Heves Megyei Hírlap, 2019. június (30. évfolyam, 126-149. szám)

2019-06-08 / 132. szám

SE asz - Terev Janos [1970-2019 imW' HOPPÁ! Farkas Wellmann Endre Hoppá, apám! - így üdvözöltük egymást legtöbbször, közös bará­tunkat, a jó Haklik Norbertét pa­rodizálva és ugyanakkor megidéz­ve, mély, recsegés hangon, mielőtt leültünk havonta egyszer a Hold utcai gondolkodók asztalához. A legutóbbi pár találkozó elmaradt, de épp szerveztük az újat. Május 27-én kellett volna összefutnunk, de nem sikerült mindenkivel egyeztetni. Akit érdekel, elmondom: ez egy félig titkos irodalmi társaság volt, majdnem húsz éve járt össze a ban­da, a legutóbbi felállásban Téreyn kívül Nagy Koppány Zsolt, Dobai Bálint, Szöllősi Mátyás és Murányi Sándor Olivér is felbukkant az asz­talnál. A lényeg, hogy a felsoroltaknak itt egy-egy alteregója jelent meg, ha van ilyen, Cseh Tamás-osan, a jobbik énünket vittük ezekre a ta­lálkozókra. S hogy miről is volt itt szó egyébként? Mindenről: poli­tikai és irodalmi aktualitásokról, magánéletről és nem utolsósorban irodalomi szövegekről. Olyan tár­saság voltunk, ahol felül tudtunk emelkedni az aktualitások mocs­kán, a kultúrharcon, a szekértá­borosdin, az írószövetségi straté­giákon, nagyjából mindenen, ami embereket távol tarthat egymástól. Ezért is volt fontos ez mindnyá­junknak, hiszen ahányszor csak úgy éreztük, hogy megérett a világ a pusztulásra, összehívtuk a csapa­tot, és egy ital mellett mindig sike­rült megnyugtatóan megbeszélni a dolgokat. Tagadhatatlanul János volt az összetartó erő, a legrégebbi csapat­tag és a legaktívabb szervező is az utolsó pillanatig. És valahol innen kellene kezdődnie ennek az írás­nak, hogy miért is volt ennyire fon­tos ez neki? Mi mindenképpen ezt az embert ismertük benne, a bará­tot, aki aggódva figyel, számontart­­ja mindannyiunk sorsát, naprakész minden írásunk elolvasásában, aki soha nem fogy ki az ötletekből, az optimizmusból és a hitből. Mindig is távol tartotta magát a dilettán­soktól, de ugyanakkor hitt abban, hogy mindenkiben ott van a ké­pesség a jóra, a fejlődésre, gyakran óvatosságra intve bennünket, ha túl gyorsan törtünk pálcát valaki vagy valami felett. Pedig most okunk volna a láza­dásra. Irodalmunk középnemze­dékének legjobbja ment el, a min­denkoriak egyik legnagyobbika. Életerősen, tele tervekkel, itt hagy­va családot, gyerekeket, barátokat és nem utolsósorban az irodalmat. De nincs ki ellen lázadni, az alázat marad, ahogy ő is tanította volna. De sajnálom, hogy nem jutott neki egy Kossuth-díj, sajnálom, hogy nem jutott neki akkora elismerés, mint amekkorát megérdemelt vol­na. Hogy feleakkora se. De ezt talán hagyjuk. Akik tudjuk, legalább huszon­öt éve tudjuk, hogy ki ő. Én most mégis a baráttól búcsúzom, a Hold utcai gondolkodótárstól, akinek a vezetésével minden év végén, az év utolsó találkozóján a Vörösmarty tértől indulva sétáltunk át a bazili­ka mögött a Hold utcai helyszínre, tele karácsonyi szeretettel és hittel, mint egykor gyermekkorunkban. Vagy a Vörösmartyn, vagy a bazili­kánál mindig verset olvastunk fel. Mi vagyunk a Mikuk! - mondta János ilyenkor, ragyogó arccal ve­zetve a sort. Aztán jött a karácsony, az új év, az új találkozás. Eddig tud­tuk, hogy ez mindig így lesz. Most már tudjuk, hogy nem. Hoppá! Isten veled, János! Törött kerék (akril, 21* 28 cm, 1979) tarca HOGYAN LEGYEK ALK0T0? Kérdezem magamtól: mit kell tennem, mit kell megtanulnom ahhoz, hogy alkotó em­ber legyek? Próbálok válaszolni. A tehetség fogalmával úgy jár az ember, mint Szent Ágoston az idővel: ha nem kér­dezik, tudom, micsoda, de ha megkérdezik, nem tudom. Vannak virtuóz rajzolók, szin­te megszólalnak a képeik, mégis csupán mesteremberek a művészetben, miközben ügyetlen festők korszakos zseninek bizo­nyulnak - lásd a vámos Rousseau vagy a mi Balázs Jánosunk. Vannak döbbene­tes képességű fejszámolók, akiknek egész életükben egyetlen matematikai ötlet sem jut az eszükbe, és vannak az összeadással is bajlódók, akiknek világraszóló sejtéseik támadnak a számok birodalmában. Sokan mondják, hogy a tehetség nem műfajspecifikus - de ez sem biztos. A he­gedűművész talán mégsem mindjárt jó szobrász vagy költő is. De talán mégis van átjárás. A kifejezőerő volna a kulcs? Vagy a gondolatmenet szabadsága, szárnyalása? Érzelmi intelligencia. Ez vajon született dolog? Talán inkább öntudatlan tanulás eredménye. Érzelmileg intelligens embe­rek hasonló gyerekeket nevelnek - több­nyire. De erre is rétegek rakódnak. Ismerek valakit, akinek finomhangolású az érzelmi intelligenciája, de erre időnként goromba­ságig menő durvaság rétege rakódik. Ezzel megvédi magát a sérülésektől - és elzárja maga elől a világ mélységeit. Az alkotó ezt nem engedheti meg magának. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni... Ez az a pokol, a kilógó idegvégződések pokla, amely néha még a simogatásra is fájdalom­mal reagál. A másra figyelés képessége nélkül nincs alkotás. Ám önmagából kilépni senki sem tud - a lét egyik nagy misztériuma, hogy a mindenséget mindenki önmagában hord­ja, minden meghalóval meghal és minden születővel újraszületik, miközben kívülünk van, tőlünk független valóság. Az empátia a lehetetlen kísérlete: megpróbálni a másik szemével látni a világot. Önmagunkba vetett hit és önkétség között nincs nyugvó állapot. Mint egy szelelő, amelyben levegő áramlik felfelé, és a gra­vitáció által lefelé vonzva búzaszemek le­begnek az áramlatban. Önhit és önkétség között így lebegünk, emel a hit és húz le a kétség. Sokan elszállnak az önhit túl erős áramától, mások mélybe hullnak a túl erős önkétség súlyától. Hogy még bonyolultabb legyen: az alkotó erő kibomlásához erős hit és erős kétség egyensúlya kell: vasgolyó le­begjen a szélviharban. „Ha kritikusok nem volnának: a világon legjobban utálnám a tejfölös tormamár­tást, de így azoké az elsőség, s csak máso­dik helyet foglal a tejfölös-torma.” Petőfi írta ezt az Úti jegyzetekben, 1845- ben. Aki bármit is alkotott már, megérti. De azért Petőfinek nincs igaza. Értő kritika nélkül nincs jelentős alkotó tevékenység. A létrehozás és a megítélés két külön te­hetség. A Nyugatot Ady, Babits, Kosztolá­nyi írta, de Ignotus és Osvát szerkesztette. Kismesterek az írásban és nagymesterek a mások teljesítményének megítélésében. Ritka eset, ha valakibe csak az egyik vagy csak a másik tehetség szorul. Ha csak ítész, attól még remek kritikus lehet, legföljebb a költők a tejfölös torma elé sorolják. De ha csak alkotó, ítélőképesség nélkül, abból aligha lesz valaki. Még egy rövid vers sem készen születik, még a legnagyobbak is írnak gyenge műveket. A képesség önma­gunk munkájának megítélésére, a gyenge teljesítmény eldobására, a hibák kijavítá­sára, a fölösleg lefaragására - enélkül csak kusza halmaz, ami létrejön. Szent Ferenc szerint nem az az igazi hit, ha nyári napsütésben, jóllakva örülsz az élet­nek, hanem ha fázva, éhesen, megalázva, megveretve is boldogsággal tölt el, hogy ré­szese lehetsz a létezés megismételhetetlen gyönyörűségének. Meg kell tanulni ennek az igazságát. A fájdalom is a teljesség ré­sze, olyasmiket mutat meg az életből, amit másképp soha nem látna meg az ember. Alkotó csak abból lesz, akit mindenestül, szőröstül-bőröstül lenyűgöz az élet, akit elvarázsol, amit létezésnek hívunk, még akkor is, amikor cudarul bánik vele. Azt, hogy mit gondolunk a világ dolgairól, nagymértékben befolyásolja, hogy mit sze­retnénk vagy mitől félünk. Nem az objektív valóságot látjuk, hanem annak a vágyaink és félelmeink által eltorzított képét. E tör­vény alól senki sem lehet teljesen kivétel. A mérték azonban, mint annyi más eset­ben, itt is meghatározó. A sorsdöntő kér-Bencsik Gábor dés, hogy amikor a művünket kiengedjük a világba, mennyire tudjuk „elengedni a kezét”, milyen mértékben engedjük, hogy a valóság szabadon próba alá vesse. Az embernek, amikor ébren van, folyton jár az esze. De ez a gondolkodás legtöbb­ször töredezett, csapongó, improduktív, ugyanazt toporogja körül egyre. Márpedig az alkotáshoz hosszú, tudatosan kontroll alatt tartott gondolatmenetek végiggondo­lására van szükség. Hiszen a gondolat nem készen születik, építeni, fejleszteni kell. A legtöbb ember kamaszkorában még ren­delkezik ezzel a tudással, de aztán a gon­dolkodása belezökken a töredezettségbe. Az alkotónak az a feladata, hogy felnőtt­ként megtartsa ezt a tudást, immár alapos tárgyi ismeretekkel felvértezve képes le­gyen hosszú gondolatmeneteket végiggon­dolni, kontrollált szabadságban. Minden kisgyerek alkot: énekel, rajzol, verset költ, akadálytalanul jár ide-oda a valóság és a képzelet között. Az emberek többsége azonban ezt a képességét felnőtt korára kinövi, a valóságból a képzeletbe nyíló ajtókat önmaga előtt bezárja, és leg­följebb a mások által nyitott ajtókon át hajlandó kirándulásokat tenni odaátra. Az alkotó viszont „úgy marad”. Énekel, rajzol, verset költ, megőrzi magában a valóság és a képzelet közötti átjárás képességét. Lehet mindezt tanulni? Ehhez a tanulás talentuma kell? KNTCp KÁRPÁT-MEDENCEI TEHETSÉ0Q0N00ZÓ NONPROFIT KÉT I IHNHIIH aaaaaaaaaw I naaaaaaaaaa Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodaiom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztoseg ukmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2019. június V 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom