, Budapest, 2010. Vezető: Noll Tamas; építész: Madzin Attila Foto: Vargha Janos v

Next

/
Oldalképek
Tartalom