Heves Megyei Hírlap, 2019. június (30. évfolyam, 126-149. szám)
2019-06-01 / 126. szám
2 M W7?ni' helyőrség szerkesztoseai terepaszta REPÜLÉS ÉS METAFIZIKA Ágoston Szász Katalin Napok óta készülök a rovatba szánt írás elkészítésére. Anyagot gyűjtöttem, szak- és szépirodalmat olvastam, és elterveztem egy repülés és irodalom, irodalmi repülések, repülési irodalmak tematikájú kis cikket. Mindenképp meg akartam említeni benne néhány, a témával érintőlegesen vagy behatóan foglalkozó művet - Petőfi Sándor: A gólya, Kosztolányi Dezső: Szellők zenéje, Komjáthy Jenő: Repülj, dalom!, Emst Toller: Fecskék könyve Dsida Jenő fordításában, Szilvási Lajos: Légszomj, Joseph Heller: A 22-es csapdája, Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!, Antoine de Saint-Exupéry műveit, sőt még az űrrepülős tudományos-fantasztikus lektűröket is. írni akartam a repülés szimbolikájáról, a szabadságról és a rabságról. Szóval minden készen állt, míg a tegnapi napon az égi hatalmak - szó szerint is - közbe nem avatkoztak. Két fontos elintéznivalóm között el kellett töltenem egy órát a városban, s ha már arra jártam, kedvem támadt betérni a frissen felújított Múzeumkertbe. Nagyon kellemes környezet és idő fogadott, a hetek óta tartó esőzés után végre kisütött a nap, fű zöldellt, virágok mosolyogtak, fák hajladoztak, madarak csiripeltek. Kényelmesen helyet foglaltam egy árnyékos pádon, még a kabátom is levettem - későbbi szerencsémre. Nézelődtem, elmerengtem, élveztem a nagyváros közepén megtalált viszonylagos nyugalmat, talán még a megírandó cikkem is eszembe jutott. Ilyen kellemes bódultságban telt az idő, amikor egyszer csak furcsa érzést tapasztaltam: mintha a fejemre öntöttek volna egy kisebb pohár folyadékot. Először nem is tulajdonítottam jelentőséget ennek a kis intermezzónak, elvégre hetekig esett, valószínűleg víz csöpögött a fákról. Mégis a fejemhez nyúltam ösztönösen, és már tapintásából egyértelművé vált, hogy bizony komolyabb a dolog. Felpillantottan gyorsan, de ,a szárnyas elkövetőt nem sikerült a lombok között kiszúrni. Az első meglepetés elmúltával hoszszasan bosszankodtam - mégiscsak elég kínos ügy, és hazaindultam hajat mosni. Csak később, hajszárítás közben gondoltam először arra, hogy ez a szerencsétlen esemény igazából a legnagyobb kegy: ihlet. Ilyen lehet az irodalom is. Kedélyesen hömpölyögnek a mondatok az író keze alatt, szenvedélyesen szaladnak a költő szavai, patak csobog, fű zöldell, virágok mosolyognak. És egyszer csak leszakad az ég, szörnyű villámok csapkodnak, s a múzsa sértődötten elvonul. Ilyenkor hosszan bosszankodik az ember, hangosan bömböl, cifrán káromol, majd lehűti magát, visszaül az asztalhoz és folytatja. Mert lehet, hogy szeszélyes a múzsa, de szárnya van. tarca IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E mail: szerkesztosegwkmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2019. június KMTG KÁRPÁT-MEDENCEI tehetséggondozó nonprofit kft. ■■aBMaMn aaaaaaaaaw aaaaaaaaaaa Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd * Szerkesztőség Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő], Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma Izer Janka zett, megkérdezni, volt-e valami esemény a felvonás alatt, amit a jelentésbe írhatna. Semmi. A második felvonás ugyanígy zajlott. Annyi különbséggel, hogy a nézők arca most egyszer sem volt mozdulatlan. A darabnak megfelelően folyamatosan mozogtak a szemek, szájak, rezdültek meg a vonások. Csak nevetéskor és felhördüléskor volt hangjuk. A darab vége viszont mintha összezavarta volna őket.- Most, hogy minden rendbejött - mondta a hentesfiút játszó M. A szereplő komolyan gondolta, de a történet szerint ez irónia volt kifelé. És a nézők nem tudták feldolgozni az iróniát. Itt megtört a rend, egy részük felnevetett, majd hirtelen elhallgatott és mozdulatlanná merevedve mosolygott, a másik fele csodálkozva kerekítette el a szemét, és úgy bámult szoborként a színpadra. Függöny. Ők pedig tapsolni kezdtek ütemesen, egyenletesen. A színészek közösen meghajoltak, mosolyogtak. Visszavonultak, és egyesével jöttek ki újra. Majd amikor mindenki megérkezett, közösen is meghajoltak. Kimentek. A főszereplő visszajött, meghajolt, majd kitárva a karját behívta a többieket. Meghajoltak együtt. Hátráltak kicsit, megint meghajoltak. A taps nem szűnt meg, de fütyülést vagy hujjogást senki sem eresztett el. Lement a függöny. Majd újra felhúzódott, mert nem halkultak el a kezek. Mikor tizenharmadszorra kellett viszszajönniük a szereplőknek, ami igazán túlzás volt, néhányuknak nagyon dühös volt már a szeme. Másoknak zavart vagy fátyolos a fáradtságtól. Aztán újra lement a függöny, és a tapsot hirtelen mintha elvágták volna. A nézőtér egyszerre állt fel, de volt tolakodás, soronként haladtak ki a nézőtérről, mindenki mosolyogva köszönt vissza a „Jó éjszakát!” kívánságunkra. Kiürült a színház. Vége lett, mentem a fekete leplekért, letakarni a székeket, mint valami koporsókat, az öt sort. Lefelé menet a szürke lépcsőket bámultam magam alatt, elöntött az otthonosság érzése, le akartam rúgni a cipőmet és zokniban végigszaladni, mint egyszer, mikor a magas sarkú kényelmetlen volt, és az egyik felvonás alatt harisnyában rohangáltam a lépcsőkön. Ahol az ember magától le meri venni a cipőjét, otthon van. Színházban tilos ez, tudom, de azon az estén sem látta senki. A metrón fáradtan dőltem a kapaszkodónak. A padlón egy aranybiléta hevert. MUHKAMORÁL Az évadzáró buli egy hajón volt, ami nem ment sehová, de így is parádés. Sztárok között meghívott vendégként lenni, dicsekedtem vele, persze. Zs. azon az estén nőtt nagyra a szememben. Mikor átadták neki a közönségszavazás által nyert Év Legjobb Színésze Díjat, fogta az aranybilétát és a Dunába hajította. A beállt döbbent csendben elvigyorodott:- A dobozt azért megtartom. Ez a mozdulat azóta gyakran eszembe jut. Kalóz, barbár vagányság, és minden érzés, amit a színházban átélünk, amikor a nézők panaszkodnak a fűtésre, vagy rezeg a telefonjuk, cukorkát bontogatnak, köhögnek, fújják az orrukat, otthagyják a darabot. Láttam mindegyik színészt betegen játszani, színpadi sírásba improvizálva a nátha miatti elkerülhetetlen orrfújást. Zs. zsebkendőt adott R.-nek, mert a lány jelmezén nem volt zseb. Aztán hátrahajították a színpadon egy heves gesztus közben, mintha az előadáshoz tartozna. Láttam N.-t begyulladt torokkal énekelni. I.-nek zaklatója volt, és végigcsinálta a háromórás darabot. A súgót még én is hallottam akkor az erkélyről. A nézők bosszankodtak, amiért a kedvenc színészük nem tudja a szöveget. Annak a bilétának méltó helye lett. Mikor elértem azt a részegségi fokot, hogy tudjam, még egy korty és hányok, botladozva megkerestem a táskám, és elhagytam a hajót. A szárazföldre érve levettem a cipőm, képtelenül magas sarka van, nem tudtam benne járni. Elindultam mezítláb. A Széli Kálmánig kellett eljutnom, mentem egyenesen előre, felfelé, Budán. Csak az üvegszilánkok kerülgetésére meg a hányás- és vizeletfoltokra kellett vigyáznom, bár ki tudja, észrevettem volna-e, ha történetesen elém kerül egy. A Halászbástyánál lyukadtam ki, hajnali három-négy óra felé kevés ember járkál arra, és akik igen, azokat se nagyon érdekli egy fehér nyári ruhás, mezítláb dülöngélő, részeg lány, ahogy átvág a Mátyás-templom előtt. Ezt természetesnek éreztem. Innen már tudtam az utat, alig fél óra gyaloglás után a lakásban voltam. Épphogy levetkőzve zuhantam ágyba. Csak reggel láttam meg, milyen fekete a talpam a mocsoktól. Ősszel az évad már máshogy kezdődött. Mindent ismertem, utáltam is egy-két előadást, kezdtek megtalálni a goromba nézők, akiknek tilos a földre rakni a táskáját a ruhatárban a kabát alá, akik veszekednek, hangosan szidják a darabot és engem vonnak kérdőre, hogy ez miért ilyen szar. Havi húsz előadás, és az egyetem mellett nem maradt időm semmire, kimerült voltam, a főnök helyettese folyton belém kötött, végül felmondtam. Utoljára az erkélyre osztottak be, az egyetlen helyre, ahol végig egyedül lehet a nézőteres. Meglepett, hogy a kezdés időpontjára mindenki a helyén ült. Egy pisszenés sem hallatszott, pontosan kezdtük az előadást. Később sem rezgett telefon, még az elmaradhatatlan cukorkászacskó zörgése is hiányzott. A színpadról leszűrődő fényben láttam az arcokat. Mind egyszerre mozdult nevetésre, ijedtségre, szomorúságra, meglepettségre. Vagy így fagyott rá a rezzenéstelen figyelem mindegyikre. Ami még furcsább, hogy az emberek nem mentek ki a szünetben. Ültek csendben, a színpadot bámulva. Nem tüsszentettek, nem mozgolódtak, csak ültek. Mi kinyitottuk az ajtókat, a műszak hátul a hangosítópultból felment a büfébe, a főnök pedig érke-Semmelweis Egyetem, Oktatási és Kutatási Központ, Budapest, 2010. Vezető: Noll Tamas; építész: Madzin Attila Foto: Vargha Janos v
